Hatvanhárom nap

A történész, polonista Kovács István íróként, költőként sem nélkülözheti a hiteles történelmi forrásokat. Készülő könyvében még egy regényes Jókai-alaknak is nevet, sorsot ad. A kiadás előtt álló, Hamis igazolvánnyal az igazi Varsóban című fordításkötetéről a varsói felkelés 75. évfordulóján beszélgettünk az alkotóval.

Lengyel és magyar hagyományőrzők az 1944-es varsói felkelést elevenítik fel Budapesten 2018 augusztusában Fotó: MTI/Mohai Balázs

– Milyen események vezettek a varsói felkelésig?

– Közel öt évig tartó megszállás után, 1944 nyarán úgy látszott, hogy végre romba dől a Harmadik Birodalom. A német hadsereg egymás után szenvedte el a vereségeket a keleti fronton, Belorussziában, Ukrajnában, s a Vörös Hadsereg 1944. július végére elérte a Visztulát. Varsóból kitelepedni látszottak a német hivatalok, a civil német lakosság is tömegesen menekült nyugat felé. Ebben az átmeneti helyzetben a lengyel emigráns kormány alá tartozó Honi Hadsereg birtokba akarta venni Varsót, hogy a benyomuló Vörös Hadsereget már gazdaként fogadja, és ezzel mintegy a világ tudtára adja, hogy a lengyelek szabadították fel a várost.

Fotó: Havran Zoltán

– Ily módon a Szovjetunió elvesztette volna a jogalapját az ország megszállására?

– Lelepleződhetett volna, hogy a szövetségesek Teheránban a sztálini bolsevik hatalom jármába kényszerítették Lengyelországot. Sztálin azonban a lengyel területen leállította az előrenyomulást; a Visztula vonalán megmerevedett a front, miközben délen, Románia területén változatlanul folyt a támadás. A németek viszont július végén meglepetésszerűen varsói állásaik megerősítésébe kezdtek. A Honi Hadsereg főparancsnoksága július utolsó napján kiadta a parancsot a másnapi felkelés kirobbantására abban a meggyőződésben, hogy a Vörös Hadsereg pár napon belül ura lesz a városnak. Nem így történt. A három-négy naposra tervezett felkelés végül hatvanhárom napig tartott. Ez annak volt köszönhető, hogy a város lakossága egy emberként sorakozott fel a gyatrán felfegyverzett, de elképesztő hősiességgel harcoló Honi Hadsereg mögött. A Vörös Hadsereg gyakorlatilag végignézte, ahogy a németek fölszámolják helyettük a Lengyel Földalatti Államot, amit egyébként a végső győzelem után Sztálinnak kellett volna megtennie. A Vörös Hadsereg 1945 januárjában győztesen bevonult a teljesen elnéptelenedett romvárosba.

– A németek akkorra már az egész várost kiürítették, mintegy 550 ezer lakót a pruszkówi átmeneti táborba internáltak, 150 ezer főt pedig németországi kényszermunkára vagy koncentrációs táborokba hurcoltak. Német tűzszerész-alakulatok eközben módszeresen felrobbantották a város épen maradt házait. A bosszú tehát nem maradt el…

– Hitler a felkelés kirobbanásának hírére elrendelte, hogy Varsót a földdel kell egyenlővé tenni. A véres felkelésben közel 200 ezer lengyel veszett oda. Stanisław Jankowski „Agaton” Hamis igazolvánnyal az igazi Varsóban című könyve a lengyelek heroikus küzdelméről szól, a szerző tucatjával avat be bennünket a legkülönfélébb drámai történetekbe, például, hogy milyen elképesztő bravúrral szabadították ki a Honi Hadsereg egyik vezetőjét a pinszki börtönből. A lengyelek heroizmusáról azonban hajlamos megfeledkezni a világ, sőt a lengyelek legfiatalabb nemzedéke is mintha amnéziában szenvedne, már a Szolidaritásról se tud semmit. A jólét elandalít. De ezekben a napokban megemlékezések sorozata zajlik országszerte, s ez mindenkit emlékezésre serkenthet.

– Magyarországon is tapasztal hasonló amnéziát?

– Pontosan kellene tudnunk, mit történt térségünkben a második világháborúban. A magyar rádióban nemrégiben elhangzott, hogy a Szegeden összezsúfolt magyar zsidókat lengyelországi táborokba vitték. Végtelen sunyiság, legalábbis tudatlanság, felelőtlenség így fogalmazni, ugyanis Lengyelország a második világháború idején nem létezett. 1939 őszén az ország egy részét szervesen beolvasztották a Harmadik Birodalomba – Auschwitz is a Német Birodalomban feküdt, s nem a németek által 1939 őszén létrehozott és a Hans Frank által terror alatt tartott főkormányzóságban. Amikor tehát Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban úgy fogalmaznak, hogy „lengyel haláltáborok”, egyszerűen elkenik azt a tényt, hogy valójában ki is hozta létre ezeket a lágereket, kit terhel a bűn. Az utóbbi időben a lengyel kormány kénytelen volt kilátásba helyezni, hogy büntetőjogilag felelősségre vonja azokat, akik bárhol a világban lengyel haláltáborokról beszélnek.

Lengyel és magyar hagyományőrzők az 1944-es varsói felkelést elevenítik fel Budapesten 2018 augusztusában
Fotó: MTI/Mohai Balázs

– A fordítás, gondolom, napi konok munkát jelentett az elmúlt időszakban. Hozzájutott közben a lírához is? A tavaly megjelent, Shakes­peare a Corvin közben című verseskötete után lesz folytatás?

– A költészethez csönd kell, az elmélkedés láthatatlan televénye. Őszig még szeretném befejezni egy születőben lévő könyvemet, amely a lengyel–magyar történelmi és kulturális kapcsolatokat mutatja be a kora középkortól napjainkig. És érik bennem még egy történet, amely A gyermekkor tündöklete című regényem folytatása lesz. Most igen intenzív munkaszakaszban vagyok, remélem, a regényírás ehhez képest kellemes alkotómunka lesz, bár ahhoz is szükséges még levéltári kutatás. Három síkja van a történetnek, az egyik 1849-ben játszódik az erdélyi hadszíntéren, a második 1956-ban, a harmadik 1959 és 1963 között, a gimnáziumi évek idején. Ihletője egy dokumentum megtalálása volt: pár éve összeállítottam a magyar szabadságharc lengyel résztvevőinek életrajzi lexikonát, és a kutatás során váratlanul rábukkantam Leonard Truskolaski nevére. Ez revelációként hatott rám, ugyanis a történeti források szerint, miközben Bem Vízaknáról Déva felé vonult vissza, és csapatával Szászsebesen harapófogóba került, az őt üldöző erdélyi osztrák hadtest parancsnoka, Puchner tábornok egy könnyűlovas tisztje révén felszólította, hogy adja meg magát, mert reménytelen a helyzete. A források szerint Bem fogadni sem akarta Puchner követét. Segédtisztjei azzal érveltek, hogy a parlamenter lengyel, mire maga elé engedte bekötött szemű honfitársát, de felszólítására csak annyit felelt: amíg Bem Bem, addig megadásról szó sem lehet, a hírvivő pedig szégyellje magát, hogy lengyel létére nem a szabadságot, hanem a zsarnokságot szolgálja. A történet magva egyébként a szépirodalomban is megtalálható, Jókai Mór Csataképek a magyar szabadságharcból című könyvének A kis szürke ember fejezetében szerepel egy könnyűlovas tiszt, aki üzenetet vitt Bemnek.

– Ez a hírvivő lett volna Leonard Truskolaski?

– Amikor a bécsi Hadtörténelmi Levéltárban kutattam, átnéztem az Erdélyben harcoló, 3. könnyűlovas ezred személyi lapjait is, és egyszer csak kezembe került Leonard Truskolaski törzslapja, rajta a dátum, hogy 1849. július 31-én rangja megtartása nélkül kilépett a hadseregből. Szívére vette tehát Bem dörgedelmét. Ez a dráma első rétege…

– Történészként a saját sorsa és 1956-os élményei miatt választotta kutatási témául az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot?

– Az én nemzedékemnek alapélménye, hogy ’48-ról lehetett beszélni, de ’56-ról nem. Közben mindnyájan tudtuk, hogy 1848-ban benne lüktet 1956. Gyerekkori kedves olvasmányom, Rákosi Viktor regénye is azért volt rám akkora hatással, mert a Hős fiúk mögött ott sorakoztak a pesti srácok. Ez igen korán belém ivódott, tulajdonképpen természetes volt, hogy történészként is a szabadságharccal akarok foglalkozni. És persze a lengyelekkel, aki részt vettek benne.