Meggyilkolt királynő

Egyszerű méhésztalálkozóra indultunk, de háborús körülmények közé csöppentünk. Mintha hollywoodi kalandfilm forgatókönyve köszönne vissza a valóságban. A jó és a gonosz küzdelme. Húszezer magyar méhész vívja harcát a túlélésért a globális cégek uralta világgazdasági renddel szemben.

Színes kaptárok a Pest megyei Tök határában. A nappali permetezés tönkreteszi a méhcsaládokat Fotó: Havran Zoltán

A magyar méhészet helyzetével Székesfehérváron szembesültünk a XXXI. Országos Méhésztalálkozó és Vásáron. A Videoton Oktatási Központ környéke ezen a szombaton úgy nézett ki, mint egy felbolydult méhkaptár ezernyi szorgos kis méhésszel, parkolóhelyet is csak kilométerekkel arrébb lehetett találni. A vásáron kisvállalkozók kínálták portékáikat: a legkülönfélébb méhészfelszerelések, -eszközök keresték gazdáikat, de a tömeg ellenére csak mérsékelt eredménnyel.

– A méhészek alig-alig fejlesztenek, mert alig-alig van miből – tudtuk meg egy asztalostól, aki kaptárak gyártására szakosodott, de ha így megy tovább, inkább átnyergel kutyaólakra. A vásár bent, a sportcsarnokban is folytatódott, és véradás is volt, a tárogató bús hangja adta az aláfestést. Néhányan kézműves termékekkel, mézes sörrel, puszedlivel kereskedtek, de a legédesebb színfolt mégis a Méhkirálynő, egy méhecskének öltözött bálszépe volt. Az általános nyomott hangulaton persze ő sem sokat emelt.

A telt házas konferenciateremben ülők borús ábrázata összhangban volt az előadások témáival. Kezdésképpen az Országos Magyar Méhészeti Egyesület elnöke, Bross Péter szenvedélyes tárgyilagossággal vázolta az általános hadi helyzetet: a tavalyi tömeges méhcsalád-összeomlás, kaptárelhagyás idén ismétlődni látszik. Jelenleg húszszázalékos, áprilisra várhatóan eléri az ötven százalékot! Valami van a levegőben, valami szörnyűség történik, de nem tudjuk pontosan, mi, a Nébih-vizsgálat még folyamatban van – összegezte Bross.

A jövedelmezőség frontján hasonlóan kritikus a helyzet. A méz önköltségi ára haszon nélkül 700 forint kilogrammonként, de a felvásárlók csak 600-at kínálnak érte. Az a méhész, aki ezen az áron értékesít, csak önmagát zsákmányolja ki. Csakhogy megélhetési kényszerből mégis sokan megteszik. Hogy mi nyomja le az árat? A kínai „méz”. A mézüzemben gyártott, élettanilag haszontalan, de ízre és kinézetre a mézhez hasonlító cukorszirup. Ez az olcsó anyag az EU-ban következmények nélkül, tetszőleges arányban keverhető bele a mézbe.

A fogyasztóátverésen alapuló, hatalmas üzlet mögött akkora lobbierő áll, amekkorával a méhész-érdekképviselet köszönő viszonyban sincs. Míg az USA vámmal szabott gátat a kínai hamis méz importja elé, addig a szétliberalizált EU-ban „méz” feliratú címkével forgalmazható a cukorszirup-méz elegy is. Elég ráírni, hogy „EU-s és EU-n kívüli alapanyagból készült”. Még az is előfordul, hogy a fehérgalléros bűnözők „magyar méz” néven árulnak Nyugat-Európában olyan hamisítványt, amelyben a magyar alkotórész alig néhány százalék.

Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a rendszerváltás óta növekvő létszámú méhésztársadalom gyarapodása megállt, a szakma idősödik, a fiatalokat már nemigen vonzza a kaptár. Máshol többet lehet keresni kevesebb munkával is. A szakmát a méhészkedés iránti „szerelem” tartja életben – tudtuk meg Bross Pétertől, aki maga is aktív méhész, előadása után.

– Ma még húszezren vagyunk Magyarországon, és átlagosan hatvan méhcsaláddal rendelkezünk – magyarázza az elnök. – A rendszerváltás utáni két évtizedben megkétszereződött a méhcsaládok száma, a méztermelés elérte és tartja ma is az évi harmincezer tonnát. Ennek kétharmadát exportáljuk, ezzel a világpiacon mozgó méz három százalékát állítjuk elő. Mindez látszólag jól fest. Csakhogy a magyar méznek hiába van jó híre a hagyományos piacainkon, a világpiacra kilépve ki van szolgáltatva a kínai (és egyéb ázsiai) hamis méz által lenyomott áraknak. Ez nemcsak nekünk tragikus, ugyanebben a cipőben jár a világ összes mézexportőre, beleértve a legnagyobbakat, Argentínát és Brazíliát is. Nyugat-Európában, ahol jómódúbb a belső piac, nincsenek a méhészek akkora bajban, mint mi. Egyrészt több mézet fogyasztanak belföldön az emberek, akik kifejezetten keresik a helyi, garantált minőségű mézet, és készek érte négy-ötezer forintot is kifizetni kilónként. Magyarországon ezzel szemben bruttó 1600 forint körül stagnál a méz fogyasztói ára, csakhogy a méhész kiadásai ugyanakkorák, mint a nyugati méhészekéi. Ha a méhész a felvásárlónak adja el a mézet 600-ért, ez veszteséges termelést jelent, és haszna csak a kereskedőnek lesz. Ha maga üvegezi és árusítja, akkor a 700 forint önköltségre rakódnak rá a kiszerelés, a fuvarozás, az árusítás költségei, valamint az adók, úgyhogy ha a végén keletkezik egyáltalán parányi haszon, örülhet.

– Milyen kiutat lát?

– Talán ha nagyobb volna a belső kereslet, és kevesebbet kellene exportálni, az emelné a jövedelmezőséget – mondja elgondolkodva Bross Péter. – Magyarországon az egy főre jutó cukorfogyasztás ötven kilogramm évente. Ha ennek csak öt százaléka terelődne át mézre, nem tudnánk annyit termelni, amennyi elég lenne. Marketing kellene, és tudatos fogyasztók, hiszen a kristálycukorral szemben a méz komplex és természetes vitaminbomba, ősi gyógyszer. Tele van aminosavakkal, ásványi anyagokkal, fémekkel, mindenből épp annyi, amennyi kell a szervezetnek. A mindennapos mézfogyasztással javul a májműködés, a hemoglobinszám, a sejtműködés, márpedig – mint tudjuk – a rákot a hiányos sejtműködés okozza.

László Lajos: Mézpiacunk az EU-ba lépés óta haldoklik
Fotó: Havran Zoltán

Az idősek még emlékeznek azokra az időkre, amikor jó üzlet volt a méhészkedés. A 81 éves László Lajos a magyar méhészek doyenje. Egész életében „másodállásban” méhészkedett, ennek ellenére a méhek általában többet hoztak a konyhára, mint a főállása. A ma is aktív, víg kedélyű, kiegyensúlyozott ember büszkén vezet végig a Pest megyei Tök községben lévő méhészeti birodalmán, mutatva modern pörgetőjét, mindenféle mézes-, illetve asztalosgépeit, valamint teli raktárát, ahol acélhordókban várja a sok méz az árak (méhpusztulás miatt jósolható) emelkedését. Közben dőlnek belőle a jobbnál jobb méhészsztorik. Az ember sejteni kezdi, mi is a szép ebben a szakmában.

– Hétévesen csapott meg a propolisz illata – kezdi mosolyogva, miután megcsodáltuk a műhelye falán lévő, őt ábrázoló újságkivágásokat, méhészbaráti társaságok fotóit. – Nagyapám Tök törvénybírója volt, asztalos és méhész, de az oroszok Budapest ostromakor tönkretették a kaptárait.

A Rákosi-rendszerben aztán listára tették, én pedig mint kulákivadék nem tanulhattam tovább. Traktoros lettem a gépállomáson, viszont a megmaradt hat-nyolc kaptárt megörököltem tőle. Szerelmes voltam a méhekbe, faltam a szakirodalmat, az idős méhészek pedig felkaroltak. Amikor látták, milyen a hozzáállásom, megtettek a méhészszakcsoport elnökévé. Hozzám tartozott Telki, Budajenő, Perbál, Tök és Tinnye összes méhésze. Volt köztük tanácselnök, iskolaigazgató, körzeti orvos, hajógyári főmérnök, tiszteletes úr, és én, a sofőr lettem a főnökük. Ha összevitatkozott két méhész, hozzám jöttek, hogy bíráskodjam. Vándorméhészkedést is folytattunk. Az akác például először az Alföldön, aztán Gödöllő környékén, végül északon nyílik, így egy évben három akácszezonunk is volt.

Akác előtt repcére, utána napraforgóra, mustárra mentünk. Este, amikor már nem mozognak a méhek, teherautóra raktuk a kaptárakat, éjszaka szállítottuk a helyszínre őket. Egyikünk ott maradt őrzőnek.

Mint László Lajos meséli, testvéri társaság volt ez, hétvégén együtt mentek a méhekhez.

A kaptárakat maga készítette. Amikor már lehetett „háztájizni”, lettek disznói, baromfija, szőlője is a méhészet mellett. A Hungaronektár bemutatóméhészete lett, többször hoztak külföldi vendégeket. Egyszer a kínai pénzügyminiszter meg a külügyminiszer jött feleségestül, delegációstul. A pénzügyminiszter kérdezte László Lajost, miért sofőrködik a tsz-ben, amikor ilyen remek gazdasága van. Pedig ő mint kommunista igazán tudhatta volna, hogy muszájból…

Elfogyó családok

László Lajos aztán felvisz minket a méheihez, a „hegyre”, amely a Zsámbéki-medence lankáira tekintettel erős túlzás. A dombtetőn ötven méter hosszan színesre festett kaptársor húzódik kisebb akácerdő szélén, amelyet kárpótlásba kapott. Minden kaptár más színű, hogy a tarkaság segítsen hazatalálni a méheknek, különösen a párzani kirepülő királynőnek. Ha eltéveszti a házszámot, megölik, mint ahogy megölik azt a dolgozót is, amelynek rossz szaga lesz a növényvédő szertől. Ezért nem volna szabad nappal permetezni, de ezt sokan nem tudják, vagy magasról tesznek rá – legyint a méhész.

– Fénykoromban kétszáz méhcsaládom volt, de lassacskán eladtam őket, ma már csak húsz van. Sajnos nincs kinek továbbadni, az unokám nemigen hagyja ott a méhekért az informatikát, a mézpiacunk pedig az EU-ba lépés óta haldoklik. A multik, a kereskedők tönkre akarnak tenni minket, úgyhogy én már csak annyit tartok meg, amennyivel ellátom a környékbelieket. De azt viszont életem végéig.

Néhány településsel arrébb, Pilisszántón Kutasi Tamás méhészmesterrel találkozunk, aki főállásban őstermelő, a középkorú méhésznemzedék tagja, neki még vannak távlati tervei. Kétszázharminc méhcsaládja van, a szokásosnál magasabb áron eladható biomézet termel, így elmondása szerint tisztes nyereség mellett tudja fenntartani a méhészetét. Az a filozófiája, hogy ha volna is mód növekedni, bizonyos üzemméret felett már képtelen lenne egymaga ellátni a méhészetet, ez pedig jellegénél fogva egyemberes műfaj.

– Nem keresek annyit, mint nagy cégeket vezető barátaim, akik luxusban élnek, van évi két hetük a trópusokon, viszont nincs szabadságuk, ötvenévesen pedig kijár nekik a szívinfarktus, mire eldobják őket, mint az elhasznált rongyot – mondja Kutasi Tamás. – Én nem ilyen életre vágyom. Nekem az jelenti a boldogságot, ha a magam ura vagyok, kijöhetek a méheimhez, örülhetek a szép időnek, aztán minden este hazatérek a családomhoz, és van időm mesélni a gyerekemnek. Szerencsés vagyok, mert tősgyökeres budaiként az önkormányzat által deklaráltan „méhbarát” XII. kerületben mint lokális terméket tudom a mézemet értékesíteni. Vevőköröm pedig értékeli és hajlandó meg is fizetni a biominőséget. Sok étteremnek, szállodának is szállítok. Mindez jó arculattervezés és piaci pozicionálás kérdése is, de belátom, az ország más részein ez a modell nem biztos, hogy működne. A méhészet esetében univerzálisan működőképes üzleti modell nincs is. Akinél csak az üzlet számít, az jobb, ha bele se vág! Manapság egy főállású méhész talpon maradásához legalább kétszáz családra van szükség. Egy méhcsalád beszerzési ára kaptárral nyolcvanezer forint, a kétszáz tehát 16 millió. Kell egy telek, rajta mézesház pergetővel, tárolóhelyiség, felszerelések, autó utánfutóval, daruval, mindez együtt harmincmillió, de akkor még nincs likvid tőke, és nincs legalább tízéves szakmai tapasztalat, amely nélkül öngyilkosság belevágni.

– Bankhitel? – vetem közbe, de arcrándulásából látom, e téma olyan neki, mintha méh csípte volna meg.

– Agrárhitelprogram keretében szerettem volna felvenni 8-10 millió forintot fejlesztésre. Hiába ajánlottam fel fedezetnek több tonna hordóban lévő mézet, sőt 110 milliót érő budai házat, tucatnyi bankot kerestem fel, egyik sem volt hajlandó hitelezni. Súgtak, hogy kezdő magánvállalkozóként adnának, de őstermelőként három évtizedes múlttal, sokéves igazolt nyereségességgel sem. Ki van ez találva! Hitel nincs, de a felvásárlási ár is csak akkora, hogy még éppen ne hagyja abba a gazda, még éppen ne haljon éhen. A lényeg, hogy sose legyen annyi likviditása, hogy képes legyen kivárni a magasabb felvásárlási árat.

A kereskedelem hiénái pedig kihasználják ezt. Mi, méhészek ezért se tudunk a fenntartható gazdálkodás érdekében egységes minimálárat szabni a méznek. Húszezer méhész közt mindig akadnak olyanok, akik készek ész nélkül alákínálni mindenki másnak.

Közben a több sorban kanyargó kaptárak között lépdelünk, de ez már nem veszélytelen, a méhek az első virágok megjelenésével elkezdték a hordást. Néha nekünk is ütközik egy-egy példány. A méhészek körében a főellenség a varroa atka, amely 1978-ban jelent meg először. Az élősködő a méh hátára kapaszkodva az életnedveit szívja, amíg él. Méretben úgy aránylik a méhhez, mintha az ember vérszívó nyulat hordana a hátán. Ez ellen a legtöbb méhész amitrázalapú atkairtó permettel védekezik, de mi erre egy bioméhész válasza? – kérdem a méhészmestert.

Tágra nyílt kiskapu

– Én oxálsavat használok tartós hordozóként. Ezt bonyolult elmagyarázni, legyen annyi elég, hogy megvan rá a százszázalékos, szermaradványmentes bioméhész-megoldás. Engem az atkánál jobban aggaszt a növényvédő szerek használata miatti méhcsalád-összeomlás és az elektroszmog, amelynek a méhekre gyakorolt negatív hatását eddig senki sem mérte fel. Pedig tapasztalhatjuk, hogy van. Ahogy nincsenek „méhbarát” vegyszerek, ugyanúgy az ártalmatlannak hitt elektroszmog miatt is tapasztalható, hogy a méhek irányt tévesztenek, és nem találnak vissza a kaptárukba.

Itt térjünk vissza a méhpusztuláshoz, kaptárelhagyáshoz, amely a méhállomány felét érinti, és amely a méhészek körében a mostani rossz hangulat fő okozója. Az Országos Magyar Méhészeti Egyesület elnöke, Bross Péter a székesfehérvári méhésztalálkozón megfogalmazta, hogy a fő ok a környezetszennyezés, a vegyszeres növényvédelem. Az is bizonyos, hogy a nyári pusztulások 10-15 éve kezdődtek, azelőtt csak a téli elhullás volt ismert. Tudományos vizsgálatok sora bizonyította már, hogy a méhpusztulás ugrásszerű fokozódása a neonikotinoid-alapú méregcsalád használatának növekedésével párhuzamos.

A bizonyítékok alapján az Európai Unió az Európai Élelmiszer-biztonsági Hatóság (EFSA) javaslatára már 2013-ban bevezette három neonikotinoidnak – a méhek számára vonzó – repcén, kukoricán és napraforgón való használatának részleges tilalmát. 2018 tavaszán e tilalmat kiterjesztette volna minden felhasználásra, de Csehország, Dánia, Románia és Magyarország vétója miatt az állandó üvegházakban továbbra is engedélyezik e szerek alkalmazását, a tilalom (a cukorrépa kivételével) csak a szabadföldi növénykultúrákra terjed ki. E kiskapu, ahogy tartani lehetett tőle, persze tágra sikeredett. Tavaly a repcén és a napraforgón legeltetett állományokban volt a legnagyobb a méhcsalád-összeomlás.

Mit is tesznek ezek a méhekre (is) káros növényvédő szerek? A méhészkonferencia egyik előadója, a téma szakértője Nagy Ákos közgazdász, aki 15 éve harcol a maga szerény eszközeivel a neonikotinoidok és a glifozát környezet- és egészségkárosítása ellen. A malátából kivont természetes hatóanyagú ellenszer segítségével kínál megoldást a méhpusztulásra.

Színes kaptárok a Pest megyei Tök határában. A nappali permetezés tönkreteszi a méhcsaládokat
Fotó: Havran Zoltán

A szakember szerint is az 1974 után elterjedő glifozát hatóanyagú gyomirtó szerek, illetve a 2000-es években megjelenő neonikotinoidok az első számú felelősök a tömeges méhpusztulásért. De nem csak azért. Előadása után rendelkezésünkre bocsátott tanulmányában nemzetközi kutatási eredmények grafikonjainak összevetésével bizonyította, hogy éppen e vegyszerek megjelenésével és elterjedésével hozható összefüggésbe egy sor népbetegség esetszámának ugrásszerű növekedése is.

Mindössze annyit tett, hogy a betegségek hatóságok által publikált növekedési görbéjét ráhelyezte a glifozát- és neonikotinoid-felhasználás szintén hatóságilag kimutatott időbeli görbéire, és döbbenetes felismerésre jutott. Az 1970-es, illetve 2000-es évektől induló két, exponenciálisan emelkedő görbe lényegében egybeesik az Alzheimer-kór miatti halálesetek számának ugyanekkor kezdődő növekedésével, továbbá az autisták számának emelkedésével az USA-ban. Megegyezik a nyugati férfiaknál 1973 óta bekövetkezett 59 százalékos spermaszámcsökkenés ütemével (ugyanez mérhető a méheknél is), és láss csodát, megegyezik az USA-ban 1970 óta regisztrált lisztérzékenyek 93 százalékos növekedésével is.

De ugyanez a trend figyelhető meg az 1970-es évektől ugrásszerűen növekvő sclerosis multiplex, Crohn-betegség, asztma és 1-es típusú cukorbetegség adatsoraiban is. A glifozát használatával párhuzamosan négyszereződött meg 1998 óta az újszülöttanyagcsere-rendellenességek száma, sőt ami talán a legmegdöbbentőbb, a leukémiás és pajzsmirigyrák okozta halálesetek ugrásszerű növekedésének kezdete és növekedési üteme is tökéletesen egybeesik a glifozátfelhasználás mértékével. A neonikotinoidok megjelenése szinte függőleges emelkedésre késztette a megbetegedésgörbét.

Per a gigacég ellen

– Miért gondoljuk, hogy ha valami nem egészséges a méheknek, az egészséges az embereknek? – tette fel a költői kérdést Nagy Ákos a hallgatóságának. Emlékeztetett arra, hogy a Bayer és a Monsanto világcégek 2018-as fúziójával a világ legnagyobb vetőmag-, növényvédőszer-, gyógyszer- és élelmiszergyártó cégbirodalma jött létre. Ezzel felfoghatatlan méretű tőke, lobbierő, azaz hatalom összpontosult egyazon menedzsment kezében. Ők azok, mutatott rá az előadó, akik érdekeltek a génmódosított, illetve csávázott (vegyszerrel eleve szennyezett) vetőmagok elterjesztésében éppúgy, mint az egészségre ártalmas feldolgozott élelmiszerek termelésében és a megbetegedett tömegek gyógyításában. A logikai következtetés levonását Nagy Ákos az olvasóra bízza.

De hogy nem mindig a rosszak győznek, emlékeztet arra a szenzációs hírre, miszerint az USA-ban illetékes legfelsőbb bíróság sokéves pereskedésre pontot téve helybenhagyta a Dewayne Johnson iskolai pályafelügyelő kártérítési ügyében hozott 280 millió dolláros ítéletet. Az ítélet szerint a glifozáttartalmú növényvédő szer gyártója, a Monsanto megtévesztette a felhasználót, aki a szertől rákos lett. Az ítélet precedenst teremt, így több ezer rákos beteg várhatóan pertársaságba tömörülve fog keresetet benyújtani a gigacég ellen.

Persze a másik oldalon függetlennek nevezett tudományos szereplők azt állítják: a glifozát nem is ártalmas sem a méhekre, sem az emberekre. A tudomány korrumpálhatósága is közismert tény, a politikusok mellett a tudósoknak is megvan az áruk. Ahogy annak is megvan a következménye, hogy rosszul mezőgazdálkodunk, hogy a biodiverzitással szemben átváltottunk a monokultúrára, amely éppen az ellenkezője annak, ahogy ez a bolygó működik. Hiszen már nem csak a méhek pusztulnak, ezért nem is kizárólag róluk szól ez a háború.

Cukoretetés

A Magyar Élelmiszerkönyv egyértelműen meghatározza, hogy „a mézhez más élelmiszer-összetevő (pl. élelmiszer-adalék, izocukor), valamint a mézen kívüli egyéb anyag nem adható hozzá”. Amiben tehát idegen adalék van, az nem nevezhető méznek.

„Egy évtizede robbant ki Magyarországon a mézhamisítási botrány. Akkoriban a mézek 60-70%-át hamisították, ez az arány mára

Magyarországon gyakorlatilag nullára csökkent” – állítja az Országos Magyar Méhészeti Egyesület. A méhészszervezet véletlenszerűen kiválasztott 42 kereskedelmi és 75 termelői magyar mézet vizsgáltatott be kilenc paraméterre 2017-ben, de közülük egyetlen tétel sem bizonyult hamisnak. A kedvező eredményre egyetlen eset vetett árnyékot: a Nébih 2017 decemberében 3,5 tonna nem nyomkövethető eredetű és idegen cukrot tartalmazó napraforgómézet talált Hadnagy József soltvadkerti vállalkozó tanyáján. 2018-ban és 2019-ben viszont hasonló esetre nem derült fény.

A méhészek részéről a hamisítási forma korábban jellemzően az volt, hogy cukrot etettek a méhekkel, és ezzel növelték az előállított méz mennyiségét – miközben rontották a minőségét. A másik, ennél durvább csalási technika, hogy a mézhez nagyon hasonló tulajdonságú izocukrot kevernek, így körülbelül tízszeres profitot tudnak elérni. Csakhogy mind a cukoretetéses, mind az izocukorral való hígítás nagyon könnyen kimutatható.

Ha valakinek érdemes lehet mézhamisítással foglalkozni, az a nagy mennyiségekkel operáló felvásárló, illetve kereskedő. A termelőktől vett mézeket a felvásárló homogenizálva adja tovább a kereskedőnek.

Az összekeveréskor van lehetőség eredethamisításra. Ez enyhébb esetben valamilyen nagy tömegben termelt olcsó, a magyarnál rosszabb

minőségű dél-amerikai vagy ázsiai mézzel történt korábban. A pollenvizsgálaton azonban az eredethamisítás egyértelműen kiderül, ha Magyarországon nem honos növény pollenjét találják benne.

A minősített eset az, amikor nem is idegen mézet, hanem egyenesen vegyi üzemekben (döntően Kínában) előállított, méhek helyett csak

vegyészeket látott cukorszirupot adagolnak a mézhez, majd az uniós jogszabályi kiskapukat kihasználva mézként értékesítik, holott a világ egyetlen élelmiszerkönyve szerint sem az. Nem mellesleg pedig hiányzik belőle minden élettanilag értékes alkotó.

Az általunk megkérdezett méhészek határozott véleménye szerint a botrányok nyomán megszaporodott ellenőrzések és az egyre pontosabb labordiagnosztika, továbbá a jövedelmezőség csökkenése együttes hatására a csalásra hajlamos „szerencselovagok” napjainkra kikoptak a magyar méhésztársadalomból. Abban is egyetértenek, hogy a méz – mint minden élelmiszer – bizalmi termék, amelyet legjobb és legbiztonságosabb a közvetítők kihagyásával, személyesen a helyi termelőtől megvásárolni.