Reggelik

A Keresztapa reggelije Csók Istvántól, na azokról a reggelikről beszélek – mondta Rezeda Kázmér, de nem tudni, kinek, mert az asszony a szobában szöszmötölt, a macskák pedig a kertben nyújtózkodtak.

A Keresztapa reggelije Csók Istvántól, na azokról a reggelikről beszélek – mondta Rezeda Kázmér, egészen pontosan nem tudni, kinek, mert az asszony a szobában szöszmötölt, a macskák pedig a kertben nyújtózkodtak. Rezeda Kázmér pedig így szeretett a legjobban elmélkedni. Nem tudni pontosan, kinek, vagyis hát leginkább önmagának.

– A Keresztapa reggelije, az igen… az még a boldog békeidők világa, pedig mikor Csók megfestette, nem is voltak már boldog békeidők. Lehet, hogy soha nem is voltak boldog békeidők, amiből következően mindig boldog békeidők vannak, mert a boldog békeidők odabent teremnek, a lélekben. Legfőképpen a keresztény középosztály lelkében meg a magabíró parasztság lelkében, nem véletlen, hogy éppen e kettőt gyűlölték a legjobban azok, akiknek világmegváltó terveik voltak. És mind úgy képzelte valamiért, hogy a világmegváltás első grádicsa az ilyesféle keresztapák meggyilkolása, az ilyesféle reggelik betiltása.

– Mit mondasz, kincsem? – kérdezte a konyhába kilépve Rezeda Kázmér asszonya, és Rezeda Kázmér szerette, ha az asszony így szólította. S mivel az asszony mindig így szólította, ezért Rezeda Kázmér a permanens szeretés állapotában leledzett. Kivéve azokat a nem várt és szerencsére ritka pillanatokat, amikor az asszony „Kázmér” megszólítást alkalmazott. E pillanatok leginkább akkor kezdtek el vaddisznót kergetni Rezedáék álmainak és békéjének rózsalugasában, mikor Rezeda Kázmér cigarettát vett a szájába, és lebukott.

– A reggelin elmélkedtem éppen… – válaszolta Rezeda Kázmér.

– De valami másról is dünnyögtél, hallottam… – érdeklődött tovább az asszony.

– Igen. Hogy nem szívlelhetem a kommunistákat…

– És hogy jön ez a reggelihez, kincsem?

– Ez mindenhez jól passzol, kedves – válaszolta Rezeda Kázmér, és nekifogott a reggeli elkészítésének.

Ezerféle lehet a reggeli, és mégis mind békebeli. Ugyanakkor élesen el kell határolni egymástól a téli és a nyári reggeliket. Ennek az az oka, hogy míg a nyári reggelik odakint zajlanak, teraszon, árnyat adó alkalmatosság hűvösében és messzire nézve, addig a téli reggelik odabent zajlanak, meleg ebédlőben, hófehér damaszt mellett, kinti hóesésbe, még messzebbre nézve.

A kávéillat közös. De semmi más.

Télen némiképp nehezebbeket is megeszik az ember reggel. Olyasféle dolog ez, mint amikor odakint Erdélyben, pontosabban Csíkban rendeztek valami modern fogadást, és valaki azt álmodta meg, hogy megismerteti a helyieket a reformkonyha ínyencségeivel. Így aztán olyan apró falatkákat sorakoztattak fel hatalmas tálakon, pálcikákra tűzve, leginkább mindenféle zöldségeket ízesen elkészítve, rebarbarát meg brokkolit, esetleg némi lazacot. Betévedt a János is, a mezőről egyenest, szénacsinálásból. Bekapkodott két tálca ízletes falatkát, aztán megállt a terem közepén, markában úgy százhatvannyolc ügyesen leszopogatott, üres pálcikával, és azt mondta:

– Ez eddig jó volt igazán, de most már együnk valami konkrétat.

Na, hát télen szeret az ember valami konkrétat enni. Téli reggel tűri a sült kolbászt, sült szalonnát, tegnapról maradt hideg hurkát, hajában főtt krumplit, a rántottát mindennel, ami van otthon, sült paprikát, hideg sültet, stefániát, sült és nem sült hagymákat, esetleg, ha maradt pacal estéről, azt is, bár olyankor meg szokott szólalni az asszony, hogy „fiam, te nem vagy normális”, de az nem olyan komoly, mint ami „Kázmérral” kezdődik. És forró teák, s a végén kávé. Cigaretta már nem, ugyanis az élet keserű lemondások véget nem érő sora.

A nyári reggeli gyökeresen másféle. A nyári reggel friss vinetét kíván, meg zakuszkát, és többféle sonkákat, vékonyra vágott olasz meg spanyol ínyességet, prosciuttót, serranót, mortadellát, s házi turistát, szintúgy vékonyan, saját lövésű ünőborjúból kiváltképp. Friss vajat, friss kalácsot, tojásféléből leginkább tükröt, legfeljebb ha kevés házi sonkát alája, flancosan mondva ham and eggs. S kefirek, joghurtok, esetleg bögre friss tej (olyat Rezeda Kázmér 1968-ban ivott utoljára). Friss vajjal elkeverve sprotni – legjobb az a fekete címkés orosz! –, kaviár citrommal, házi májas, miegyéb. Nyári reggel korai hűvösében friss péksütemény mellé esetleg odafér egy kicsike sült kolbász, sült szalonna, tegnapról maradt hideg hurka, rántotta mindennel, sült paprika, hajában főtt krumpli, hideg sült, hagymák és pacal, de abból tényleg kevés.

Jéghideg prosecco és kávé. Meg a gyümölcsök.

Más világ ez, mondom.

– Mi lesz reggelire, kincsem?

– Vinete, zakuszka, pirítós, sonkák, kalács, vaj, jó-e?

– Jó…

Rezeda Kázmér elkészített mindent, kihordta a teraszra, az árnyékba, aztán egy pillanatra visszaszaladt még a konyhába. Hamar odatett egy kis vizet, mikor forrt, belerakott hat tojást, kétpercesre megfőzte, levette, hideg víz alá rakta, tetejét megtörte, kávéskanálkával mind a hat belsejét nagy bögrébe kotorta, sózta, borsozta, azt még kivitte a teraszra a hűvös alá.

– Együnk, fiam – mondta Rezeda Kázmér, és a friss kiflit apró darabokra tördelve még beleszórta a lágytojásba. Úgy ette.

– Mert lehet akár tél, akár nyár, fiam, a reggeli az lágytojás, bögréből, ahogy nagyanyám odatette.

A lágytojás, fiam, meg a tócsni. De amióta Ő nincsen, azóta tócsni sincsen…

Amúgy oda van festve a Keresztapa reggelijére az emlékezés is, s hogy az ember attól ember, mert van múltja, s jött valahonnét. S ezt nem felejti el sohasem. Bizony, az is számít, öcsém, honnan jöttél, nemcsak, hogy hová mész. Ez is rajta van a képen. Csak észre kell venni.

És Rezeda Kázmér elnézett messzire. A vizeken és a hegyeken túlra, ahol nagyanyja éppen reggelit készített kimért, takarékos mozdulatokkal, és halkan dúdolt hozzá.