Vegytiszta tragédia hűvös narrációval

A sátán fattya című regénynek ott a helye a XX. század nagy magyar regényei között, amelyek egyedi módon, egyetlen sorson keresztül képesek megmutatni valami általánosan emberit, egyetemesen tragikusat.

Huszonhárom évvel ezelőtt olvastam először a Kárpátalján élő és alkotó, 1949-ben született Nagy Zoltán Mihály balladisztikus regényét, A sátán fattya című remekművet, és a mai napig elevenen él bennem az a felkavaró, megdöbbentő hatás, amelyet gyakorolt rám. Az Intermix Kiadó jóvoltából idén ismét megjelent a kötet – amely az azonos című, 2017-ben bemutatott film alapjául is szolgált –, és én újra végigolvastam, hogy megnézzem: még mindig úgy hat-e, ahogy annak idején. (Általában ugyanis az történik, hogy a valamikor ható könyvek újraolvasva veszítenek a varázsukból.)

És jelentem, a könyv semmit sem veszített a hatásából, sőt ha mondhatok ilyet, még erősebb, mint volt. Tóth Eszter sorsa, akit 1944-ben Kárpátalján öt szovjet katona erőszakol meg, amikor csomagot próbál vinni apjának és szerelmének a táborba, az erőszak miatt terhes marad, a falu a szájára veszi, „katonakurvának” nevezi, kiveti magából, testvérei elpusztulnak, vőlegényét jövendőbeli anyósa elmarja mellőle, a fia, „a sátán fattya” nem akar felállni, elindulni és beszélni, és mindennek következtében Eszter idegösszeomlást kap („hiába volt körülöttem a féltő nyugalom, ha a nyugtalanság, a betegség forrása bennem magamban volt”), majd a történet elindul a legtragikusabb végkifejlet felé, amerre csak elindulhat – nos, mindez annyira tömör, tömény, fel nem oldó, a borzalmakat egymásra rétegzően hatásos, amilyent kevés XX. századi magyar regény mondhat el magáról.

Vegytiszta tragédia, (az egyes szám első személy ellenére) jó értelemben vett szenvtelen és hűvös narrációval, amely tulajdonképpen egyetlen mondatból áll, különböző hosszúságú, balladaszerű sorokba tördelve, sohasem áll meg, egyetlen percre sem, szinte gépiesen követik egymást az egyre növekvő bajok a baljós élet árnyékában, nincs megállás, nincs felszusszanás, nincs megpihenés, mint valami görög tragédiában, sejtjük, tudjuk, mi lesz, és igen, a sorsnak be kell teljesednie: minden a legrosszabbul lesz, a lehető legrosszabb módon ér véget.

Az éjszakasűrű, betonsűrű, fájdalomsűrű feloldozásmentesség és a tragédia felé való kérlelhetetlen hömpölygés lenyűgöző, annál is inkább, mert szinte lehetetlen írói munka mindezt nem keresetten, nem hatásvadász módon, nem kiszámítottan megoldani; Nagy Zoltán Mihálynak mégis sikerül, és úgy mutatja be a megbecstelenített magyar lány sorsán keresztül az egész nemzet megbecstelenítését, ahogy szinte senki másnak nem sikerült.

Nincs itt semmi „Az öreg halász és a tenger”-es hamis optimizmus, ebben a könyvben az embert csak legyőzni és megalázni lehet, itt csak tehetetlen emberek vannak, akik állnak a sorssal szemben, nem dacosan, hanem mert nincs hova menniük/állniuk, ugyanis „valami idegen, förtelmes akarat tört ránk érzéketlenül, rontó szándékkal befolyásolja az életünket, s mi csak ezt tehetjük, megverjük egymást, szóval, szíjjal, balga módon gyötörjük egymást, hogy aztán együtt kibőgjük magunkat, / megvert, elhagyott minket az isten”.

A sátán fattya című regénynek ott a helye a XX. század nagy magyar regényei között, amelyek egyedi módon, egyetlen sorson keresztül képesek megmutatni valami általánosan emberit, általánosan rosszat, egyetemesen tragikust.

Nagy Zoltán Mihály: A sátán fattya. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2019.