Halála előtt négy nappal, 1868. szeptember 2-án Szendrey Júlia levelében munkái kiadási jogát Tóth Józsefre ruházta, aki hosszú ideig őrizte a kéziratokat, de nem élt a publikálás jogával. A beteg asszony édesapjának írt levelében engedélyt kért, hogy a katolikus vallásról a protestáns hitre térjen, hogy elváljon Horvát Árpád történésztől, és feleségül mehessen Tóth Józsefhez, aki az utolsó pillanatig ápolta. Bihari Mór vállalkozott először arra, hogy a korabeli folyóiratokból összegyűjtse az asszony verseit, s azokból 1909-ben 26 költeményt megjelentessen. Az eredeti kéziratok csak 1928-ban kerültek elő Mikes Lajos jóvoltából, aki két évvel később monumentális Szendrey Júlia-kötettel lepte meg az olvasókat.
Gyimesi Emese irodalomtörténész másodéves egyetemistaként kezdett el foglalkozni Szendrey Júlia verseinek kutatásával. A Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában 2010 júliusában talált rá a kézzel írt, kilencven számozott, összefűzetlen lapból álló versgyűjteményre. A költemények keletkezési dátumot is tartalmaznak. Megdöntik azt a tévhitet, mely szerint Júlia a Petőfi Sándorral kötött házassága alatt kezdett el versírással foglalkozni. Költői tevékenysége valójában a férje eltűnése után fél évtizeddel kezdődött meg. A gyűjtemény első verse 1854-es, a szövegek döntő többsége két évvel későbbi keltezésű.
„Három rózsabimbó az én boldogságom, / Három rózsabimbó életem, virágom! / El van osztva köztük háromfelé lelkem, / És mégis mindegyik birja azt egészen” – így kezdődik az a vers, amelyet 1857-ben publikált a Napkelet című lapban. A Három rózsabimbó a három fiúgyermekéhez szólt. A vers sikert aratott: egyrészt azért, mert végre nem egy férfi énekelte meg az anyai érzéseket, másrészt azért, mert mindenki tudta, hogy kicsoda az első rózsabimbó: „Szerelmem virága, / Kihalt boldogságom / Egyetlen zöld ága”. Vahot Imre szerkesztő azért hozzáfűzte: „Elhunyt költőnk, Petőfi Sándornak volt neje, kinek jeles tehetségétől e téren még sok szépet várhatunk.”
Szendrey Júliát kortársai nem csupán múzsaként, hanem költőként, íróként és fordítóként is ismerték. Megfelelt a kor elvárásainak, követte a mintát, nem próbálkozott olyan irodalmi műfajokkal, amelyeket az irodalmi diskurzus férfiasnak minősített. Eszerint a líra állt jól a nőknek, illetve a fordítás. Szendrey Júlia Andersen meséit fordította le. A verseket sokszor háztartási feljegyzésekre, bevásárlócédulákra, levelek hátuljára írta, ami életmódtörténeti szempontból is érdekes. Kifejezi, hogy számára a versírásnak nemcsak elvont, magasztos funkciója volt, hanem a hétköznapi rutinba is illeszkedett.
