időjárás 15°C Amália 2022. október 7.
logo

A Duna szakadéka

Ötvös Zoltán
2019.09.22. 08:05
A Duna szakadéka

Valószínűleg nem a Csele-patakba fulladt az 1526-os mohácsi csata után II. Lajos magyar és cseh király, hanem a Duna mellékágába – de lehet, hogy egy azóta eltűnt csatornába. Újra kell-e gondolni a magyar história e fejezetét (is)?

A kutatók 1889 óta keresik a mohácsi csata pontos helyszínét, a csatázó felek táborainak nyomát, az összecsapás centrumát és azt, hogy a Mohácson elesett több mint húszezer katonát hova temették. Azzal mindenki egyetért, hogy az I. Szulejmán szultán és Ibrahim nagyvezír irányítása alatt álló, 60-80 ezer fős oszmán sereg 1526. augusztus 29-én ért a mohácsi harcmezőre. A II. Lajos magyar és cseh király, valamint a Tomori Pál kalocsai érsek és Szapolyai György vezette keresztény, 25-27 ezres hadsereg az egyenlőtlen harcban vereséget szenvedett.

A magyarok megsemmisítő vereségét hozó csata után a török sereg néhány napig a környéken maradt, majd szeptember 12-én bevonult a védtelenül hagyott Budára és Pestre. A Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Pécsi Tudományegyetem szakemberei az eseménnyel kapcsolatos nyitott vagy annak vélt kérdésekre kerestek választ – a kutatók között van B. Szabó János történész és Pap Norbert történeti geográfus, a Pécsi Tudományegyetem TTK Földrajzi és Földtudományi Intézet tanszékvezetője.

Az elmúlt évtized egyik pezsgő tudományos polémiája II. Lajos haláláról szólt. Abban nem kételkedtek a történetírók, hogy a király a mohácsi csata napján életét vesztette. Hittük eddig. Nemes István és Tolvaj Balázs, a szombathelyi Markusovszky Oktatókórház két orvosa öt évvel ezelőtt új teóriával állt elő, kétségbe vonva az addig biztosnak hitt eseményt.

Az Orvosi Hetilap 2014 végi számában arról írtak, hogy szerintük nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy a király úgy távozott az élők sorából, ahogy Czettrich Ulrich kamarás nyomán leírták. Az számukra szinte bizonyos, hogy a kamarás és Sárffy Ferenc győri kanonok nem II. Lajos testét ásta ki a csatát követő hetedik héten, valamikor október közepén egy mocsár melletti friss sírdomb alól, hanem egy csupán néhány napja elhunyt fiatalember testét emelték ki. A két orvos elképzelhetőnek tartotta, hogy a király helyett egy ismeretlent temettek el Székesfehérvárott 1526. november 9-én. A történészek cáfolták a felvetést, de a mohácsi csatához kapcsolódó kérdések vitatása nem zárult le.

– A szombathelyi orvosok felvetése után nagyszerű forrásgyűjtemény készült Farkas Gábor Farkas könyvtáros koordinálásával – tájékoztat B. Szabó János, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont munkatársa.

– A király halálával foglalkozó összes forrást összegyűjtötték a kollégák. Kiderült, közel kétszázötven éve él erősen a magyar köztudatban, hogy II. Lajos a Csele-patakban lelte halálát. Losonczy István a Hármas kis tükör című tankönyvében hivatkozott erre a vízfolyásra, ez alapján generációk egész sorának tanították, hogy e patakocska medre lehetett a király tragikus lovasbalesetének helyszíne. Tóth Gergely történész kiderítette, hogy már néhány évtizeddel a király halála után is gondoltak a Csele-patakra a király halálával kapcsolatban. Ha azonban közvetlenül a csata után született forrásokat elemezzük, azok nem patakról szólnak, hanem Duna-kiöntésről, mocsaras, vizenyős részről, Duna-ágacskáról, illetve egy úgynevezett „fokról” is. Azaz a patakmedernél jóval tágabban értelmezhető helyet jeleznek – magyarázza B. Szabó János.

– Az egyetlen ismert szemtanútól nem maradt fenn beszámoló, csak indirekt utalásokat ismerünk másoktól, hogy mit is mondhatott. A Csele-patakkal kapcsolatban ugyanis nehéz elhinni, hogy a legfeljebb 120 centiméter széles és maximum hatvan centiméter mély vízbe lovastól belefulladhat valaki. Ezzel a verzióval kapcsolatban régóta bukkantak fel kétkedő hangok, de a kétkedés nem a történelemírás fősodrában jelentkezett. Utóbbit nem igazán érdekelte ez a probléma, a szabványválasz ugyanis az volt, hogy esett az eső, ezért megduzzadt a patak – mutat rá B. Szabó.

Kutakodása során a budapesti történész a szultán hadműveleti naplójában azt olvasta, hogy a törökök Mohács után tószerű vízi akadályba ütköztek, amelyen egyetlen keskeny híd vezetett át. Egy magyar forrás pedig arról írt, hogy a fokban II. Lajos király a sárba veszett. Andrásfalvy Bertalannak az ártéri gazdálkodásról szóló monográfiája segítségével derítette ki B. Szabó János, hogy a Duna mentén foknak nevezték a mesterséges beavatkozással született, a vizek világát szabályozó képződményeket – amelyek lehettek halastavak, az odavezető csatornák vagy az áradó Duna vizét szabályozó zsilipek. Ez azért fontos, mert ha patak közelében volt valamiféle szándékosan felduzzasztott víztömeg, akkor az egy-másfél méter mély vízben már a páncélt viselő ló és lovasa is elsüllyedhetett.

Mivel B. Szabó János nem tudta, hol lehetett ilyen építmény a Csele-patak torkolatának közelében, a 2018 őszén rendezett pécsi földrajzos konferencián tartott előadásától azt remélte, hogy a kollégáktól választ kaphat erre a kérdésre. Bármi volt is ott, azt azóta elmosta a Duna – felelte neki a témát jól ismerő szakértő. A történész idáig jutott, azt mondja, nem igazán az ő tiszte cizellálni ezt a felvetést, hiszen inkább földrajzi, néprajzi s nem kifejezetten történészi kérdésről van szó.

Szakemberek kutatják át fémkeresővel a mohácsi csata feltételezett helyszínét a baranyai Majs
közelében ez év márciusában
Fotó: MTI/Sóki Tamás

– A király halálának, pontosabban a lehetséges helyszínnek az azonosítása csak érdekes mellékterméke kutatásunknak. Azt vizsgáltuk, hogy milyen útvonalakon érkeztek a felek a csatatérre, hol táboroztak, hol volt az összecsapás centruma, illetve azt, hogy merrefelé menekültek a túlélők – mondja Pap Norbert, a Pécsi Tudományegyetem professzora, aki augusztus végén állt elő azzal a koncepcióval, hogy II. Lajos nem a Csele-patakba fulladt.

Az egyetlen szemtanú, az előbb említett Czettrich Ulrich királyi kamarás beszámolója szerint az uralkodó két-három főnyi kíséretével a Duna felé menekült, és Mohácstól északra, Csele falu közelében, a folyó „mellékágán”, „kicsiny ágacskáján” átkelve szenvedett balesetet. A pécsi kutatók az uralkodó halálának helyeként tehát a folyó mellékágát azonosították, amelyet a helyiek Szakadék-Dunának hívtak. (A „szakadék” a főágból kiszakadót, tehát mellékágat jelentett a régi magyar nyelvben.) Ennek a vízfolyásnak a szélessége átlagosan ötven méter lehetett.

A pécsi kutatók valószínűsítik, hogy azért jutottak tévútra a XIX. század végén kezdődő vizsgálatok, mert addigra a Duna korábbi főága mellékág lett, míg a korábbi mellékágból kifejlődött a ma is ismert mohácsi főág. Ekkorra már viszont a legendák által sugallt Csele-patakkal kapcsolatos elképzelés miatt fel sem merült, hogy az időközben a Csele torkolatánál mintegy hétszáz méteresre duzzadt folyam helyén egykor a Szakadék-Duna folyhatott.

– A keskeny folyóágnak a zátonyos, iszapos bal partján, a Mohácsi-szigetnél fulladhatott vízbe a király. A Duna főága a XVI. században a Mohácsi-sziget keleti oldalán folyt, ott zajlott a hajóforgalom is. A nyugati ág ezzel szemben csekély szélességű volt, az volt a mellékág, azaz „szakadék”. Az 1526-os csatából menekülők minden észszerű irányba elindultak, de jelentős részük éppen ezen és a Mohácsi-szigeten átkelve az Alföld felé haladt, amerre Szapolyai seregét sejtették – érvel Pap Norbert. A budapesti történész vitatja pécsi kollégájának azt a felvetését, hogy a király át akart kelni a Dunán, és a baleset a túlsó parton, esetleg a Mohácsi-szigeten érte.

– Jelenleg nem ismerünk olyan túlélőt, aki keleti irányba akart menekülni. Inkább északnak, illetve Pécs irányába, ott reméltek biztonságot – foglalja össze ellenvetéseit B. Szabó János. – Szulejmán szultán győzelmi jelentésében pedig az olvasható, hogy a muzulmán harcosok a hitetleneket lekaszabolták, illetve a Dunába fullasztották. Más török forrás sem ír keleti irányú sikeres menekülésről. A Mohácsnál folyó „mellékágat” sem vékony erecskeként kell elképzelni. Mohács fontos hadikikötő volt, a folyó ezen részén – amely Pap Norberték szerint is legalább ötven méter széles volt – hadianyaggal, ágyúkkal megrakott teherhajók úsztak le ide közvetlenül a csata előtt. A magyarok után a törökök is használták azt: 1560-ban saját flottabázist hoznak ott létre. Ezen hajózni lehetett, de lóháton, páncélban vagy a korabeli teljes vértezetben nemigen küzdhető le.

– A csatát megelőzően Tomori serege kétszer is sikeresen átkelt a megáradt folyón, először Péterváradnál a bal partra, ez nem a két ágra osztott folyó, hanem a főág osztatlan medre, majd később, a csata előtt újra átkel rajta visszafelé is, valahol északabbra a jobb partra – veti fel Pap Norbert. – Az erdélyi sereget, amelyet keletről vártak, bár végül nem ért oda, sem nézelődni hívta a király. Mindez azt bizonyítja, hogy át lehetett ott kelni. Honnan jött a fenyegetés?

A szultán serege egy ideig még nem mozdul a csatatérről, támadást vár. Ami veszélyt jelent a menekülőkre, az a Báli bég vezette lovasság, amely közben elfoglalja a Mohácsi-síkság északi részét, és megöli a tábor őrségét is. Ezért volt veszélyes az északi és a nyugati út – magyarázza Pap, aki szerint a király három-négy kilométerre északra Mohács központjától, a Csele falu alatt, egy dunai mellékág keleti oldali kiöntésébe fulladt. A kérdéses helyen a Dunának volt mellékága, a történeti források is megemlékeznek róla.

De miért menekült kelet felé a király? Pap Norbert szerint nem tett mást, mint sokan mások. Számos olyan említést olvashatunk, hogy a menekülők a Duna felé haladnak, és sokan fulladnak vízbe. Észszerű volt-e ez a döntés? A Dunán átkelni az Alföld felé észszerűnek is tűnhetett. Arról várták Szapolyai seregét, attól remélhettek menedéket. A Duna védelmet is nyújthatott számukra, ráadásul a folyó mentén volt még katonaság, például a sajkások, akik nem vettek részt a csatában, de segíthették az átkelést. Szapolyai, aki kisebb kísérettel Szeged felől gyorsan közeledett, ezektől a túlélőktől tudta meg, hogy a csata elveszett, és visszatért a Tiszához.

Abban minden érintett megegyezik, hogy mindhárom lehetséges helyszín a Csele-patak torkolatához közel, a Duna jobb vagy bal partjához kötődik. Van annak most jelentősége, hogy a Csele-patakban, Duna-ágban, esetleg valamilyen más vizenyős területen vesztette életét a király? B. Szabó János szerint izgalmas történelmi érdekességről van szó, amellyel kapcsolatban nagyon sok a bizonytalanság. Az emberek fantáziáját ma is megmozgatja a kérdés, hogy véletlen baleset volt-e, vagy merénylet áldozata lett a király. A történész úgy véli, az általa összerakott képből véletlen, de érthető baleset helyszíne rajzolódik ki.

Pap Norbert szerint a történelmi környezet rekonstruálásával megérthetjük azokat a megfontolásokat, amelyek a résztvevőket befolyásolták, esetenként furcsa, ma irracionálisnak tűnő lépések nyerhetnek így értelmet. Kisebb terük marad az összeesküvés-elméleteknek, és a kutatás új emlékezeti pontokat is létrehoz, erősítve a csata jelentőségét a magyar közgondolkodásban.

A kérdés tehát nem dőlt el, hiszen ugyanannak a kutatói közösségnek két meghatározó szereplője sem ért egyet a menekülés lehetséges irányában. Szakmai viták sora várható, mire megformálják a legvalószínűbb koncepciót. Addig marad a tankönyvekben a Csele-patak…

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.