A halál az élet folytatása, nélkülem.
Jean-Paul Sartre
Dékány Andrással már általános felső tagozatában egy – történetesen orosz tagozatos – osztályba jártunk, de igazából a gimnázium francia tagozatán váltunk baráttá. Már az első órán felállítottak bennünket beszélgetés miatt, és négy évig nem is ülhettünk többé egy padban. Annál többet leveleztünk. Nem kell semmi a barátsághoz, csak őszinteség. Vele nem kellett behunynom a fél szemem, hogy meg is tartsuk a barátságunkat. András tiszta volt, nyugodt, szemlélődő, finom humorú ember. Már az uszodából is ismerhettük volna egymást, de mást csapathoz tartoztunk. András gyorsúszó volt, vörös hajú fiú, már a hajszínével is kiválasztott. Szegeden a vörös haj nem volt népszerű. De bántam is én: kamaszkori szerelmem is rézhuzalhoz hasonló hajzattal bírt.
A fiúvécében már elsőtől együtt bagóztunk a felsőbb évesekkel. András Kossuthot szívott, ún. szabadkőműves cigarettát: olyan büdös, hogy a kőművesek is csak a szabadban merik szívni. Ráadásul megtévesztően jól tudta utánozni a diri hangját. Együtt jártunk a kocsmaegyetemre is, „A pusztamérgesi rizling dialektikája” című közös művünket is inkább megittuk, mint írtuk.
A Búza volt a kedvenc helyünk a Szent István tér sarkán, ahová alkalmi munkások, cigányok és egyetemisták jártak. Mi meg 18 éves korunkig csak lapítottunk, nehogy feltűnjünk az időnként a kocsmába is betérő rendőrpárosnak. Mindketten magas fiúk voltunk, ez sokat számított. Kajára már nem volt pénzünk, nagy ritkán egy sült krumplit engedhettünk meg magunknak. A rendőrökről jut eszembe: a Bandi megszólítást nem kedvelte barátom, mert: 1. lónév, 2. a régiségben rendőrt is jelentett. Persze az összes osztálytársunk így hívta. Csak négyen voltunk fiúk, ezért a lányok becsben tartottak minket. Ezt kihasználva mi ketten pár forintos kölcsönöket udvaroltunk ki tőlük, hogy meglegyen egy liter sillerre a pénzünk, amely szőlőt sose látott, halványvörös színű, kissé fanyar folyadék volt. Csillogott, mint a vak remény, ahogy Juhász Gyula írta.
