Macska a vállon

Színész, rendező, költő, műfordító és zenész. Kálloy Molnár Péter teljes­ gőzzel dolgozik újra, és nem cserélne sem az angol, sem az amerikai ­színészkollégákkal. Álmai így is valóra válnak.

Fotó: Havran Zoltán

– Ezek szerint klasszikus polgári nevelést kapott?

– Zene, nyelv, sport. Hangszert választhattam. Mezőcsáton fociztam, Debrecenben kapusposztra kerültem, jól védtem, de sajnos nem nőttem együtt a csapattal. A foci mellett megjelent aztán a karate és a lovaglás – apám egy helyen ingyen kezelte a lovakat, cserébe odajártam lovagolni tizenöt éves korom táján.

– Ezt a tudást és a jó reflexet filmszerepeiben is tudja kamatoztatni?

– Kevés történelmi film készül Magyarországon, ezért is örültem a Kossuthkiflinek, amelyben gyerekkorom játékait élhettem újra fogathajtóként. Remélem, a tervezett Hunyadi-film is megvalósul végül, bizonyára abban is lesz vívás, lovaglás.

– Teljes gőzzel dolgozik újra, vagy lassított, miután rohammentő vitte el az operettszínházi előadása szünetében?

– Egy hónapig nem játszottam, utána a kezelőorvosom azt mondta, semmi akadálya annak, hogy újra színpadra lépjek. Rendezek, filmezem, lassítani ezen a pályán nem lehet, de igyekszem sportolással kezdeni a napot. Sokáig tagja voltam a színészválogatottnak, jókat fociztunk Nemcsák Karcsiékkal, aztán elszakadt az Achilles-inam egy edzésen, és utána félelemből elhanyagoltam a mozgást. Rászoktam a cigarettára. Pedig harmincöt éves koromig nem szívtam egy szálat sem. Az utóbbi években viszont már ötvenet naponta. Most ez nincs, de nem könnyű leszokni, különösen a kreatív szakmákban gyakori, hogy azt hallod: gyere, van egy ötletem, kimegyünk, megbeszéljük, és már ott a mozdulat a kezedben, ahogy rágyújtasz… Korábban ellensége voltam a füstölésnek, a páromnak is megmondtam, akkor veszem el feleségül, ha leszokik a cigarettáról – nem éreztem át, milyen nehéz ezt letenni. A valós eredmények közé tartozik, hogy fogytam tizennégy kilót, újra sportolok, jobb a közérzetem, a játékot is könnyebben bírom – nem fulladok ki az előadáson.

– Kifejezetten dinamikus darabokban játszik, a kísérletező kedv is ebbe az irányba viszi. A rögtönzés tanulható, vagy születni kell rá?

– Az improvizáció nem feltétlenül függ össze a színészi képességgel. Láttam már nagyon sok zseniális színészt, akinek nem állt jól a rögtönzés, mert váratlan helyzetekben nem volt annyira könnyed, magától értetődő a jelenléte a színpadon. Valamiféle játékosságot, infantilizmust érzek a titok mögött, és ritmusérzéket, amely a szinkronizálásnál is nagyon fontos. Lehet, hogy csak a véletlenek összjátéka, de a Beugró című improvizációs műsor szereplői, Rudolf Péter, Pokorny Lia, Szabó Győző ugyancsak vidéken nőttek fel. Bennem mély nyomot hagyott a gyerekkor határtalan szabadsága, amikor szinte folyamatosan kint voltam a levegőn, bicikliztem, közben macska egyensúlyozott a vállamon – jól kijöttünk egymással. A foci, a kirándulás, a hortobágyi bográcsozás vagy a vásározás is a szabadban zajlott. Már ott elkezdtem történeteket mondani a végtelen térben, bicikliversenyt közvetítettem a magam szórakoztatására. A kísérletező kedv, az improvizáció talán azzal is összefügg, hogy mind a négyen ezermesterek vagyunk – nem a barkácsoló sufnituning, házi megoldásra gondolok –, Győző kisképzőt végzett, gyönyörűen rajzol, Lia énekel, tanít, Rudolf Peti rendez és ír.

Fotó: Havran Zoltán

– Kálloy Molnár Péternek a színészet mellett a rendezés, az írás, a műfordítás és a zene tölti ki az életét. Nem érzi néha soknak?

– Ez mind közös tőről fakad. Ki is egészíti egymást. Nem csodabogárság, inkább természetes elvárás, hogy a rendező értsen a zenéhez, másként hogyan és miről tudna tárgyalni a darab zeneszerzőjével? Vagy ott a képzőművészet: hogyan vitathatnám meg szándékaimat a díszlet- vagy jelmeztervezővel, ha nem értek a színekhez, anyagokhoz? A Kövek a zsebben szerzője, Marie Jones beillesztett egy verset a dráma szövegébe, de nem találtam meg a fordítását. Lefordítottam. Dramaturgot se kellett hívni a darabhoz. Tizenhét éve játsszuk, és a S.Ö.R., a G.Ö.R.CS. – A Görögök Összes Regéi és Cselekedetei –, amely tizenkilenc éve megy a színpadon, vagy a Rocky Horror Show is saját fordítás, ezeket mind eleve színészszájra írtam. Az évek óta tartó siker egyik titka, hogy a mondatok természetesnek hatnak, persze a kollégák is beledolgozták a szövegbe saját szófordulataikat.

– Nem unalmas ennyi éven át vinni egy darabot? Vagy mivel teljes személyiségével, színészként, fordítóként, rendezőként is benne van az előadásban, más a felelőssége, mint ha csak egy szerepet vinne?

– Ha megunnánk, abba kellene hagynunk.

A nézőt nem érdekli, hogy már a 619. előadásnál tartunk, ha ő most látja először, 2019-ben a huszonöt éves darabot. Nekem is szükségem van arra az érzésre, hogy „hú, holnap Hamlet leszek, de jó, már alig várom!”. A színész legyen kiéhezve a szerepére, másként nem születik meg a varázslat. Gyakran tudatosan is az improvizáció felé viszem el a játékot, így olyan reakciók születnek, amelyek kizökkentenek a gépies válaszadásból.

A Kövek a zsebben drámában is vannak improvizációs lukak: hat-nyolc ponton nincs fix szöveg, és a nézőközönségen is múlik, hogy végül mi hangzik el a színpadon.

– Piros Ferrari?

– Igen, érdekes módon, amikor megkérdezzük a közönséget, milyen kocsi gázolta el az egyik szereplőt, a legtöbben kapásból piros Ladát vagy Ferrarit mondanak. A kétszereplős darabot Londonban láttam először, és már a szünetben tudtam, Rudolf Petivel akarom eljátszani, milyennek látják az ír statiszták a nagyképű, hatalmaskodó amerikai filmsztárokat, akik Írországba mennek forgatni, és azt gondolják, a pénzükért mindent megkaphatnak. Nem nehéz analógiát találni a hazai viszonyokra… Nagy álmunk válik most valóra, mert meghívást kaptunk az írországi magyar közösségtől, már a darab szerzőjével is felvettük a kapcsolatot.

– Többször is játszott Angliában, nem vágyik vissza Londonba?

– Diákkoromban még nem voltak ösztöndíjak, amikor azonban megnyertem a Latinovits-díjat, kitaláltam magamnak, hogy londoni tanulásra fogom fordítani a jutalmat. Húszévesen arról ábrándoztam, de jó lenne Londonban játszani. Azóta többször szerepeltem már az angol fővárosban, boldogság, hogy teljesült az álmom, de már nem szeretnék ott színész lenni. Nem cserélném el a mai helyzetemmel: az angol és amerikai színészek irigykednek, mert mi mindennap mást játszunk. Holnap Hamletet alakítok, holnapután egy kortárs darabban lépek föl, a következő héten forgatok. Ők meg ugyanazt az egy szerepet mondják nap nap után. Megőrülnék, ha a világ legjobb darabját – maradjunk a Hamletnél – kellene játszani két éven át, minden áldott nap, szombaton és szerdán dupla előadást! A második hónapban beleőrülnék, akármennyit fizetnének érte.

– Nálunk viszont nevettetni kötelező?

– Erről sokat beszélgettünk a Beugró kapcsán, hogy mi van, ha nem sikerül nevetősre a helyzetgyakorlat. Végül abban maradtunk: ha igazi, ha emberi a szituáció, akkor nem baj. De azért legyünk őszinték, a többség nevetni akar. Ettől aztán az első évad jeges rémületben telt. Álmodni is szoktam arról, hogy premierem van, de nem tanultam meg a szöveget. És lassan fölmegy a függöny… Hát, a Beugróban végül is ez a helyzet.

– Van valami közös rituáléjuk a műsor előtt?

– Pont az a jó, hogy előtte minden másról beszélgetünk, csak éppen nem a színházról, annak érdekében, hogy a színpadon mindenki oldott legyen, és tiszta. Az a néhány perc azért feszültségben telik – az első igazi nevetésig vagy igazi, mély csöndig. A Beugró nem véletlenül lett óriási siker: hihetetlen mélységeket és magasságokat megélünk a közös játékban. Sajnos már nem rögzíti egyik tévé sem, pedig mostanra teljesen összecsiszolódtunk, ismerjük a másik gyengéit, erősségeit. Számíthatunk egymásra más műfajokban, szerepekben is: első filmemet rendezem épp, romantikus, sírós-nevetős vígjátékot, és forgatókönyvíróként, színészként benne vagyok egy krimibe rejtett művészfilmben is, amelynek a munkacíme: Fátum.