Az akadályozott troli

A manapság nélkülözhetetlen akusztikus blokkban bebizonyosodik, hogy a rock nem feltétlenül hangos műfaj. Lehet azt visszafogottan s egyben művészien is művelni. Legalábbis a Karthago ezt tette.

A Karthago a Papp László Budapest Sportaréna színpadán. Manapság kevés, ha valaki jó zenét játszik, s jól Fotó: Havran Zoltán

Már a névválasztás is telitalálat, hiszen a pörgős, dallamos west-coastos rockmuzsika hatására a fiatalok szívesebben néztek utána a pun háborúk történetének. Talán érdekelte őket, hogy a karthágói Hannibál fővezér miként vezette százezres seregét, valamint harcra betanított elefántjait Itália földje felé. Az ormányos nagytestű pedig az ötös fogat örök szimbóluma lett. A zenekari név tehát rendben, úgy tűnik, Hannibállal sincs baj, sőt az elefánt is megfelel. Amely mint szimbólum semmiféle veszélyt nem jelent a hetvenes évek végének szocialista erkölcsén nevelkedett ifjúságra.

A Karthago együttes amellett, hogy kiváló zenészek alapították, szerencsésnek mondható.

A kultúrhatalom, tudomást szerezve a vasárnap esti rendszeres Metró klubbeli koncertek frenetikus sikeréről, viszonylag hamar beadta a derekát nagylemezügyben. Az első album megjelenését még az sem gátolta, hogy a kinn rekedt tömeg rendszeresen elállta a Dohány utcában közlekedő 74-es trolibusz útvonalát. Akkor még a Szigeti Ferenc, Takáts Tamás, Gidófalvy Attila, Kiss Zoltán „Zéró”, valamint Kocsándi Miklós alkotta formáció sem gondolhatta komolyan, hogy négy évtized múltán ugyanazon összetételben, Karthago név alatt valamennyien színpadon állnak majd. Azt pedig még kevésbé, hogy a kerek jubileumot ünnepelve épp a Papp László Budapest Sportaréna színpadán, pazar színpadképpel, világítással, vetített görög oszlopokkal, füsttel, lövellő lángcsóvával, vagyis minden olyan látványelemmel, amely rendre hozzásegít a maradandó élmény elraktározásához. Mert manapság kevés, ha valaki jó zenét játszik s jól. A már említett vizuális megoldások mellett legalább olyan fontos a megszólalás és a tökéletes hangtechnika; szerencsére egyikre sem lehetett panasz.

A Karthago a Papp László Budapest Sportaréna színpadán. Manapság kevés, ha valaki jó zenét játszik, s jól
Fotó: Havran Zoltán

Mindezek után eltűnődhetünk, vajon mi lehet a Karthago sikerének titka. Alapvetően az öt ember szerencsés egymásra találása és együttműködése, alapos zenei felkészültsége, a megkomponált keményebb, illetve líraibb dalok fülben maradó dallamossága, rockos lüktetése, és persze a dalszövegek. Amelyek – bármilyen furcsa – szólnak valamiről. Hétköznapi életünkről, mindennapjainkról, a társadalomban való helyünkről. Ellátva némi útmutatóval (Áruló) a fizetőeszközhöz való viszonyunkról (A pénz), de a XXI. századi albumok sem feledkeznek meg a mondanivalóról. A Valóságrock a sekélyes televíziós sorozatról nyilvánít látens véleményt, ugyanakkor a máris aranylemezes vadonatúj album egyik nótája a lázadást is fontosnak tartja.

A manapság nélkülözhetetlen akusztikus blokkban bebizonyosodik, hogy a rock nem feltétlenül hangos műfaj. Lehet azt visszafogottan s egyben művészien is művelni. Legalábbis a Karthago ezt tette. A meglepetésvendégként színpadra álló, Karthagino együttesként alkalmilag összeállt fiatalok – a zenekari tagok immár harmincas éveik felé közeledő gyermekei – viszont pont az ellenkezőjét teszik: amúgy kurucosan, telt energiával vágják az arcunkba a Senki földjén ritkaságszámba menő darabját.

Persze az ünnepi torta és az azzal járó protokoll sem maradhat el, mint ahogyan a végére hagyott, közönséggel együtt éneklős Karthago-himnusz sem, amelynek megírására egy 1981-es székesfehérvári koncerten agyontaposott fiú szomorú története ihlette Szigeti Ferencet. S amelyet a rádió annak idején folyamatosan műsoron tartott, ám arra való hivatkozással, hogy a kábítószerről szól, nem engedték reklámozni. Mára pedig nincs is rá szükség. A dal születése után harmincnyolc évvel is több mint tízezer torokból szakad fel a refrén: „Ugye eljössz még / Talán eljössz még / Mi várunk rád, ha szól a dübörgés”.