Mi újat lehet mondani, pláne írni a világ egyik legszebb asszonyáról, ráadásul négyszáz oldalon? Éppen ezért különös kíváncsisággal kezdtem olvasni a Marilyn Monroe-ról szóló legújabb könyvet, pontosabban tanulmánykötetet, hiszen a szerző, Charles Casillo közel negyven oldalon sorolja a felhasznált jegyzetek forrásait, a név- és tárgymutatót. A 36 fejezetből álló dolgozat doktori disszertációnak is elmenne.
Az első tíz oldal után tudtam, szerencsére szó nincs újabb bulvárműről. Az amerikai – főként életrajzokra szakosodott író – gigantikus mennyiségű irattári anyagot, levelezést tanulmányozott át olyan alapossággal, hogy tanítani lehetne, milyen egy nem csöpögős munka arról a személyről, akinek a nevére az internetes keresőben egy másodperc alatt 95 millió találat ugrik elő.
Charles Casillo nem kevesebbet ígér, mint azt, hogy újabb információkat kapunk egy olyan hús-vér emberről, akinek sérült, megosztó és összetett személyiségén senki nem igazodott el. Az író beváltja ígéretét: laponként adagolja az olvasónak az érdekességeket Marilynről, a törékeny bálványról, akinél nem sokan küzdöttek jobban a szeretetért, a sikerért, a megbecsülésért és a hírnévért.
A századik oldal körül járhattam, amikor már láttam, hogy nem csupán reklámszöveg volt a hátoldalon, hogy Casillo kutatómunkája során számos, eddig nem publikált érdekességre bukkant. Ilyen például, hogy a legnagyobb ellenségnek és vetélytársnak tartott Elizabeth Taylor a nyilvánosság kizárásával, többször titokban segített Marilynnek a depresszióját, gyógyszerfüggőségét leküzdeni. Szintén „világszenzáció”, hogy megtaláltak egy olyan 1961-es filmjelenetet is, amelyben a díva meztelenül mutatkozik Clark Gable mellett a The Misfits (Kallódó emberek) című amerikai drámában. Ez azért érdekes, mert ezt a közel egyperces részt kivágták, és meg kellett volna semmisíteni.
A könyvet nem igazán lehet buszon vagy villamoson olvasni, százszázalékos összpontosítást igényel, akkora az információhalmaz. Ráadásul annyi érzelem cikázik az emberben, hogy jobb nem kimutatni nyilvános helyen a kis Norma Jeane iránt érzett sajnálatot. Marilyn pszichikai problémáit szinte lehetetlen felsorolni, a szerző – sokszor szájbarágósan – mégis megpróbálkozik vele, mindent ok-okozattal támaszt alá, szerencsére véleményalkotás nélkül. Nyilván az volt a célja, hogy ismerjük meg azt az életet, amelyet végigkísért az öregedéstől való rettegés, valamint a tökéletességért folytatott kínszenvedés.
