Békák és harangok

Vajon hol a mezsgye, ahol az emberi gondolkodás deformitása veszélyes torzulássá válik?

Attól kezdve fokozott figyelemmel kísértem a vidékre települő városlakók ténykedését, hogyan is fognak hozzá környezetük átformálásához. Ha az olvasó netán azt hinné, hogy messzire kalandozunk az elnémult harangoktól, megnyugtatom, csak kitérőt teszünk. A nagyjából száz méterre csobogó Füzes-patak felé kertünk alja ősgyepes lapállyal nyúlt el. Ezt a kis síkságot parcellázták fel. Először csak szerszámoskamrákat eszkábáltak, majd egy-két sóskúti kőből épült házikó meg Erdért faház erősítette a civilizáció benyomását.

A völgy benépesült, de sokan csak hétvégeken bukkantak fel, mások, köztük szüleim is, tavasztól az első fagyok beálltáig kiköltöztek.

Biatorbágy korábban, apám szavajárása szerint, „virtigli” falu volt. A belterületi portákon még megvoltak a lakóház vonulatában az abraktárolók, a ló- és a tehénistálló, majd a disznóól, végül a baromfiudvar zárta a sort. És persze az elmaradhatatlan veteményes. Reggelente kihajtották a portáról a teheneket, amelyek csatlakoztak a főutcán vonuló kis gulyához. A napot pásztor felügyelete alatt a községi legelőn töltötték. Napnyugta előtt a gulyát hazaterelték, a tehénkék duzzadó tőgyekkel szépen bebaktattak a portákra, ahol az istállóban már várta őket a gazdasszony fejőszéken, sajtárral az ölében.

Az idillt aztán beárnyékolták apróbb súrlódások. Fiatal telekszomszédunk tavacskát épített, fóliával borította a medret, bambuszos nád keretezte a kis vízfelületet, ahol megtelepedett néhány tavirózsa-tövecske is, osztatlan tetszést aratva egészen addig, míg a közeli patakból egy békafamília be nem költözött. Esténként barátságos brekegés színezte a napnyugta jellegzetes hangjait. A völgy túloldalán emelkedett a Szarvas-hegy, erdőfoltjaiból fácánkakatolás búcsúztatta a napot. Valamelyik hegylakó szamarat tartott, időnként az is óbégatott, egy másik szomszéd gyöngytyúkokat nevelt. És hát a kutyák… A békák megjelenése megosztotta kis közösségünket. Volt, aki kifejezetten üdítőnek találta az esti koncertet, de akadt, akit ádáz ellenállásra sarkallt. Ottó, a cipőfelsőrész-készítő fegyverbe szólította magát, s miután a tavacska építője nem hajlott a békák eltávolítására, a derék iparos reggel és alkonyatkor légpuskájával össztüzet zúdított a békákra.

Az állatokkal kapcsolatos békétlenség a kilencvenes években hágott a tetőfokára, amikor több falubeli lovat vásárolt. Mi is kaptunk miattuk hideget-meleget. Alapvetően nem a jámbor négylábúakat támadták, mert azt mindenki elismerte, hogy a lovak gyönyörűek és nem lármáznak.

A fő ütőkártya a légy lett. Pedig az istállónkban tanyát verő húsz fecskecsalád reggeltől estig fáradhatatlanul ritkította a legyeket. Végül dél-afrikai gyártmányú szuperhatékony légycsapdákat szereztünk be, és teljesen mentesítettük a tanyát. Egy évre rá eltűntek a fecskék. Odébbálltak, ahol volt mit enni. Felső szomszédunk, az ismert jogtudós, a libagágogás ellen kelt ki, és kapcsolatai révén el is érte, hogy egyébként ugyancsak „gyüttment” szomszédja megváljon a két díjnyertes maglúdtól. A Szarvas-hegyre beköltöző, földmunkagépekkel dolgozó vállalkozó a szomszédban gyakorta ugató kuvasz miatt emelt panaszt. Ő ugyan nem követelte a végső megoldást, de javasolta, hogy a gazda vágassa el az állat hangszálait… A faluban lakó ismert rockzenész a szomszédban tartott két tehénke miatt tett feljelentést. A gazda végül belefáradt a háborúskodásba, és eladta a teheneket.

Az iharosi völgy lakóinak összetétele is megváltozott. Öreg barátom és patakparti szembeszomszédom, egykori országos fővadászmester felesége hirtelen jött betegsége miatt kényszerült vissza a városba. Az új tulajdonos fegyveres testület magas rangú nyugalmazott főtisztje lett. Kinevezte magát a ló-, kutya- és egyéb állatellenes koalíció fővezérének. Csatlakozott hozzá a fiatalon társ nélkül maradt özvegy, a neurotikus békavadász cipőfelsőrész-készítő és még néhányan. Úgy tűnt, hogy a civilizáció kiütéses győzelmet arat a régimódi falusi életforma felett. Ráadásul a falu akkori önkormányzata is a beköltözők állatellenességét támogatta. Rendelet született, amelyet állítólag egyetemi szakemberek hoztak össze.

A fő csapásirány a nagy állatok kiűzése volt a faluból. De nem kímélték az aprójószágot sem. Ötven centinél magasabb marméretű kutyát sem lehetett volna tartani, négy vagy öt aranyhal, ugyanennyi kis hörcsög volt a kvóta. Négyszáz méhecske lett a tartható létszám, holott egyetlen kaptárban a szakirodalom szerint minimum negyvenezer méh él zárt, bonthatatlan kolóniában. 1998-at írtunk. Végül a Magyar Televízió Ablak műsora forgatócsoportot küldött Biatorbágyra, és egy egész esti műsort szentelt a témának. Bálint gazda közreműködésével neves szakemberek világították át a dokumentumot, amely soha nem lett hatályos.

Országosan egységes, új szabályok rendezték az állattartás ügyét. A kedélyek lenyugodtak, ma már az iharosi völgyben is béke honol. Tíz év alatt a patakparti lakosság szinte teljesen kicserélődött. A neurotikus békavadász visszaköltözött a panellakásba, a békétlen özvegy a védettebb faluközpontba távozott. Néhány jó szomszéd sajnos elhalálozott. Az obsitos alezredes is eladta a házát. Fiatalok érkeztek, tíz év alatt tizenegy gyermek született a kis kolóniában, akik ma már kiskamaszok, imádják a lovat simogatni, gyűjtik a száraz kenyeret, nyáron a dinnyehéjat lócsemegének. A szarvas-hegyi kuvasz is megtarthatta hangszálait, tanyánkon békében megöregedett az utolsó két lovacska. Az ellentábor részleges sikereket mondhat magáénak. A cipőfelsőrész-készítő nem boldogult a békák levadászásával, ám végül véletlenségből kilőtte a tófóliát, elszivárgott a víz, a tavacska kiszáradt, a békák elköltöztek.

A tibetiek szerint a harmonikus élet két alapköve a mérték és az arányok. Ezek híján az emberi lélek egyensúlya megbillenhet, és akkor jönnek a rossz gondolatok. De vajon hol a mezsgye, ahol az emberi gondolkodás deformitása veszélyes torzulássá válik?