Csönd és víz

Hét éve diplomázott, azóta már négy színházban játszott nagy szerepeket. Kíváncsi és nyughatatlan természet. A Radnóti az első olyan színház, ahol a harmadik évét tölti. Nívós társulatban remek figurákat alakít.­ Rendszeresen forgat filmekben és tévésorozatokban. Ígéretes karrier előtt áll. ­Lovas Rozi a munkában maximalista, civilben nagyon szerény. Néha jókat kuncog magán.

Fotó: Kurucz Árpád

– Gyerekkorában versenyszerűen teniszezett. Milyen eredményeket ért el?

– Különböző korosztályokban Budapest- és országos bajnok lettem, és a legjobb tízben is benne voltam. Előfordult, hogy egy versenyen két biciklit nyertem, mert egyéniben és párosban is győztem. Évekig a női első osztályban, csapatban játszottam, végül 15-16 évesen azért hagytam abba a játékot, mert nem szerettem versenyezni. A sport fegyelemre, kitartásra szoktatott, de a verseny rengeteg feszültséggel járt, és nem bírtam a stresszt. Egy idő után éreztem, hogy ez nem az én utam. Kíváncsi lettem másra is.

– Kétszer felvételizett sikertelenül a Színművészeti Egyetemre, végül Kaposvárott végzett színészként. Dolgozott azóta olyanokkal, akik nem vették fel?

– Igen.

– És mit mondtak?

– Budapesten soha nem jutottam el a harmadik rostáig. Kaposváron először az első rostán dobtak ki, de az se maradt meg bennem tüskeként. Nagyon vicces volt évekkel később, amikor néhány tanár megtudta, hogy egyszer már felvételiztem és nem vettek fel, azt kérdezték: „Ki volt az?!” A felvételik pillanatok, de éveket és sorsokat határoznak meg. Megrázó dolgok is történnek. Ha az ember nem választ kap arra, amire nagyon sokat készült, és szívvel-lélekkel vágyott rá, annak az elutasítás nagy pofon, de van olyan is, akit ez keményebb munkára serkent. Én is tovább rugdosó pofonokat kaptam, amiért hálás vagyok. Máig úgy érzem, jobb, hogy így történt. Remek osztályunk volt Mohácsi János osztályfőnökkel az élen. Megtanították nekünk, hogy hogyan dolgozzunk együtt, és azon belül hogyan találja meg mindenki a szuverenitását. Fegyelemre, figyelemre, empátiára és együtt gondolkodásra neveltek, amit nagyon köszönök. Látom és érzem a különbséget azokon, akik egyáltalán nem ilyen színházi nevelést kaptak. Komolyan megalapozták, hogy ne törtetően vagy öncélúan, hanem alázattal gondolkodjunk arról, amit csinálunk. A Színművészeti Egyetem nagy múltú színészetet oktató intézmény, odajárnak a budapesti színházigazgatók egyrészt nézelődni, másrészt tanítani. Nekünk esélyünk se volt rá, hogy többet gondoljunk magunkról, mint amik vagyunk, sőt.

Fotó: Kurucz Árpád

Itthoni szerepek

– Vannak olyan fiatalok, akiknek segít felkészülni a felvételire?

– Igen. A Pesti Magyar Színiakadémián kollégám és barátom, Pál András az egyik osztályvezető tanár, aki színészmesterséget tanít. Felhőfi-Kiss Lászlóval megkérdezték, hogy vállalnék-e beszédtanítást az osztályaikban. Meglepődtem, hiszen semmilyen tapasztalatom nem volt, de győzködtek, hogy nekik és a gyerekeknek is szükségük lenne a női energiáimra. Gondolkodtam rajta, és miután a felkérést újabb kihívásként fogtam fel, vállaltam, bár én inkább segítésnek hívom, nem tanításnak. Azt tudom átadni a gyerekeknek, arról tudok mesélni nekik, amin én már átmentem, megtapasztaltam. Ez olyan dimenziója a szakmának, mely picit kimozdít a csőlátásból, az egoista létezésből, ami a színészet, ugyanis mi folyamatosan magunkkal és a szerepeinkkel vagyunk elfoglalva. Nagy élmény együtt lenni velük, hiába érkezem hozzájuk fáradtan, mindig euforikus állapotban jövök el. Nagyon érdekes látni, hogy kinek való a pálya és kinek nem, kit tesz boldoggá, kit merre kell vagy lehet irányítani.

– Mielőtt felvették Kaposvárra, az ELTE-n egy évet olasz szakon, kettőt pedig filmelméleten tanult. Az ott megszerzett tudást tudja hasznosítani a munkájában?

– Sokat tanultunk a filmtörténetről, de olyankor mindig ugyanazt éreztem: szívesebben állnék a kamera másik oldalán. Az olasz kultúrát és mentalitást nagyon szeretem, mostanában sajnos kevesebb lehetőségem van gyakorolni a nyelvet. Fontos a nyelvtudás, mert egyre több nemzetközi film készül itthon, de külföldre nem költöznék, és nem fecsérelnék el éveket arra, hogy castingokra járjak, vagy arra várjak, hogy egy menedzser havonta elküldjön különböző szerepválogatásokra, melyek többsége reklám. Nem vonz, hogy Londonban két év után beválogassanak az egyikbe, addig mosogassak valahol, és ne gyakoroljam a szakmámat. Az nem az én életem. Több pályatársam és barátom van kinn, viszonylag közelről ismerem a küszködésüket. Engem az itthoni szerepek jobban érdekelnek annál, mint hogy benne legyek egy angol filmben két mondattal.

– Édesapja belsőépítész, aki ismerte a színházi szakmát, mert díszlettervezőként is dolgozott. Mit mondott a lányának akkor, amikor bejelentette, hogy színésznő szeretne lenni, és mit mond ma?

– Nem repesett az örömtől, amikor kiderült, hogy a szakma felé kacsintgatok. Kezdetben nagyon féltett, mert a színész mindig alárendelt helyzetben van, és ő azt akarta, hogy a magam ura legyek. Egyáltalán nem volt boldog, hogy felvettek Kaposvárra. Aztán az évek alatt mederbe terelődött a vitánk, és ma már a legnagyobb támogatóm és rajongóm. Büszke rám.

– Lehet is, hiszen a Pécsi Országos Színházi Találkozón kétszer is megkapta a legjobb harminc év alatti színésznőnek járó díjat. Csak 2014-ben négy nívós díjjal jutalmazták. Tenyerén hordozza a szakma. Ezt természetesnek tartja, vagy inkább riasztja? Mire kell figyelnie?

– A színész fiatalon óriási vehemenciával veti bele magát a munkába, sodródik, kapkod, mindenre kíváncsi. Tényleg nagy szerencsém volt, rengeteg feladatot kaptam. Töretlen az elhivatottságom és szeretetem a szakmában, de eddig történtek velem a dolgok. Most olyan élethelyzetbe és életkorba értem, amikor már nagyobb mértékben kell beszállnom a sorsom irányításába. Igyekszem a rossz példákból is tanulni.

A döntés mindig az én kezemben van, hogy merre induljak, mire mondjak igent, mire nemet. Rengeteg impulzus ér. Mindig figyelem a körülöttem lévő kiváló művészeket, hogyan dolgoznak, hogyan vonzzák be a lehetőségeket. Nagy igény van bennem a tanulásra, magammal szemben maximalista vagyok. Most olyan színházban játszom, ahol nagyon jól érzem magam, ezért még magasabb színvonalon szeretnék dolgozni.

– A Radnótiban A művésznő és rajongói című előadásban a színésznőt, Nyeginát alakítja. A darab az emberi és művészi dilemmáról, a kiszolgáltatottságról, a kompromisszumokról szól, középpontjában a színésznő kiárusításával. Mi érdekelte a legjobban a figurában?

– Nagy ajándék egy ilyen szerep, rendkívül személyes vallomás, ahogy a rendezés, Valló Péter munkája is. Arról a helyről és helyzetről szól, amiről a világon a legtöbbet tudunk. Péter szokott viccelni azzal, hogy ő normális embereket nem is ismer, csak színészeket, rendezőket és írókat. Nem is tudja, hogy milyen az igazi élet, mert minden idejét a színházban tölti. A szerep megformálásakor az eddig felhalmozott összes tudásomat felhasználtam. Természetesen szó esik benne a hatalommal való visszaélésről, de minket inkább a csalódottság, a reményvesztés és a művészi elhivatottság érdekelt.

Az utazás izgalma

– Több tévésorozatban szerepelt, például a Válótársakban, a Csak színház és más semmiben vagy A mi kis falunkban. Az utóbbi vállaltan szórakoztató műsor, mely a nézők körében nagyon népszerű. Milyen visszajelzéseket kapott a szakmától?

– A szakma egy ideig nagyon könnyen ítélkezett a tévésorozatokról, de mára ez alábbhagyott. Egyre több sorozat készül – a színészek nagy örömére. A mi kis falunknak nagy visszhangja volt, persze a lehúzó kritikák hangja messzebb szállt, mint amelyek dicsérték. Kapott hideget-meleget, de szerintem az elsősorban a műfajnak szólt. Felkészültünk rá, elébe mentünk a pofonoknak, ennek ellenére volt olyan megjegyzés, ami rosszulesett. Vígjátékot nagyon nehéz készíteni, főleg filmen. A színházban már az első közönségnél lehet érezni, hogy hol kell a ritmuson változtatni, mi működik, mi nem, rögtön van visszajelzés: nevetnek vagy sem. Népszerű tévésorozatok a humoruk miatt ritkán kapnak szakmai elismerést. De engem mind a két műfaj érdekel. A mi kis falunkban első osztályú színészek játszanak, a stáb kiváló, igazi öröm velük dolgozni. A sorozat nem akar nevelni, nincs benne rossz szándék, közvetlen és barátságos, amit imádnak a nézők.

– Mennyire engedi közel magához a rajongóit?

– Sokkal szemérmesebb ember vagyok annál, hogy magamat annyira érdekesnek gondoljam, hogy öncélúan mutogassam. A tévésorozatok miatt jóval többen felismernek az utcán, mint ha csak a Radnótiban játszanék. A magánéletemről nem nagyon szoktam beszélni, a szakmámról viszont igen, arról szívesen. És esetleg arról is, hogy nagyon szeretek utazni. A tengert minden évben látnom kell. Fontos, hogy lássam a világ különböző helyeit. Tavaly volt a legnagyobb utazásom. Három barátommal tíz nap alatt átszeltük Észak-Amerikát kocsival – New Yorktól Los Angelesig. Nagy vágyam vált valóra, de ugyanilyen nagy álmom, hogy felépítsek egy kis házikót valahol a Balaton északi partján. Ahol csönd van, és látom a vizet.