A Mustang vágtája

Kilencvennégy éves korában, Parkinson-kór okozta szövődményekben elhunyt Lee Iacocca, az amerikai autóipar karizmatikus alakja. A legendás, ám szigorú üzletembert két tette miatt szokás emlegetni: ő adta a világnak a Ford Mustangot, és 1980-ban ő mentette meg az összeomlástól a Chryslert, s ezzel az amerikai gazdaság sztárjává vált. 

Lee Iacocca vérbeli értékesítési „ügynök” volt. Folyamatosan merészségre, bátorságra ösztökélte tervezőcsapatát, emberei pedig a hatvanas években sportkocsikat alkottak a háború után született, újdonságok iránt fogékony generáció számára, s üzemanyag-takarékos modelleket terveztek a hetvenes évek olajválsága közepette, amikor az égig emelkedtek a benzinárak.

– Életemben nem láttam még olyan autógyári vezetőt, aki ennyire érezte volna, mit akarnak az amerikai fogyasztók. A legnagyobb kommunikátor volt, aki csak létezett az autóipar történeté-

ben – mondta korábban Douglas Fraser, az Autóipari Dolgozók Egyesült Szakszervezetének 2008-ban elhunyt elnöke. Iacoccát gyakran követelő és érzékeny főnökként írták le, aki gyakran veszik össze vezetőtársaival.

– Pokolian fel tudott dühödni valakin, de ha vége lett az ügynek, elengedte, nem maradt benne harag. Ha a fejébe vett valamit, egy problémát, addig nem eresztette, amíg meg nem oldotta. Az ember mindig tudta, hányadán áll vele – mondta Bud Liebler, a Chrysler nyolcvanas és kilencvenes években tevékenykedő, kommunikációért felelős alelnöke. Iacocca gyakran beszélt bevándorlóhátteréről, s mindig méltatta, hogy Amerika megjutalmazza a keményen dolgozó embereket. Amikor 1982-ben Ronald Reagan amerikai elnök felkérte a New York-i Szabadság-szobor felújítására és az Ellis-szigeti egykori bevándorló-ellenőrzési állomás rendbetételére irányuló pénzszerző kampány elnökévé, Iacocca a megbízást a szülei iránti tiszteletből vállalta el. A kezdeti cél 150 millió dollár adomány összegyűjtése volt, a végén azonban több mint 350 millió jött össze.

Lido Anthony „Lee” Iacocca Pennsylvania „acélvárosában”, Allentownban született 1924. október 24-én olasz bevándorlók gyermekeként; hot dog büfét működtető családja igen szerény körülmények között élt.

Szorgalmas, jó eszű diák volt, középiskoláit kiváló eredménnyel végezte. Másodikban reumás lett, így nem hívták be katonának a második világháborúban. Gimnázium után a Lehigh Egyetemre iratkozott be, ahol kevesebb mint négy év alatt szerzett mérnöki diplomát – a mester fokozatot már Princetonban nyerte el. Életpályája akkor indult, amikor a háború után a növekvő jólét eredményeként beköszöntött az autókorszak, amely olyan nagy sebességen pörgött, hogy az 1970-es évekre már a külvárosi otthonok is dupla garázzsal épültek. Az ifjú Anthony szakmai karrierjét 1946-ban a Fordnál kezdte, először mérnökként, majd a marketingrészleg vezetőjeként – rájött ugyanis, hogy az utóbbi üzletágban jobb eredményt tud elérni. Ezt bizonyítja a Reuters szerint az is, hogy tíz évvel később Iacocca – amikor körzete az ország legrosszabb eladási számait produkálta – kitalálta az „ötvenhatot ötvenhatért” kampányt, amelynek a lényege az volt, hogy az ügyfél húszszázalékos engedménnyel elvihetett egy 1956-os Fordot, s ezért három éven keresztül csak havi 56 dollárt kellett törlesztenie. A terv olyan sikeresnek bizonyult, hogy a Ford vezetője, Robert McNamara – aki később a Kennedy-kormány védelmi minisztere lett – országos értékesítési stratégiává emelte.

Az állandóan szivarozó mérnök-menedzsert keménykezű vezetőként tartották számon. A The Wall Street Journal MTI által idézett méltatása szerint csaknem egyedülálló eredményeket ért el az 1960-as évek autóiparában. Ő irányította az azóta ikonikussá vált – és minden idők egyik legsikeresebb amerikai autójaként emlegetett – Ford Mustang kifejlesztését. Az autót 1964-ben mutatták be, és az akkor negyvenéves Iacocca hosszú ideig a világlapok címoldalán szerepelt, nevét olyan magazinok forrasztották egybe a márkával, mint a Time és a Newsweek. A bemutatása utáni másfél évben több mint egymillió Ford Mustangot adtak el, 2013-ig pedig kilencmillió kelt el. A kocsi előállítása olcsó volt, s nagy nyereséget lehetett rajta elérni. Harminckét éves karrierje a Fordnál 1978-ban ért véget viharos körülmények között, pedig jó eredményeket ért el.

A cég főnöke, Henry Ford II egyszerűen kirúgta a két éven át produkált 1,8 milliárd dolláros profit ellenére. Amikor Iacocca az ok iránt érdeklődött, Ford azt válaszolta: „Nos, az ember egyszer csak megutál valakit.”

Állítólag azt hitte, hogy Iacocca a pozíciójára tör. Az üzletember eltávolítása országos hírverést kapott, Iacocca pedig sosem bocsátott meg Fordnak, s pazarlónak és diktátornak nevezte egykori főnökét.

Távozott Detroitból, de néhány héttel később már a Chrysler elnöki székében ült. Akkoriban a cég részvényárfolyama zuhant, a veszteség nőtt. Az autógyár a növekvő kamatok és a második olajválság miatt a csőd szélére került, s az amerikai gazdaság is recesszióba süllyedt, aminek következtében az összes autógyártó eladása zuhant. Iacocca igazán akkor írta be nevét az üzleti világ történelemkönyvébe, amikor 1980-ban kihúzta a Chryslert a csávából. Nem talált ugyan vevőt a cégre, viszont sikerült kongresszusi jóváhagyással 1,5 milliárd dollár hitelgaranciát kisírnia az amerikai kormánytól, egyidejűleg rábeszélte a beszállítókat, a márkakereskedőket és az érintett szakszervezeteket, hogy hozzanak áldozatot a fennmaradás érdekében – ő maga egy dollárra csökkentette évi fizetését. Így mentett meg összességében félmillió munkahelyet. A mentőakciót persze új, kisebb méretű, üzemanyag-takarékos modellek is segítették, ezek voltak az úgynevezett K-autók: a Plymouth Reliant, a Dodge Aries és a Chrysler Lebaron – vitték őket, mint a cukrot. A televíziós hirdetésekben Iacocca ezt kiáltozta: Ha ennél jobb autót talál, vegye meg nyugodtan! Annyira jól ment az üzlet, hogy a Chrysler a kapott hiteleket lejáratuk előtt hét évvel korábban fizette vissza. Ebben az időben pattant ki Iacocca agyából az egyterű autó (minivan) ötlete is, amely kis idő múlva egyenlő lett az amerikai családi autóval, s negyedszázadon át vezette szegmensében a gépkocsieladásokat.

Az 1990–1991-es gazdasági visszaesés idején megint rosszabbul kezdett menni a Chryslernek, a cég 1991-ben 800 millió dollár veszteséget halmozott fel. Iacocca azonban nem volt hajlandó visszavenni a fejlesztési kiadásokat, s ez a stratégia 1992-re ki is fizetődött: az új Jeep Grand Cherokee és a nagy LH luxusszedánok 732 millió dollár profitot hoztak, miközben a Ford és a General Motors még vastagon veszteséges volt. Még ebben az évben összetűzésbe került az igazgatótanáccsal és a felső vezetéssel, és 1992-ben otthagyta a céget, nyugdíjba ment. Három évvel később Kirk Kerkorian milliárdossal egy sikertelenül végződött vállalatfelvásárlást kezdeményezett a Chrysler ellen.

Nyugdíjas éveiben Iacocca különféle üzleti vállalkozásokba fogott, például kaszinó- és olívaolaj-bizniszbe, de meghívták vállalati igazgatótanácsokba is. Önéletrajzot és több könyvet is írt, valamennyi bestseller lett. Amíg beteg nem lett, rendszeres vendége volt televíziós talkshow-knak. Két lánya van első feleségétől, aki 1983-ban halt meg cukorbetegségben. Második házassága nem volt hosszú életű, s harmadik feleségétől is elvált; ezután egyedül élt a kaliforniai Bel-Airben.