„Már ötévesen a New York kávéház törzsvendége voltam”

A elmúlt év egyik olvasói meglepetése André Farkas írásainak feltűnése a magyar sajtóban. Előbb a Magyar Szemlében jelent meg Gara László műfordítóról tartott párizsi előadása, majd a Hitel szeptemberi száma közölt egy hosszabb részletet önéletírásából. Novemberben a Háromszék napilapban olvashattunk tanulságos epizódot 1956-os forradalommal kapcsolatos emlékeiből.

André Farkas feleségével és unokáikkal a Dunakorzón Fotó: Családi archívum

– Láttam, hogy sok visszajelzés kapott az olvasóktól. Milyen érzés íróként hazatérni, miközben a Szajnához közeli rue de Lisbonne-ban rója a sorokat?

– Mit tagadjam, csodálatos érzés! Jól esik, ha a magyar olvasó élvezetesnek találja írásaimat, annak ellenére, hogy immár 64 éve élek itt, Párizsban. Hogy még ma is írok, az annak köszönhető, hogy már ötéves koromban újságírónak készültem. A New York kávéházban döntöttem így.

– Első hallásra hihetetlen. A helyszín is regényes…

– Azt hiszi, vicceltem? Elmesélem. Debrecenben születtem, ahol apám a Debreceni Független Újság című napilap főszerkesztője volt. Édesanyám néha bevitt oda, amikor a Piac utcán sétálgattunk. A szerkesztőség hangulata, ahol mindig minden sürgős volt, meg az írógépkopogás jobban tetszett, mint ugrálni barátaimmal a Déri Múzeum kertjében.

Édesapám hallott egy amerikai újdonságról, amit úgy hívtak, hogy „syndicating”. Addig a kis olvasótáború vidéki újságok a helyi gimnáziumi vagy egyetemi tanárokkal íratták a legtöbb tudományos vagy művészeti jellegű szakcikket, mert a lap nem úszott a pénzben és tiszteletdíj helyett ők megelégedtek egy aláírással a cikkük alatt, amelyre büszkék lehettek a helybeli intellektuális társadalom előtt. A „syndicating” abból állt, hogy az ilyen nívós cikkek jelenjenek meg több vidéki napilapban is, amelyek közös erővel viszonozzák a szerző erőfeszítését. Apám jól ismerte szaktársait országszerte, megállapodott negyven főszerkesztővel, búcsút mondott Debrecennek, és a fővárosban megalapította a Vidéki Napilapok Szindikátusát. Így aztán egy szép nap, ötéves koromban, Budapestre költöztünk.

– Térjünk vissza a New York kávéházba, az ottani fogadalmára…

– Ideiglenesen a Rákóczi úti Metropol szállodában laktunk, amely két lépésre volt a New York kávéháztól. Ott ebédeltünk és vacsoráztunk egy egész esztendőn át. A csillárokkal és kandeláberekkel kivilágított óriási, balkonos teremben kora reggeltől késő éjszakáig nyüzsögtek a vendégek és futkostak a pincérek.

A New York kávéház 1937-ben, ahol André Farkas öt évesen törzsvendég volt.
Fotó: Fortepan/Kováts Lajos

Vacsoraidőben játszani kezdett a szalonzenekar és a dizőzök suttogva dalolták szentimentális slágereiket. Ebben a mulatós, lakomás, sziporkázó hangulatban voltam ötéves törzsvendég. Sok író, újságíró telepedett az asztalunk mellé. Heltai Jenőre, erre az elegáns, széles vállú, nyílt arcvonású íróra különösen emlékszem, mivel barátságos volt. Amikor megkérdezte tőlem, hogy mi leszek, ha nagy leszek, habozás nélkül vágtam rá: újságíró. Hát, az adott szavam nem vonhattam vissza…

– A világháború derékba kapta a kamaszkorát. Felelevenítene néhány emléket az égzengésről és következményeiről?

– Elmesélek egy veszélyes, egy kellemetlen és egy meglepő emléket. Ezeket vinném magammal arra az ismeretlen szigetre. 1945 áprilisában egyik reggelén a Pozsonyi úton elkaptak az orosz katonák és egész nap dolgoztattak másokkal együtt annak az ideiglenes fahídnak az építésén, amely a felrobbantott Margit hidat pótolta. A szörnyen fárasztó munka után este a géppisztolyos ruszkik felügyelete alatt masíroztunk a körút felé. A sötétséget kihasználva sikeresen megléptem a Phoenix utca sarkán. Évtizedekkel később tudtam meg, hogy a többiek valahol Szibériában kötöttek ki.

Később megkezdődött a tanítás a Markó utcai Berzsenyi Gimnáziumban. Bevallom, hogy közepes tanuló voltam, és nem minden tanárral rokonszenveztem. Köztük Trombitás Gyula igazgatóval, aki német nyelvre tanított. Amikor a tanév végén elmondta, hogy mi lesz a következő év anyaga, felállva azt válaszoltam, hogy: „Nem érdemes terveket szőni, igazgató úr, mert a német már holt nyelv. A németek angolul, franciául és oroszul fognak beszélni.” Azt hittem gutaütést kap. Egy héttel később fegyelmezetlenségi ürüggyel kicsaptak. A Kölcseyben folytattam. Ez volt a kellemetlen…

– A meglepő harmadik – bocsánat – lefogadom az újságírással kapcsolatos…

– Eltalálta. Tizenhat éves gimnazistaként már írogattam a Szabad Ifjúság napilapba. Főszerkesztője, Katona Éva tehetségesnek talált, és reméltem, hogy felvesz riporternek. Az érettségi után be is kopogtam hozzá, de kiderült, hogy csak munkásszármazásúaknak van esélyük. Ezért esztergályos átképzős lettem egy évre az angyalföldi ATRA üzemben, és megszerezzem minősítésemet. Jó munkámért a gyár szakszervezete beutalt nyaralni a lillafüredi munkásüdülőbe, amit valaha Palotaszállónak neveztek. Ott hozott össze a véletlen az MTI egyik szerkesztőjével, Gombos Lászlóval. Egy pohár sör mellett mondtam neki, hogy az angolt tökéletesen, németet pedig elég jól beszélem. Szerencsém volt, mert újoncokat kerestek a külpolitikai szerkesztőségbe böngészni a kapitalista országok sajtóját.

– A véletlen nyitotta ki ön előtt az újságírás ajtaját?

– Csak azért hiszek a véletlenben, mert mögötte ott bujkál a determinizmus. Az a helyzet, hogy a nyugati sajtót böngészve tanultam meg a mesterséget. És minthogy az MTI akkoriban a rádió Bródy Sándor utcai épületében működött, beiratkoztam a szomszédos ELTE esti történelmi szakára. Fiatalon sok mindenre képes az ember. Két évvel később külpolitikai rovatvezető lettem az Esti Budapest napilapnál. 1956 tavaszán léptem át először szülőhazám határát, hogy meglátogassam a prágai, varsói és kelet-berlini esti lapokat. Lengyelországban akkor már forradalmi volt a hangulat és egy-két kupica vodka mellett barátokra tettem szert. Ennek 1956 végén vettem hasznát…

André Farkas, akkor még Farkas András külpolitikai rovatvezető újságíró igazolványa
Fotó: Családi archívum

– A forradalom kitörésekor gyakorlott újságíró volt. Váratlanul érték az események?

– Váratlanul. Október 23-án is kora reggel mentem be a szerkesztőségbe, mert délután egy óra körül volt a lapzárta. Ott tudtam meg, hogy a Műegyetem diákjai délutánra felvonulást terveznek. Az újságnál percről percre jöttek a tudósítások, tudtam, hogy mi történik a városban, jobban, mint akik kint jártak. Értesültem arról, hogy délután küldöttség készül a Magyar Rádióhoz, beolvasni az egyetemisták követeléseinek 14 pontját. A Bródy Sándor utca elég közel volt a Nagykörút és a Rákóczi út sarkán álló szerkesztőségünktől. Elhatároztam, hogy oda megyek. Útközben sok fegyveres fiatal civillel találkoztam. Legtöbbjük fiatal micisapkás melós volt, nem Németországból ejtőernyőzött fasiszta csendőr. A Rókus-kórház környéken járhattam, amikor puskaropogást hallottam. A fegyverzaj a rádió felől jött, ezért visszatértem az Esti Budapest épületébe. Később sem volt kedvem a sötétben hazamenni a Pozsonyi úti lakásunkba. Leakasztottam és a földre helyeztem a kárpitozott irodaajtót: azon aludtam november 3-ig. A télikabátom volt a takaró.

Farkas András (André Farkas) személyi igazolványa. Foglalkozása: újságíró. Szakképzettsége: esztergályos
Fotó: Családi archívum

– 23-a után mi történt a szerkesztőségben?

– Az Esti Budapest nem jelent meg többé. A Szabad Nép néhány munkatársa próbált meg egy vagy két egyszerűsített számot kiadni. A nyomdászok nagy része ott ragadt, még a kantin is működött. Az épület bejárata nyitva volt, rengeteg fegyveres vagy fegyvertelen bámész tehette be a lábát. Október 29-én egy csapat nyomult be. Civilben fegyveresek voltak és nagy zajt csaptak a tágas földszinti hallban. Volt, aki a plafonba lövöldözött. Egy széles lépcsősor vezetett le a mezzaninról az előcsarnokba, azon siettem lefelé, hogy lássam, ki csinálja a balhét. Dudás József, a vezérük jött komótosan felfele.

– Újságíró vagy? – szegezte nekem a kérdést

– Igen. És te? – kérdeztem vissza.

– A Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnöke vagyok. Szükségem van egy napilapra. Tudnál nekem újságot csinálni?

Az égből pottyant jövőbeli harcostársam a kezembe nyomott két vagy három gépírásos papírlapot. Huszonöt pontból álló program volt benne.

– Miért ne? – mondtam magamban. Nyomdánkban álltak a rotációs gépek, a külvárosokból itt ragadt nyomdászoknak nem volt munkájuk. Újságpapír és nyomdafesték-készletünk elég volt hónapokra.

– Mi legyen a lapunk címe? – kérdeztem. – Gondoltál erre?

– Persze – válaszolta. – A követelésünk kiáltson a címlapról: Magyar Függetlenség.

Dudás rokonszenves volt. Életerő és biztonság sugárzott belőle. A programjával is egyetértettem. Így lettem egy tiszavirág életű napilap főszerkesztője.

– A november eleji szovjet invázió után menekült el Magyarországról. Konkrétan mi késztette menekülésre?

– November 4-én megszűnt a Magyar Függetlenség, nem volt állásom. Az ellenállás a végét járta. Újságok nem voltak, csak a négyoldalas, szűkszavú magyar nyelvű közlönyből tájékozódtunk, amit a Vörös Hadsereg propagandistái hetenként kétszer-háromszor jelentettek meg. November 6-án én is megvettem két forintért és a harmadik oldalon ráesett a szemem a hírre: letartóztatták Dudás Józsefet! A rövid közlemény alig hagyott kétséget arról, hogy ki fogják végezni! Tudtam, hogy előbb-utóbb engem is felelősségre vonnak. Hirtelen a varsói újságíró ismerőseimre gondoltam és gyorsan a Nyugati pályaudvarra sprinteltem. Egy személyvonat indult onnan reggelente Csehszlovákián át Varsóig. Másnap reggel eredtem útnak. Mire a magyar határállomásra értünk, már csak én maradtam a cigarettacsutka szagú két- vagy háromvagonos szerelvényen. Szobon se magyar határőr, se ellenőrzés nem volt, s a vonat lassan kidöcögött a néptelen pályaudvarról. Fellélegeztem, mert Csehszlovákiába érkeztem, tehát szabad vagyok! Azon az oldalon a gőzmozdony kétszer-háromszor füttyentett, de nem mozdult. Hosszú percek teltek el. Hirtelen csizmakopogást hallottam és egy alacsony, zömök egyenruhás rántotta fel az ajtót. Cseh vagy szlovák szóáradatból csak annyit értettem, hogy „passzport”. Átadtam az útlevelemet, amivel elhagyta a vonatot. Húsz, huszonöt perc telt így el. Mi lesz velem? Elindul a vonat és én útlevél nélkül utazok az ismeretlenbe? Vagy leráncigál és visszaküldenek a határ túlsó oldalára? Most, ahogy felidézem is hallom megint a lépteit, ahogy jő visszafele és megáll előttem. Ezúttal édes anyanyelvemen szólt hozzám, felvidéki tájszólással. „Itt az útlevele! – mondta. – Valami nem tiszta a maga ügyében, de a parancsnokom nem akar időt veszíteni.” Mire felocsúdtam, már útban voltam Varsó felé.

– Mivel töltötte a napjait Varsóban?

– Két hónapot töltöttem a lengyel fővárosban. Cikkeket írtam az esti lapba és a magyar rádió híreit fordítottam angolra a varsói rádiónak, mert Kádár kiutasította a Magyarországra akkreditált lengyel újságírókat. Este az újságíróklubban vodka mellett értelmeztük az egyre rosszabb híreket. Február elejére világossá vált, hogy a különösen fagyos tél hőmérséklete a lengyel politikai helyzetre is érvényes lett. Gomulka, a lengyel Kádár, kénytelen volt elfogadni Hruscsov ukázait. Nem maradhattam tovább Lengyelországban, ahol különben sem volt szándékomban leélni az életemet.

– Hogyan került Párizsba? Hiszen angolul és németül beszélt!

– Véletlenül. Az hozott össze az újságírók klubjában a francia sajtóattaséval. Rokonszenveztünk egymással. Kiöntöttem neki a szívem. „Tud franciául?” – kérdezte. „Annyit – mondtam –, hogy au revoir és bonjour.” Felnevetett: „Au revoir Varsovie, bonjour Paris?” „That’s it!” – feleltem angolul. Rajta keresztül kértem menedékjogot. És megadták! Francia vízumot ütöttek az útlevelembe és 1957. február 8-án este repültem Párizsba. Nagyon későn érkeztem az Invalidusok melletti repülőterminálra. Egy dán újságíró még Varsóban a kezembe nyomott egy húszdollárost az útra. Bőröndömben két öltönnyel, négy inggel és egy magyar billentyűs hordozható írógéppel, meg a húsz dollárral kellett huszonhat éves koromban új életet kezdeni éjfélkor egy teljesen ismeretlen világban. Tanultam már a német, az angol és az orosz nyelvet, egy kis kínait is és persze a latint. De a rendkívül bonyolult franciát, amelyben az orron át társalogva semmit sem mondanak úgy, ahogy írva vagyon, azt mindig messziről elkerültem. Itt pedig – sajnos – mindenki azt beszélte.

– És milyen volt az ismeretlen világ? Hogyan boldogult benne?

– Egész jövőmet egyetlen kártyalapra tettem fel… Az Air France szemrevaló kis női alkalmazottja rendkívül szolgálatkésznek bizonyult. „Természetesen uram, ha szeretne összeköttetésbe lépni a barátjával, megpróbáljuk felhívni telefonon. Kaphatom a számát? Nincs meg önnek? A címe se?” Összehúzott szemöldökkel nézett rám. „Hát akkor megpróbáljuk a telefonkönyvben. Mondja csak a nevét…” „Gara” – motyogtam, majd szótagolni kezdtem. Mialatt a hölgy a szamárfüles telefonkönyvben lapozgatott, azon tanakodtam, hány éve nem láttam őt, az MTI volt párizsi tudósítóját, akit 1952-ben néhány napra Budapestre rendeltek és több évig nem engedték visszatérni a feleségéhez és lányához. Mióta vesztettem szem elől ezt az apámmal egyidős öreg barátot, a kitűnő újságírót, a tehetségű műfordítót? Vajon még mindig Párizsban él-e? És ha igen, hol? „Ladislas Gara” – csillant fel a hölgy barna szeme. – „Megtaláltam! A rue Surcoufban lakik, innen alig két lépésre. Rögtön felhívom… Allô! Allô, Monsieur Gara? Egy barátja kíván beszélni önnel, átadom neki a kagylót.” Nemsokára egymás nyakába borultunk. Az áldott, jó Gara elvitt a szomszédos rue Saint-Dominique egyik kis szállodájába, amely egy udvar mélyén lapult. Onnan pedig a Saint-Dominique utca és a Latour Maubourg bulvár sarkán álló kávéházba cipelt.. Éjfél is elmúlt, amikor kiléptünk az utcára. Balról az Invalidusok templomának arany kupolája fénylett a sötétben, jobbra pedig Eiffel mérnök tornyának hegyes sziluettje. Meghatódtam, könnyes lett a szemem. Talán a hideg miatt is…

– Hatvannégy éve él Párizsban. És nem abból a húsz dollárból, amit dán kollégája Varsóban a kezébe nyomott. Hogyan kezdett új életet egy pénztelen magyar menekült?

– Bizony nem úgy, ahogy a manapság Afrikából vagy Ázsiából százezerszámra ideérkező menekültek teszik. Ők mihelyt belépnek Franciaország területére, a mi magas adóinkból azonnal különféle segélyeket kapnak, amiből képesek megélni. Még akkor is, ha elutasítják menedékjog-kérelmüket. Semmi és senki sem kényszeríti munkára őket. A mi időnkben dolgozni kellett, ha enni akartunk és lehajtani a fejünket valahol éjszaka. A kezdet kezdetén, Gara László barátom leíratta velem budapesti és varsói élményeimet, amelyeket lefordított franciára és ellátogattunk néhány napi- és hetilap szerkesztőségébe, hogy elhelyezzük őket. Laci ismerős volt mindenhol, és hamar elkeltek a cikkek, abból sikerült néhány hétig rendezni szerény hotelszámláimat. Utána munkát kellett találnom és megtanulni Molière nyelvét. Gara László vitt el a Congress for Cultural Freedom amerikai szervezethez, amelynek hivatása a szovjet tömbből menekült írók, újságírók, értelmiségiek, művészek támogatása volt. Ők adtak egy szerény, hat hónapra szóló ösztöndíjat és beírattak a Civilisation Française nevezetű, a Sorbonne-hoz tartozó féléves nyelvtanfolyamra. Hétfőtől péntekig, reggel 9-től délután 6-ig tartott a tanfolyam. Szombaton és vasárnap pedig délután 2-től éjfélig kötelező volt beülni egy kis moziba, ahol régi klasszikus francia filmeket játszottak, hogy a nyelv zenéjét tökéletesen a magunkévá tegyük. Hat hónappal később – csodák csodája! – tudtam franciául, de nem eléggé ahhoz, hogy újságíró lehessek.

A New York Herald Tribune című Párizsban megjelenő amerikai napilap apróhirdetés-rovata mentett meg. Egy amerikai gépkocsi-finanszírozó vállalat keresett férfi alkalmazottat irodai tisztviselőnek. Jól tudtam angolul, rögtön fel is vettek havi száz dollárért, ami megmentett az éhhaláltól. Munkába lépésem napján derült csak ki, hogy valamiféle kifutófiú lettem. Néhány hónap múlva irodaszolgából előléptettek gépírónak, egy évvel később áttettek a kereskedelmi osztályra és négy év után értékesítési igazgató lettem. A siker titka: el kell fogadni az első állást, ami kapóra jön, hogy legyen mit enni, s azután felfelé evickélni a ranglétrán, ahogy a lehetőségek megengedik.

– És mi történt általában az ötvenhatos magyar menekültekkel?

– Sok magyar menekülttel hozott össze kezdetben a véletlen. Közülük néhány mérnök, technikus vagy szakmunkás el tudott helyezkedni. Talán azért, mert tudtak franciául vagy a munkakörükben nem volt szükségük nyelvtudásra. Véletlenül belebotlottam egy pesti textilmérnök barátomba is, aki feleségével és hároméves kislányával érkezett ide. Laci műszaki rajzoló lett, titkárnő felesége pedig házmesternő. Legalábbis kezdetben. Néhány évvel később felvették őt mérnöknek a Renault autógyárba, ahol átképezték, neje pedig tisztviselő lett. Dezső, volt munkatársam, aki orosz fordító volt az MTI-nél, először asztalossegédként kapott állást, később kereskedelmi utazó lett. Tapasztalatból tudom, a magyarok mind megállták a helyüket. Nem adtak segélyt, de nem is volt rá szükségünk.

Az én amerikai cégem a fenséges Champs-Élysées sugárúton volt, közel a Diadalívhez. Ott dolgozni, akkoriban, szárnyakat adott az embernek. Nem panaszkodhattam a sorsomra, de volt két életcélom. Szerettem volna valami érdekes, újító jellegű munkát találni magamnak és családot alapítani. A háború utáni ötvenes-hatvanas években minden lehetségesnek látszott és a gazdasági életben rengeteg új, ismeretlen tervezet született. Ezen morfondíroztunk munka után a szomszédos bisztróban egy francia és egy holland szaktárssal. Szerettünk volna valami újat, ismeretlent teremteni magunknak, ami meg sohasem létezett. Befektetni való pénzünk nem volt, olyan ötletet kellett találni, ami magától megy. Akkoriban születtek az Egyesült Államokban a sikeressé vált szupermarketek. Ez adta az ötletet, hogy olyan szupermarketet indítsunk, amelynek üzlethelyiség helyett csak katalógusa van és egy külvárosi raktárból szállít házhoz néhány ezer postán vagy telefonon megrendelhető árucikket: élelmiszert, mosóport, piperecikkeket. Ki is agyaltuk minden részletét ennek a kereskedelmi vállalkozásnak és ötletünk sikerrel járt. Ettől fogva negyven évig a katalógus-áruházban vagy távkereskedelemben maradtam, ami angolul a mail order, manapság az online nevet viseli. Később létrehoztam egy távborászatot a Bordeaux melletti Siant-Emilionban, ahonnan több tucat borfaját szállítottunk megrendelésre a francia fogyasztóknak. Később, amikor még léteztek a filmtekercsek, több országra kiterjedő fotócéget hoztam létre az újságárusok részvételével.

– És a családalapítás?

– Harmincévesen alapítottam családot, mielőtt felmondtam az amerikai cégnek. A Champs-Élysées szomszédos épületében dolgozott egy angyali párizsi kislány. Egyszer-egyszer összehozott vele a véletlen a közeli kávéházban. A véletlenből kölcsönös elhatározás lett. Rokonszenvesek voltunk egymásnak, mert ugyan másféle világból származtunk, de a gondolataink, érzelmeink a közös európai civilizációból táplálkoznak. Amikor úgy adódott, hogy otthagyom állásomat és független vállalkozó leszek, elhatároztam, hogy őt is magammal viszem. Megkértem a kezét, igent mondott és négy lányunk született.

André Farkas feleségével és unokáikkal a Dunakorzón
Fotó: Családi archívum

– Nem sajnálta feladni az írást? Azért is kérdezem, mert évekkel ezelőtt a budapesti Francia Intézetben egy André Farkas-könyvre bukkantam, amely az ’56-os magyar forradalomról szól, a szabadságharc 50. évfordulójára jelent meg Párizsban.

– Ideérkezésem után nem volt más választásom, de miután hetvenegy éves koromban nyugdíjba mentem, írtam egy történelmi regényt, ezúttal franciául, és az ismert párizsi kiadó, a Tallandier megrendelésére az említett könyvet 1956-os forradalmunkról. Több francia városban rendeztek nekem könyvbemutatót, és dedikálhattam a francia olvasóimnak. Most az emlékirataimon dolgozok. Magyarul, magyaroknak.

A Tallandier Kiadó kérésére készült könyv borítója