Háborús tett Jeruzsálem békéjéért

Aki átlép egy tragédián, hogy béke legyen, az teljes meghasonlást követően közössége páriája lesz, nem békehozó.

Aki ugyanis ilyen hibrid iskolába jár, az azonnal árulónak tekinthető. Nem tart a többiekkel, hanem legalábbis elfogadja, hogy a másik közösségnek is igaza lehet. Márpedig ez a harc nem véletlenül dúl olyan elkeseredetten olyan régóta. Minden csepp vér kötelez. A nagyapa nemhiába halt meg. Történelmi jelzőfáklyákat állítottak fel, aminek az a célja, hogy eltökélt legyen a későbbi korosztály, és ne engedje, hogy eltántorítsák a nagy céltól, Jeruzsálemtől. A zsidó történelem egyik kiemelt hősi emlékhelye a Masszáda, az az erőd, ahová bevették magukat az első zsidó–római háború idején a védők, majd ahelyett, hogy megadták volna magukat, mindenki öngyilkosságot követett el. Nem tudjuk, így volt-e, de Josephus Flavius szerint így volt, s az izraeli iskolásokat el is vitték az ötvenes években a zord hegyoromra épült vár romjaihoz emlékezni a hősi múltra. Ma már nem oda viszik őket, hanem Auschwitzba, s pontosan ugyanúgy emlékeznek arra, hogy a sok halott nem halhatott meg értelmetlenül, nem veszhet kárba az ő iszonyatos áldozatuk. Ezért aztán a közös iskolába járó gyerekek a konfliktuszónákban mindkét oldalról veszélynek vannak kitéve. Megtörik az egységet. Megszégyenítik az ősök áldozatát. Kiegyezésre törekszenek egy olyan háborúban, ahol nem lehet kiegyezés, hiszen nem lehet Jeruzsálem mindenkié. Ők azok a nagyon kevesek, akiket a szüleik elküldik a suliba, és nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Nem ismerik egymás nyelvét, félnek is a másiktól, a keveredés nagyon lassan kezdődik meg.

Ha megtörténik, ideig-óráig működik, a kicsik közösen játszanak. De ez soha nem hozza el az áhított célt, hogy egy teljesen más ember jön ki abból az iskolából. Mert a többség nem jár ebbe az iskolába, és ahogy ők oda beléptek, már nem tagjai a szigorúan vett közösségnek. Az arabok szemében egy ilyen család lefeküdt a zsidóknak, a zsidók szemében társuk behódolt az araboknak. Az emberkísérletben részt vevő csemete pedig nagyjából középiskolás korában beáll a sorba, esetleg személyes tapasztalatai is lesznek arról, milyen szörnyűséges emberek is azok ott, a másik oldalon. Mert azért, valljuk be, az iskolai élet se kizárólag jó élménnyel van tele. A szegény afrikai gyerekek is csak oktatófilmeken ugrálnak örömükben, hogy megnyílt az iskola, a valóságban cseppet se lelkesek, hogy végre leülhetnek matekot tanulni távol az otthonuktól egy szigorú tanár felügyelete alatt. De mivel papíron ez a modell működik, van rá nemzetközi támogatás, és mindenki kipróbálja, hátha majd most sikerül.

Észak-Írországban is volt rengeteg hasonló próbálkozás, katolikus és protestáns gyerekeket utaztattak együtt, akik vagy nem szóltak egymáshoz, vagy összeverekedtek. A szervezők viszont fel tudták venni a kísérletért járó támogatást. Majd mikor az északír politikai csoportoknak utat szerveztek Dél-Afrikába az apartheid felszámolását követően, hogy tapasztalatot szerezzenek, már a Belfast–London-repülőjárattal gond volt, mivel nem akartak egy repülőre ülni. Az északíreket így elutaztatták Johannesburgba, tárgyaltak az Afrikai Nemzeti Kongresszussal – Mandela pártja –, a fehér közösséggel, a színesekkel, csakhogy két turnusban. Volt egy protestáns szekció meg egy katolikus, mert egyetlen ember se volt a két csoporton belül, aki azt mondta volna, igen, én a másikkal együtt szeretném meghallgatni az itteni történeteket. Az én nagybátyámat a protestánsok ölték meg. Az én fiam IRA-bombatámadásban halt meg. Mindenkinek megvan a maga története. És aki átlép a tragédián, hogy béke legyen, az teljes meghasonlást követően közössége páriája lesz, nem békehozó.

Izraelben van egy törvény, mely szerint az a palesztin, akinek a családtagjai meghalnak egy izraeli katonai akcióban, elveszíti munkavállalási engedélyét, mert feltételezik, hogy bosszút akar állni. Biztonsági okokból ez érthető, emberileg viszont pokoli. Ilyenkor kellene elvben a békére törekedni, miközben minden tapasztalat azt mondja, csak a háborúban van ráció. A minden bizonnyal jó szándékú jezsuita atya levelét egy híres fényképpel illusztrálta, amelyen egy zsidó és egy arab fiú öleli át egymást. A két srác hátulról látszik, egyikük fején kipa, másikukén kefija van, és láthatólag jó barátok. Az összes ilyen jellegű cikket ezzel szokták illusztrálni, lám, a gyerekek romlatlanok, és meglátják egymásban az embert. Ők a jövő. Csakhogy a képnek története van.

A fényképet Ricki Rosen amerikai fotós készítette 1993-ban megrendelésre. Ügynöksége kérte, hogy csináljon egy beállított, az oslói tárgyalások nehézségét, ám sikerét is bemutató fotót, Rosen pedig ezt találta ki: a két fiút, akik átölelik egymást. Akkor még nagy volt a lelkesedés Oslo miatt, persze az is kiüresedett mára, s lett belőle gúny. A fotós megkért egy jeruzsálemi fiút, hogy játssza el a zsidó szereplőt, és hozza el egy barátját, aki arabot fog játszani. A fiú pedig természetesen olyan barátot hozott, akivel jóban volt, a közösség tagja, így nem is kérdés, hogy a képen szereplő mindkét fiú zsidó. Rosen feltette egyikre a kipát, amelyet az egyébként világi zsidóként soha nem viselt, a másik megkapta a kefiját, amely annyira volt számára megszokott, mint egyszeri magyar kisfiúnak az indián fejdísz farsang idején, a fiúk átkarolták egymást, és máris kész lett az ikonikus, a béke üzenetét hirdető fotó. Rosen soha nem mondta, hogy ez egy dokumentumfotó, mégis annak fogta fel a média. A közösségi tudatban ez az esemény megtörtént: egy arab és egy zsidó fiú olyan jó barátok voltak, hogy együtt sétáltak az oslói megállapodás fűtötte reménnyel a szívükben. Ahogy a Masszadában is öngyilkos lett közel ezer zsidó hazafi. Mellékes, hogy ezek valóban megtörténtek vagy pszeudoesemények.

Viszont mivel a Közel-Keletről van szó, mindig ki lehet használni személyes célokra. Pénzt lehet vele szerezni, vagy igazolni az áhított narratívát. De van, amikor jobb azzal foglalkozni, ami minket érint, hiszen aki a Szentföldön keresztény, az bármit tesz is, abba a közösségbe tartozik. Azaz a békét áhítani és Krisztushoz imádkozni ebből a célból, amolyan háborús tett.