Szőr, bőr, csont

A falusi házak elmaradnak történeteikkel, kinn, a legelőn most szelíd idomítás zajlik. Lovakkal és gyerekekkel. Fedőneve szerint lovastábor ez.

Alexa Károly Veszteség mint hozadék című írásának (Magyar Nemzet, Lugas, 2019. július 27.) konklúziója: „És ahogy múlik az idő, úgy válik minden valamikori kényszerűségből fakadó élmény mesemondás tárgyává.” Mikszáth Kálmán ezt úgy fogalmazta meg a Különös házasságban, hogy: „Az adomák mocsári virágok. A piszokból, mocsárból nőnek ki leginkább.” Meg a helyi hírekből. A badacsonytomaji Koncz úr is szívesen mesél, befogja a szamarakat, elrendezi a fogatot, közben szó kerül a nyaralókról is, micsoda dilemmába jutott a városi szomszéd a minap. Nagy társaságot várt a faluba, már előkészítette a terepet, amikor szembesült a valósággal: megtelt a budi.

Döntsük meg – javasolta neki Koncz úr, amiből nagy megkönnyebbülés származott, mert kiderült, hogy a mélyben komposztálódó anyag szagtalan humusz, kihordható virágföldnek. Ahogy a hám felkerül a csacsikra, már a szelektív hulladékgyűjtésről beszélgetünk, és a régi falusi világról, amely gyakorlatilag nem ismerte a szemetet, az állattartó meghúzza a szíjakat, amikor a szár egyik része a kezében marad. Nézi a bőrt, érdemes-e még megvarrni. Majd csinálok újat – mondja, és tovább bíbelődik a fogattal. Maga készíti a bőr szerszámot, a fűnyírót is megjavítja, közben alig termel szemetet.

A szamarak hullott almát harapdálnak ráérősen – ez se vesszen kárba, ha már az almás rétesért is a tapolcai Tescóba járnak a falusiak. Aztán felülünk a bakra, mögöttünk az 500 literes, vízzel teli tartály, talán elég lesz három-négy napra a gyerekeknek és a lovaknak. A csacsifogat elindul a legelőre.

Mikszáth kedélyesen megállapítja, hogy a kovácsműhelyekben mindig voltak lovat patkoltató vagy kerékráfot forrasztó utasok, akik a nagy úton sok mindenfélét láttak, hallottak, s azt a kovácsmester patkoltatás közben bizonyos elsajátított tehetséggel mind kiszedte belőlük. „Aki verzátus akart maradni a világi eseményekben, annak nem volt szabad elhanyagolni a kovácsműhelyt. Egy mai hírlap minden rovata idejött: a mulatságosak, a hasznosak és a tanulságosak.”

Gurul a szekér, a falusi házak elmaradnak történeteikkel, kinn, a legelőn most szelíd idomítás zajlik. Lovakkal és gyerekekkel. Fedőneve szerint lovastábor ez, lényegileg tapasztalatszerzés bográccsal és birkákkal egy kerek sátor körül. Bár élettapasztalatban itt különben sincs hiány. Ki látott már olyat, hogy valami nem megy, de a vezető dühvel, méreggel, csak azért is kikényszeríti az akaratát? – kérdezi az oktató, mire egy kisfiú kedvesen megjegyzi, az ő apukája káromkodni is szokott. Vagy ráüt a lóra – szólal meg a másik, akinek a búcsúzáskor jótékonyan rácsapott a fenekére az édesapja, hogy aztán panasz ne legyen rá a héten. Tényleg hatékony. De mit veszítünk ezzel? – faggatózik tovább az oktató.

Mert az eredményesség nagy szó: a feladat kétségkívül kipipálható. De hova lesz közben a jókedv, a bizalom? Vizsgálatok szerint krízishelyzetben az ember beszűkül, egyfelől ugyan célra tart, de nem biztos, hogy a legjobb döntést hozza. Dühtől elhomályosulva eltűnik a választás szabadsága, megszűnnek a távlatok. A zsákmányállat, a ló is épp a legnagyobb bajban fog fejvesztve elmenekülni, ahogy a sarokba szorított ember is kiszámíthatatlan. A szelíd idomár biztosra megy. A körkarámnak nincsenek sarkai, az oktató középre áll, meghajtja a lovat, a nagy testű állat pedig a határozott szó és az egyértelmű gesztusok hatására előbb-utóbb úgy dönt: csatlakozik.

Már a karám közepe felé fordul, mozog a szája, mintha rágna, pedig nem legelt, hiszen eddig munka volt, de így jelzi finoman, hogy kész az együttműködésre. Szőr, bőr, hús, csont – sokféle simogatás. Négy-ötszáz kiló ellazul, a gazda háta találkozik a ló szügyével, és a kívülálló már nem érzékeli, ki kit tart. Két fej egymás felé fordul, mikor az egyik takarásba kerül, egy pillanatra meglátom a kentaurt. Lebegős mozdulatok – most már tűzön-vízen át is követik egymást.

Mi marad meg egy ilyen gyakorlatból a tizenegy-két éves fiúkban? Komoly szavakat mondanak: a másik nem tárgy, ha megismerjük a természetet, a saját természetünkhöz is közelebb juthatunk. Szeretném, ha azért csatlakozna hozzám a ló, mert jó velem lenni, és nem kényszerből. Húzd ki magad! – idézik az egyik történetben elhangzott kulcsmondatot. Csak egy lovastábor, persze, de ha elég mélyre kerül a résztvevők lelkében, talán elkerülik a bántalmazó kapcsolatokat felnőttkorukban. És mindez szinte eszköztelenül: fű és ég. Legelő, körkarám. És a legelőre vissza lehet térni, ott minden talpalatnyi föld felkelti az emlékeket. Ez a helyhez kötöttség Alexa Károly szerint a kisnemzeti lét meghatározója.

„Csak épp a tér mozdul el a lábunk alatt, az ’állandó meghatározó’ van szüntelen mozgásban.” De a modern embernek ez talán már fel sem tűnik, a mobilitás hozzátartozik az életéhez. Mégis, amikor történetekre vágyik, amikor feltöltődne, vagy kiutat keres a sivárságból, visszatér oda, ahol még mesélnek.