– November 4-én megszűnt a Magyar Függetlenség, nem volt állásom. Az ellenállás a végét járta. Újságok nem voltak, csak a négyoldalas, szűkszavú magyar nyelvű közlönyből tájékozódtunk, amit a Vörös Hadsereg propagandistái hetenként kétszer-háromszor jelentettek meg. November 6-án én is megvettem két forintért és a harmadik oldalon ráesett a szemem a hírre: letartóztatták Dudás Józsefet! A rövid közlemény alig hagyott kétséget arról, hogy ki fogják végezni! Tudtam, hogy előbb-utóbb engem is felelősségre vonnak. Hirtelen a varsói újságíró ismerőseimre gondoltam és gyorsan a Nyugati pályaudvarra sprinteltem. Egy személyvonat indult onnan reggelente Csehszlovákián át Varsóig. Másnap reggel eredtem útnak. Mire a magyar határállomásra értünk, már csak én maradtam a cigarettacsutka szagú két- vagy háromvagonos szerelvényen. Szobon se magyar határőr, se ellenőrzés nem volt, s a vonat lassan kidöcögött a néptelen pályaudvarról. Fellélegeztem, mert Csehszlovákiába érkeztem, tehát szabad vagyok! Azon az oldalon a gőzmozdony kétszer-háromszor füttyentett, de nem mozdult. Hosszú percek teltek el. Hirtelen csizmakopogást hallottam és egy alacsony, zömök egyenruhás rántotta fel az ajtót. Cseh vagy szlovák szóáradatból csak annyit értettem, hogy „passzport”. Átadtam az útlevelemet, amivel elhagyta a vonatot. Húsz, huszonöt perc telt így el. Mi lesz velem? Elindul a vonat és én útlevél nélkül utazok az ismeretlenbe? Vagy leráncigál és visszaküldenek a határ túlsó oldalára? Most, ahogy felidézem is hallom megint a lépteit, ahogy jő visszafele és megáll előttem. Ezúttal édes anyanyelvemen szólt hozzám, felvidéki tájszólással. „Itt az útlevele! – mondta. – Valami nem tiszta a maga ügyében, de a parancsnokom nem akar időt veszíteni.” Mire felocsúdtam, már útban voltam Varsó felé.