Rajzos ügyeskedés, édes kis propaganda

A Kung-fu panda nem létezik, de elhisszük, hogy az a mese ott valamilyen szinten valóság. Izgulunk a kalandok során, ahogy akkor is izgultunk, amikor Vitéz László mögött ott settenkedett az ördög.

Cannes, 2008. május 15. Az ikrekkel várandós Angelina JOLIE amerikai színésznõ (j) amerikai pályatársával, Jack BLACK-kel fényképezkedik egy pandafigura társaságában Kung Fu Panda címû filmjük ünnepi vetítése elõtt a 61. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon 2008. május 15-én. (MTI/EPA/Guillaume Horcajuelo) Fotó: GUILLAUME HORCAJUELO

Amit a filmvásznon látunk, az mind mese. Illúzió. Azt hisszük, hogy az úgy megtörtént. A színészek ezért kapják a fizetésüket, hogy elhiggyük nekik, amit játszanak, az valóság. Beleélhessük magunkat a helyzetükbe, a kalózkapitány tényleg félszemű és falábú, a fiatal srác drogfüggő, és szerelmes egy környékbeli lányba. A nagydarab, de boszorkányosan gyors panda pedig nagyon jól tud kungfuzni. Ez utóbbi itt a kakukktojás. Hiszen az a bizonyos karakter nem létezik, nincs egy pixelekből álló halmaz, amely amikor épp nem forognak a kamerák, elővesz egy szendvicset, és amúgy békésen él wisconsini farmján.

A Kung-fu panda nem létezik, de elhisszük, hogy az a mese ott valamilyen szinten valóság. Izgulunk a kalandok során, ahogy akkor is izgultunk, amikor Vitéz László mögött ott settenkedett az ördög. Így van az ember felépítve.

Ez pedig egy hatalmas lehetőség azok számára, akik az illúzióból élnek. A felépített, nullákból és egyesekből álló virtuális világ befolyásol, bármit is mondjunk róla. A Táncoló talpak egyénieskedő pingvinhőse mindent magában hordozott, amelynek semmi köze az Antarktisz világához, de sokkal inkább rezonál rá a nyugati világ városi gyereke.

Az amerikai eredetiben a főhőshöz csapódó pingvinbanda mexikói akcentussal beszél, amely a magyar szinkronban valami miatt cigányossá vált, a műanyagszemetet nyakán kitüntetésként viselő figura pedig a film végén kinéz a képből, felhívva a figyelmet a környezetszennyezés borzalmára. A császárpingvinek társadalma egy torz diktatúrára hajazó falansztervilág, amelyből a furcsán táncoló főhősnek el kell távoznia, mert ő más, mint a többiek. Nem pingvinek ők, hanem emberek, akiket a film megálmodója pingvingúnyába öltöztetett, hogy az üzenet befogadhatóbb legyen a kicsik számára.

A rajzfilmeket ma érdemes komolyan venni, hiszen ez már nem a Hófehérke az ötvenes évekből. A Disney felnőtt, milliárdokat fialnak az új filmek, a régiek szintúgy, de ma, 2019-ben már felhívják a figyelmet a régmúlt csökevényeire. Mondjuk arra, hogy a feketék és az indiánok milyen elnagyolt sztereotípiákat testesítenek meg, már ha ez testesítésnek tekinthető. Nekünk, magyaroknak nincsenek konkrét élményeink se feketékről, se indiánokról.

Az amerikaiaknak vannak. Ők együtt éltek akkor is, most is a saját kisebbségeikkel, bele is ágyazódott a kultúrájukba-életmódjukba a mindent átható rasszizmus. Mikor a Hófehérke megjelent 1937-ben, még Hitler volt a német kancellár, és Jesse Owens amerikai – fekete – csodafutó négy olimpiai arannyal a nyakában is csak a teherlifttel mehetett fel a Waldorf Astoria szállodába az amerikai csapat élménybeszámolójára, fehér csapattársait meg puccparádéval fogadták. Mert ez volt akkoriban a norma. Owens se gondolta, hogy egyenrangú csapattag lehet, a fehérek se vélték így. Meg Roosevelt elnök se. Nem is gratulált a futónak.

A Jégvarázs már egy milliárdos pénzgyár terméke volt. Ez a rajzfilm úgy lett világsiker, a rajzfilmek királya, hogy sok szülő számára nézhetetlen, ellentétben az említett Táncoló talpakkal. Bárgyú és sematikus, cukorszirupos, emellett saját magánál hirtelen sokkal nagyobbra nőtt. Mert hamar a politikai harc közepén találta magát a Disney, talán nem is olyan óriási meglepetésre. A filmből kilépett Elza és Anna, a mese hősnői életre keltek, és megtestesítették a „kemény nő” olyannyira körülrajongott archetípusát. Elzának és Annának is lett magánélete, mintha a szőke hajú lány valóban ott didergett volna jégpalotájában, amíg a filmet nem nézték volna hatéves kislányok.

Elzának még szexuális irányultsága is lett, legalábbis elkezdődött egy mozgalom, amely arról szólt, hogy legyen a szőke lány leszbikus. Követeli a nép, hogy a következő filmben ilyen erős nő legyen Elza, mert a hatéves kislányok szülei ezt akarják látni a produkcióban. A szülők, hiszen botorság lenne azt gondolni, hogy bárki is foglalkozik ilyenkor a hatéves kislányokkal. Ők a szüleiken keresztül fognak megszólalni, és igen, itt befolyásról és hatalmas pénzről van szó.

A Disney reflektál a mindennapok ügyeire, a Jégvarázs második része pedig egy cseppet se mesés. Mert a jégvilág múltjában megjelennek a környezetet károsító gonosz emberek, ugyanazok, akik miatt műanyagszemét került a pingvin nyakára. Mi, a mai kor emberei vagyunk a jégvilág okozói. Miattunk fázik Elza meg az a sok ember ott a virtuális télben, a virtuális világban. Mert apa dízelautót vásárolt, mert anya csirkét sütött vacsorára.

A pattogatott kukorica és a kóla az rendben van, utóbbi ugyanis cukormentes, és az valami miatt tisztára mossa, így a film alatt lehet mindent eszegetni. Ha pedig valaki azt mondja, álljunk már meg egy szóra, miért akarjátok befolyásolni a gyerekeket egy ilyen tanmesével, akkor jön a válasz, hogy túl komolyan veszed a filmet, ez csak játék, látod, a srácok élvezik, és éneklik otthon, hogy Legyen hó! Márpedig az üzenet ilyenkor csomagban jön, a zenével együtt jön Elza-paróka, Elza-viselkedés, Elza-estélyi, és a jobb sorsra érdemes pixelhalmaz máris sokkal jobban befolyásolja az életünket, mint szeretnénk.

Ezt a rajzos ügyeskedést pedig mindenki meg tudja csinálni, aki akarja. Nemcsak az amerikaiak tudnak jól rajzolni, hanem a világon mindenki. Így aztán megcsinálták a kínaiak – az amerikaiakkal együtt, mert azért egy 75 millió dolláros költségvetés sehol se elvetendő – a Jetikölykök című filmet. Ebben is van iszonyú édes és vicces jeti, fehér és csorba a foga, meg aranyos kisgyerek, aki nyilván sokkal bölcsebb a felnőtteknél, meg dráma és játék és szívfájdalom meg nevetés. Meg egy térkép a falon.

Azon a térképen Kína látszik, a jól ismert szaggatott vonallal, amely jelzi a határt a Dél-kínai-tengeren. Esetleg nem jól ismert? Hát persze, hogy nem. Azt a vonalat csak a kínaiak húzzák be oda, mivel a határvonal vitatott, se Vietnam, se Malajzia nem ismeri el a szigeteket kínaiaknak. A kilencszer szaggatott vonalként ismert csík értelmezéséhez az kell, hogy tudjuk, merre van a Dél-kínai-tenger, mely országok érintettek a vitában, azaz viszonylag jó földrajzi és történelmi ismeretekre van szükségünk, ha válaszolni akarunk csemeténknek az ezzel kapcsolatos kérdéseire.

Szinte kizárható, hogy egy magyar kisiskolás rákérdezne a nine-dash-line mibenlétére, de Malajzia hivatalos cenzora azonnal kivágatta az alkotásból az őket sértő térképet, Vietnam pedig betiltotta az édes kis mesét. Aztán az amerikai gyártó, a Universal megtagadta a film megvágását, mert ugye nem szabad csorbítani a művészetet, így Kuala Lumpur is azt mondta, meglesznek a malajziai gyerekek a jetik nélkül is. Mert ez így nem mese, hanem aktuálpolitika.

Egy alkalommal Jack Black amerikai színész mesélte, hogy elhívták egy kínai sajtóeseményre, mert promotálni kellett a Kung-fu panda című filmet, és hát ő a címszereplő eredeti hangja.

A filmet Kínában természetesen szinkronizálják, így valami helybéli színész hangján szólal meg a nagydarab maci, s ugye egy rajzfilmről van szó, így felmerült benne, hogy valójában mi a fenét is csinál ő ott Sanghajban, se a teste, se a hangja nem jelenik meg a film kínai változatában.

De bárhogy is van, ő Jack Black, a szerződése arról szól, hogy az ilyen eseményeken elvárják a jelenlétét, s vicceseket kell mondania. A történet pontosan azt mutatja, micsoda illúzió és milyen őrületes felelősség ezt az illúziót mesének mondani. Egy hatéves ugyanis nem cinikus, mint a szülei. Neki igenis létezik Elza és a panda, a jeti és bizony a Mikulás is. Azt a világot ő tölti meg értékkel, félelmekkel és örömökkel, vágyakkal, nem a szülei. De a szülőnek szól minden, hogy végül vegyen egy elektromos autót, hiszen ezért sír a gyerek. Jack Black értelmetlenül és viccesen táncol, a Disney pedig a legliberálisabb propagandára is mondhatja: csak mese.