Kádár árvái

Mezőhegyes 18-as számú majorjában jártunk. Nincs messze a település magjától, össze is nőtt már vele. Valamikor a birtok személyzete lakott itt, a munkásosztály, amely a cukor- és kendergyárban, valamint a vágóhídon dolgozott. Az ipari létesítményeket időközben bezárták, lebontották, ám a városrész a helyén maradt. Lakói innen néznek reményteljesen a jövőbe.

Csapdába szorult emberek élnek a 18-as számú major szűkös házaiban. „Gazda” nélkül Fotó: Gurzó K. Enikő

Ismerik Mezőhegyest? Nem a propagandafotókról és képeslapokról visszaköszönő kétszáz éves hősi múltat, hanem a majorok világát. Valaha mintegy száz települt a város köré, jó részük ma is csapdába szorult emberekkel népesül be. Itt még él a puszták népe, legalább száz évet késik az idő. Az elbontott Tabán juthat róluk eszünkbe, csak még annál is szűkösebb léptékben. Egyes családok garzon nagyságú, egymásra torlódott házakban laknak, szükségleteiket közösségi kutak, illemhelyek látják el. Az egykori Monarchia legnagyobb méntelepének monumentális, bomló díszletei között gyalogos sikátorok kacskaringóznak.

Gazda nélkül maradt XXI. századi zsellérek közönyös, tompa tekintettel, a kilátástalanság tudatával élnek itt. Sehol egy eldobott szemét, a keskeny utcákon virágok nyílnak. A viskók közötti négyzetméternyi parcellákat beveteményezik, a maradékon tyúkot, galambot tartanak. Nem sokat tudunk róluk, pedig falunyi emberről van szó. Ők Kádár János árvái.

Az utcácskának, ahová először befordulok, úgy tudom, nincs neve, mégis híres, hiszen műemlékké nyilvánított apró épületek, félig földbe süllyesztett lakások szegélyezik. Utóbbiakat pályázati forrásból újították fel, egyelőre üresen állnak.

Petrecz Imre ötven éve él az egyik műemlék épületben albérlőként. Két szobája, fürdője és kamrája van, kis udvara, kéttenyérnyi veteményese, no meg számos romos melléképülete. Ezért fizet havonta 2400 forintot az önkormányzatnak.

A férfi betessékel, boldogan nyitja ki előttem az ajtót, hadd nézzem meg, milyen belülről ez a birodalom. A bejárattal szembeni fal címlapfotóiról ruhátlan fiatal nők köszönnek rám, az előszobában emléktárgyak, régi órák töltik meg a polcokat, a nappaliban képek láthatók a családról, a fiúról, aki fiatalon, 35 évesen ment el. Diabéteszes volt. A példásan tiszta lakásban katonás a rend. Vendéglátóm innen már sehová sem akar elköltözni, majd csak a fiúgyermeke és a neje után, a tizenkilencesbe. A 19-es számú majorba, a lóversenypálya mellé, a sírkertbe. A többiek régóta várnak ott rá.

Csapdába szorult emberek élnek a 18-as számú major szűkös házaiban. „Gazda” nélkül Fotó: Gurzó K. Enikő

Lemerészkedünk a pincelakásba. A felújítás előtt még használták a helyet, magányos öregasszony élt benne. Egyszer félholtan találtak rá, betegen feküdt a nedves, hideg, sötét teremben. Nem sokkal ezután elhunyt. De hogy mi volt a neve a nőnek, arra Petrucz úr már nem emlékszik. Nem beszélgettek.

– És a közvetlen szomszéddal? – kérdezzük.

– Vele sem nagyon.

Imre bácsi 83 éves, Hódmezővásárhelyen született, három lánya van, hét unokája szétszéledve a megyében és az országban. Sok éven át a mezőhegyesi állami gazdaságban dolgozott, előtte 35 évig a szabadtartásos sertéstelepen, ahol többnyire zsákolt nyugdíjazásáig. Negyvenezer disznót gondoztak, állítja. Előtte több éven át a 32-es majorban volt juhász. Megcsodáljuk a munkaeszközeit, a juhászbotját, a kolompokat. Megvennénk, de nem adja. Pedig hát a gyerekek, ha ő már nem lesz, valószínűleg szétdobálják, mondja.

Kimegyünk, hogy együtt vegyük szemügyre a kultúrotthont, ahol annak idején nagy bulik zajlottak, éjfélig tartó főzőcskézős dáridók, lakodalmak, bálok, filmvetítések, udvarlások, drámai szakítások. Málló homlokzatáról még mindig leolvasható a szovjet éra kebelnövelő szövege: Kultúrával a szocializmusért! A rendszerváltás után „bodyterem” nyílt benne, kondiszoba sok-sok erőgéppel. Merthogy a fiataloknak már nem feküdt sem a zsákolás, sem a disznóterelgetés. Legalább húsz éve lakatot lenget bejáratán a szél. Szemközt kuglipálya nyomait takarja a fű: itt italozó működött, emlékezetes murik helyszíne volt ez is. Nem csoda, hogy az utca elején fából faragott, kétfülkéjű illemhely fogadja az idelátogatót. Szellőztetője népiesen díszes. Úgy tűnik, sosem használták.

Mielőtt elválunk, körülnézünk a műhellyé alakított valamikori ólban, beletúrunk Petrecz úr féltve őrzött holmijaiba. Az egyik dobozból kitüntetést húz elő. Munkásőr volt, ezért kapta a díjat. Nem tagadja, mindig az volt, aminek lennie kellett, sosem ellenkezett. Mert hát minek? Ha annyit él, mint az édesapja, van még hat éve, ha nem, így járt, jegyzi meg, és nevet rá egyet. Látványosan jól érzi magát Mezőhegyesen.

Meghiúsult kitörési kísérletre is hallunk példát két névtelenségbe burkolózó műemléklakótól.

A férj helyi, az asszony a megye másik végéből érkezett ide. Csaknem negyed évszázada élnek az ingatlanban, amelynek beázott mennyezetét nemrég hozták rendbe unokájuk segítségével. Kicsit elégedetlenkednek is amiatt, hogy nem a város tette ezt meg helyettük. Tudniillik az udvar felőli falból már potyognak ki a téglák, bizonytalan, meddig bírja még a terhelést. Mégsem rossz nekik itt, hiszen szinte ingyen, ötszáz forintért bérlik a lakást. Nyugdíjuk sem elenyésző, a férfi csoportvezető volt az állami gazdaságban, az övé 130 ezer.

Nem kell őket sokáig kérlelnem, maguktól mutatják meg a lakást, idézik fel fiatalságukat. Akkor vették meg a ma is használt hűtőt, tévét, rádiót, az olajkályhát és a bútorokat. A munka nem volt könnyű, de harmincvalahány évesen úgy érezték, övék a világ. Nem tagadják, még mindig hívei a régi rendszernek, ám azt elismerik, hogy Mezőhegyesen is beindult valami, talán virágzás is lesz belőle.

Volt egy időszak az életükben, meséli a férj, amikor elköltöztek innen. Miután megelégelte a disznóneveldét, átmentek Komárom-Esztergom megyébe, ott kaptak gyári munkát, amelyhez akkoriban szolgálati lakás is járt. Ám az a hely is terhes lett egy idő után. A főváros szóba sem jöhetett, hiába kecsegtette karrierrel és viszonylagos anyagi jóléttel, biztonsággal a munkásosztályt. Visszatértek Békésbe. A mezőhegyesi műemlék, bár felújításra szorul, hozzájuk nőtt, mintha a sajátjuk lenne. Itt legalább nem érzik magukat idegennek, van kihez szólniuk, hangoztatják mindketten, mint ha csak összebeszéltek volna.

Petrecz Imre egykori juhászeszközeinek gyűjteményével
Fotó: Gurzó K. Enikő

Átmegyek a majoron, át a település egykori vonatsínhálózatán, keresztül a még üresen álló hajdani istállókon. Mindenütt csend és béke, pici, de takaros házikók, járható földutak, utcai kutak. Itt-ott egy-egy kecske, tyúkól és galambdúc, mindegyik tele élettel.

A 18-as major másik végén a gazdaság egykori patkolókovácsával találkozom. A fiával él, aki fogyatékos. És bár nehezebbek itt a mindennapjaik, mint egy nagyvárosban, nem kívánnak innen elköltözni.

Emlékei szerint aktív éveiben hetven lóról kellett gondoskodniuk a gazdaság ménesében. Nyolchetente patkolták az állatokat, közel hétszázat, kint a legelőn. Nem tartozott ehhez akkoriban segédépület, nem járt semmiféle extra, és még a dolgozók száma is egyre csökkent. Nyolcan kezdték, végül már csak ketten végezték a feladatokat. Veszélyes is volt, de hála istennek sosem történt baj. Hogy miért lett patkolókovács? Mert nem szerette a gépeket, alternatíva pedig nem létezett. Végül boldogan élte le az életét.

A mester most sem panaszkodik. Maga mellé teszi a vizeskannát, így mesél. Nem látszik rajta, hogy nyolcvan körül jár. Kortársai közül szinte senki sincs már meg, a major lakossága is kicserélődött, sokan elköltöztek.

Helyükre új emberek jöttek, fiatalabbak, akik idénymunkából élnek, a ménesbirtok foglalkoztatottjai, velük nem tartják a kapcsolatot. Egyazon utcán járnak, ugyanazon a földúton, de a városrész egymástól elkülönített részein élik mindennapjaikat.

Hogy van-e jövője a nevezetes tizennyolcasnak? Úgy tűnik, van, minden jel erre mutat, vallja határozottan, majd fiatalosan felemeli a kannát, és mosolyogva befordul rendezett virágoskertjébe.

Csekonics hagyatéka

A mezőhegyesi birtok Csekonics József tábornok, császári és királyi főstrázsamester tervei alapján 194 mén és 405 kanca tenyésztésbe állításával 18,1 ezer hektáron jött létre. Ezen építették fel mintegy fél év alatt a szolgálati lakásokat, az istállókat, a fedeles lovardát, a vágóhidat. A kiegyezés után a birtok a magyar kincstár tulajdonába került, majd a századfordulóra Európa egyik legmodernebb, legnagyobb mezőgazdasági üzemévé fejlődött: volt saját telefon-, távíró- és kisvasúthálózata, kender- és cukorgyára, fa- és állatifehérje-feldolgozója, malma, szeszfinomítója, óvodája, iskolája, kórháza, gyógyszertára, idősotthona. Munkagépeit és állatállományát a második világháborúban veszítette el. Az élet 1945. január elsején két traktorral, hat lóval, 27 sertéssel, kétszáz szarvasmarhával indult itt újra a megmaradt épületekben és 15 ezer hektáron. A Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság Zrt. 2017. január elsején alakult meg, össz-

területe 9,8 hektár. Az agrárvállalat 25 milliárd forint értékű vagyont kezel, ebből 15 milliárdot fordíthat fejlesztésekre.