Eredetére utalón néha egy szalmaszál állt ki az üvegből, amelyet a pincér az üvegben hagyott szemléltetésképpen.
És mi vitatkoztunk és vitatkoztunk. Gimiben, kiránduláson, mindenütt. Egymást kísérgettük haza, néha egy este többször is, oda-vissza. Tizenhat évesen még közös filozófiát is alkottunk. András már akkor filozófiatanár volt, én még csak egy erős éntudatú íróféle. De alteregói voltunk egymásnak, mint minden barát.
Nem felejthető jelenet: apám és András várnak a pesti vonatra a szegedi állomáson. Ott mondtam meg, hogy magyarból és angolból is benne vagyok az első tízben, vagyis nem kell felvételiznem. Apám egy százast adott nekünk, ami nem volt kis pénz. Meg se álltunk a Sárkány kocsmáig. Apám tudta, hogy kocsmába visszük a pénzét, csak azt nem, hogy egyikünk se tanult egy hangot se az érettségire, amely egyheti látótávolságra volt csak. Mégis jelesre értünk.
Andrást elvitték katonának egyetem előtt, engem bánatomra nem. Ezért rendszeresen látogattam a vásárhelyi laktanyában. András az úszástudásával a sportszázadba került, gyakran kapott eltávozást. De ha nem, kerítésbérletét használta. És mégis: ez az év különbség nem tett jót nekünk. András még gólya volt, mikor én már másodéves. De az egyetemi színpadon már mindketten játszottunk Déry Az óriáscsecsemő című darabjában, amelyet 29-szer adtunk elő az országban, a Műegyetem Szkéné színpadán bérletben.
Az egzisztencializmus, ez a komcsik által elpusztítandónak tartott polgári filozófia valamiért már kamaszkorunkban ott lappangott a szegedi levegőben. Még hogy a létezés mint szabad választás! Suki Béla, a cigány filozófus, Heidegger első magyar méltatója lett a mesterünk, aki a házibulikra is eljárt. Dani Tivadart, aki Kierkegaard fő művét, a Vagy-vagyot fordította dánból elsőként, és az osztályfőnökünk volt, már harmadiktól mi tegezhettük. A gimiben, ahol kötelező volt a köpeny, Andrásén a következő felirat volt olvasható: La vie a priori n’a aucune raison.
Az életnek a priori semmi értelme nincs. Na, ki írta? Persze hogy Sartre, akitől nemcsak mindent elolvastunk, ami magyarul fellelhető volt, de könyvtárközi kölcsönzésben kisebb francia munkáit is. Az a négy év, míg magyar lektor volt a párizsi egyetemen, életének fényes időszaka volt. Ott élhetett, ahol a példaképei. Descartes, Bergson, Deleuze, Lyotard, Gabriel Marcel és a többiek. Azt nem a név divatjának, inkább jelnek láttam, hogy a fiát is Dánielnek hívják, mint az enyémet. Még a kiadónk is közös volt egy ideig: a L’Harmattan. Hogy milyen tanár volt az egyetemen? Olyan, amilyennek mi szerettük volna azokat, akik nekünk jutottak. Egyszer egy tanítványával utaztam Pestre a vonaton. Mindig figyelmes a diákjaival, sőt udvarias, mondta. Zárthelyi dolgozat írásakor egyszerűen kiment a teremből. Elszívott egy cigarettát, csak aztán tért vissza. Mielőtt belépett volna, kopogott az ajtón. Hát persze hogy szeretjük.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!