Férfijáték

Babits a két háború között úgy beszélt olvasmányairól, mint a lelkéhez, az életéhez, szinte a saját lényéhez tartozó kincsről. Ma meg egyre többen állítják, a könyv: porfogó.

Régi, kedvenc köteteinkre is rábukkanhatunk az utcai társzekereken Fotó: Teknős Miklós

Alig tudnék elképzelni szomorúbb Tantaloszt, mint egy pénztelen bibliofil… Babits Mihály vélekedésével egyet is érthetnénk akár, ha nem szorulna magyarázatra, milyen kínokat kellett kiállnia Zeusz fiának, vagy kit nevezünk könyvbarátnak.

Babits a két háború között úgy beszélt olvasmányairól, mint a lelkéhez, az életéhez, szinte a saját lényéhez tartozó kincsről. Ma meg egyre többen állítják, a könyv: porfogó.

Az elmúlt évtizedben megváltoztak az olvasási szokások – akár magunkon, ismeretségi körünkön is lemérhetjük, bóklászunk-e antikváriumokban, vagy inkább az interneten kutakodunk. Az on­line piactéren bárki árulhat, a kínálat akkora, hogy minden igényt kielégít, közben hatalmas a zavar: ugyanaz a könyv megtalálható kétszáz forintért és harmincezerért is. Ember legyen a talpán, aki ezen a piacon kiismeri magát! Bálinger Béla harminc éve van a pályán, a kereskedést akkor kezdte, amikor még érték volt a könyv.

Kilóra nem veszünk

– Manapság ez úgy működik, hogy az élelmes könyvkereskedő kibérel egy nagy raktárépületet, mondjuk Kispesten, ahol éhbérért és természetesen feketén dolgoztat néhány munkatársat. Minimális költség mellett aztán megteheti, hogy háromszáz forintért ontja a könyveket. Ezzel nem lehet versenyezni – jelenti ki a Központi Antikvárium üzletvezetője.

Régi, kedvenc köteteinkre is rábukkanhatunk az utcai társzekereken
Fotó: Teknős Miklós

– Hogyan beszélhetnénk egyenlő feltételekről a használtkönyv-piacon, mikor mi még ki sem nyitottunk, és máris ott a rezsi meg a dolgozók járulékai?! Képtelenség ledolgozni ezt a hátrányt, emiatt a használt könyv ugyan evidencia – számolunk vele –, de hasznot nem hoz. Gyakran megkeresnek bennünket azzal, hogy egy egész könyvtárat eladnának. Kilóra nem veszünk, nem tudjuk tárolni. A becsüsünk járja a kiürítés előtt álló lakásokat, néha hetekig alig látjuk, minden napra jut egy-két cím. Idős emberek is be-betérnek hozzánk könyvtáruk értékesebb darabjai­val. Pénzre váltják. Időnként izgalmas figurákkal is találkozunk.

A rendszerváltozásig nagy fogásnak számított, ha felbukkant olyan háború előtti kiadvány, amely a szocializmusban politikai okokból nem jelenhetett meg. A kilencvenes évek felfutása viszont már nem az antikvár, hanem a használtkönyv-piacon jelentkezett. Mi a különbség? A Központi An­tikvárium üzletvezetője szerint az elmúlt évtizedek könnyen beszerezhető termése használt könyv, de ami koránál vagy értékénél fogva a gyűjtők számára izgalmas, az már antikvár darab, ez lehet papírrégiség: metszet, térkép, oklevél vagy plakát is.

Míg a használt könyvet azért veszik az em­berek, hogy olvassák, az antikvárt nem feltétlenül – arra tekinthetnek dísztárgyként vagy befektetésként is. Az antikvár piacon jól csengő név például Szabó Magdáé, s bár könyvészeti szempontból az írónő halála óta nem telt el sok idő, népszerűsége folytán egy dedikált Szabó Magda-kötet már antikvár példány. Egy Esterházy Péter-regény még nem. De Weöres Sándor dedikált verseskötetei harmincezer forint körül minden bizonnyal gazdára találnak az árveréseken.

A Központi Antikvárium az ország egyik legrégebben működő könyvkereskedése. A belvárosi üzletbe lépve most csak egy pillantást vetünk a zsúfolt polcokra, megyünk föl a zegzugos emeletre, az ígéretes antikvár példányok közé.

– Magyar József, aki Révai Sámuel tanítványaként Eperjesen sajátította el a könyvkereskedő szakmát, 1891-ben nyitotta meg üzletét Központi Antiquarium és Könyvkereskedés néven itt, a Múzeum körút 13. szám alatt – meséli Lám Andrea ügyvezető igazgató. – Magánkézben működött a könyvkereskedés 1952-ig, az államosítás után két üzletet egybenyitottak, s ezzel létrejött Magyarország legnagyobb, több mint kétszáz négyzetméter eladóterű antikvár könyvesboltja. Küzdünk is ezzel az örökséggel a rendszerváltás óta, nem könnyű fenntartani ekkora üzletet.

De a vásárlónak ez a jó: a földszint a használt könyvé, itt található árukínálatunk nagyobb része. Az Astoria és a Kálvin tér között különben is egymást érik az antikváriumok, olyan ez, mint egy pláza. Üzleti szempontból viszont nehezebb: behoznak egy könyvet megvételre, mondunk rá egy árat, aztán ha a szomszédban ráígérnek száz forintot, ott köttetik meg az üzlet.

Eredetileg az egyetemek közelsége vonzotta ide a könyveseket, nagy volt a kereslet és a kínálat, de az elmúlt évtizedekben megcsappant az érdeklődés. Mégsem mehetünk a fiatalok után a plázákba, drága lenne a bérleti díj, mert a könyvnek hely kell, ráadásul itt minden egyes tétel különbözik, nem úgy van, hogy egy kupacba hajítom, mint a ruhát. A fiatalok különben sem ruháznak be antikvár kiadványokba, a könyv ma már nem dekorációs tárgy.

De akkor mi? Milyen pluszértéket hordoz egy térkép, metszet, kézirat? Még akik irtóznak a fölösleges tárgyaktól, és többre tartják a mobilitást, mint a gyűjtögetést, azok is lassítanak, a papír fölé hajolnak egy pillanatra, ha kézírásos bejegyzésre bukkannak egy régi kötet margóján vagy előzéklapján. A könyveknek megvan a történetük, a régiség műveltséget, tudást közvetít – derült ki múlt év végén a Központi Antikvárium árverésén, amikor kalapács alá került Radnóti Miklós Járkálj csak, halálraítélt! című versének egyetlen fennmaradt kézirata.

Radnóti alkotói folyamatát ugyanis nehéz reprodukálni, a költő minden piszkozatot megsemmisített, de az árverésre bocsátott kéziraton látható egy átsatírozott sor, amelyet Lám Andreának sikerült megfejtenie.

Az eredeti verzióban „és rozsdás, merev füvekre / villannak holnap a kaszák” szerepelt, ezzel szemben a végső változatban: „és rozsdás, merev füvekre / ejtik árnyuk a vadlibák”. Ferencz Győző Radnóti-kutató irodalomtörténész is megerősítette: ismeretlen sor bukkan elő, furcsállta is, hogy nem muzeológusnak jutott először eszébe tüzetesen megvizsgálni a szöveget. A tavaszi árverésen pedig következik a folytatás, az Első ecloga Radnóti gyöngybetűivel: „Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava végre? / Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő…” Három átsatírozott sor is található ezen a kéziraton, Lám Andrea beszkennelte nagy felbontásban, és már meg is fejtette mind a hármat.

Ki jár ma árverésre?

– A hozzáálláson is múlik a siker: ha meglátok egy autográf kéziratot, boldoggá tesz – állítja Bálinger Béla. – Jubileumi árverésre készülünk, a százötvenedikre, ebből az alkalomból százötven tételt hirdetünk meg. Válogatott anyagot, bár ez nem feltétlenül látszik a kikiáltási áron. Persze érdekel a nyereség, de attól még vállalható egy magyar vonatkozású, latin nyelvű kiadvány, hogy mostanában kevésbé népszerű.

Mindenesetre nagyobb öröm számomra, mint egy divatos, XX. század eleji plakát. Fontos elv továbbá, hogy az értékesebb, húsz-harmincezer forintos vagy akár milliós nagyságrendű tételek mellett pár ezer forintos könyv is szerepelhet az árverésen, ha valamiért különleges.

Jellemzően nem saját tételekről van szó: az árverésen húsz százalékot keresünk, ami nem kevés, de a magyar könyvkereskedők többsége úgy próbálja túlélni a következő szezont, hogy elárverez bármit, amiből pénzt lehet csinálni. Mi nem. A díszes sorozatok különben sem kalapács alá valók, a feltűnőt elviszik a polcról is.

A tavaszi árverésen az Első ecloga mellett ott lesz a Bánk bán 1821-ből, a Külvárosi éj Schöpflin Aladárnak dedikálva: „…olvasás végett, t. i. ha azt írom: szeretettel, nem hiszi, pedig igaz; ha azt írom: tisztelettel, sablonnak veszi, pedig igaz; mi mást írjon tehát Budapesten, 1932. október 19-én József Attila”. A helység kalapácsa 1844-es kiadását állítólag Petőfi Sándor rajzai díszítik. Lám Andrea legkedvesebb tétele József Attila első kötete, A szépség koldusa. Szegeden nyomtatták, de a szedő elrontotta, kihagyott belőle egy sort, amelyet a 17 éves költő saját kezűleg pótolt a szecessziós díszítésű füzetben.

Ha bemegy valaki az utcáról zacskónyi iratanyaggal, az antikvárius alapvetően azzal a tudattal dönt a megvételről, és általában is úgy kell szerveznie az árveréseket, hogy a hazai közgyűjteményekre nem számíthat. Bár ebben tapasztalható némi elmozdulás: a közelmúltban több értékes műtárgyat megvásárolt a magyar állam – az Irányi-hagyaték például a Petőfi Irodalmi Múzeumba (PIM) került –, de az országos közgyűjtemények egyelőre nem piaci szereplők.

Az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Nemzeti Levéltár, a Magyar Tudományos Akadémia kézirattára vagy a PIM elsősorban befogad, és értéket ment. Gyarapodásukat a magángyűjteményekkel szemben meghatározza a „nemzeti archívum” funkciójuk.

– A PIM esetében ez fokozottan igaz – állítja Kalla Zsuzsa gyűjteményi főigazgató-helyettes. – Aki nekünk ajándékoz vagy elad, gyakran a piacitól eltérő áron, nem az anyagi haszonért teszi, hanem mert a birtokában lévő műkincseket, dokumentumokat a nemzeti múlt, a magyar irodalom örökségeként szeretné megőrizni a jövő számára. Időnként kapunk jelzést antikváriumoktól is, de vásárlásaink jó része olyan örökösöket érint, akik biztos helyen szeretnék tudni felmenőik irodalmi értékű hagyatékát.

A PIM ráadásul az egyedi, magas értékű szórványdarabok helyett a nagyobb, egyben megőrzött hagyatékegyüttesek gyűjteményezését preferálja. Ezek jelentenek igazi muzeális értéket, hiszen az iratok keletkezése, egymással való kapcsolata, a belőlük kiolvasható adatok hálózatossága emeli tudományos forrásértéküket.

A múzeumok nagyobb volumenű vásárlásait a pályázatok, esetleg egyszeri állami céltámogatás elnyerése vagy állami fenntartású cégek által teremtett lehetőségek (MNB Értéktár) fedezik.

Az államnak jogában áll védetté nyilvánítani az árverésen felbukkanó, értékes dokumentumot, így a műtárgy útja legalább követhető.

A magángyűjtők megbecsülik, megkeresésre szívesen kiállításra is bocsátják a birtokukba került kincseket. Ki jár manapság árverésre?

A bibliofil, a ritka és becses kiadványok gyűjtője, akinek megítélése szintén sokat változott az elmúlt évtizedekben. A kilátástalan 1980-as években nemhiába menekültek annyian a mániájukba: a gyűjtemény lehetőséget adott a privát szféra megteremtésére. Piac sem volt a mai értelemben, a filológushajlamú gyűjtő olcsón hozzájutott a kézirathoz, mellyel aztán boldogan szöszölt a dolgozószobájában. Ma is megtalálható az a tudósréteg, amely gyűjtő is.

Ha úgy adódik, szívesen fordul hozzá segítségért az antikvárius. De ezen a ponton érzékelhető változás, hisz a műveltség megítélése átalakulóban. Már csak emiatt is nehezen eladható a latin nyelvű régiség.

A nők eladják

– A helyzet az, hogy a férfiak gyűjtenek, a nők pedig eladnak a férj halála után – mondja Bálinger Béla. – A gyűjtés jellemzően férfijáték. Nagyjából mindkét oldalról: az antikvár könyvkereskedők zömmel férfiak, a gyűjtők pedig kivétel nélkül azok. Az árverés sem egyszerűen arról szól, hogy megszerzek egy könyvet, legalább olyan fontos mozzanat, hogy a másik elől! Nem elhanyagolható ez a lélektani szempont, a gyűjtőszenvedély ugyanis növeli az adrenalinszintet, megszerezni a könyvet a másik elől: boldogság. Talán morbid, de több idős bibliofil úgy mutatta be nekem a feleségét, hogy a halála után majd megkeres minket az asszony.

Fontos, hogy a tulajdonosnak legyen felelősségtudata, hisz óriási gyűjtemények szóródtak szét méltatlan módon. Az Irányi-hagyaték, mely harmincéves pályafutásom egyik csúcsa, akár szemétbe is kerülhetett volna lomtalanításkor. Kisebbfajta csoda, hogy a XXI. században ilyen értékes irategyüttes bukkanjon fel. Szatyorban hozták be az üzletbe, és Andrássy Gyula vagy Kossuth Lajos levelei mellett többek között egy rév-komáromi ügyvéddinasztia dokumentumait is tartalmazta. Ez utóbbit – szintén nagyon izgalmas, de pénzre aligha váltható több ezer tételt – végül a komáromiaknak ajándékoztuk. Ha nem így teszünk – és tételenként megpróbálunk túladni rajta –, szétszóródott volna ez a művelődéstörténeti szempontból érdekes gyűjtemény. Így meg talán születik róla egy tanulmánykötet.

Folytatjuk