Kedves kis hazugságok

Muszáj biztosra menni, nem szeretnék úgy beégni vele, mint a kollégák Éva asszonnyal. Majd egy éven át dolgoztak vele egy személyre szabott rehabilitációs programban, pszichológushoz hordták, külön forrást pályáztak a műfogsora elkészítésére, hogy a végső célként kitűzött idősotthonban rendes ételeket is tudjon majd enni. Félidőben jártak vele, amikor Éva asszony az átmeneti szálló konyháján meggyújtotta a haját, és égési sérüléseket szenvedett a fél arcán, de valahogy a konyhaszekrény lapja is megégett. Nem derült ki, hogyan történt, az ottani kollégák szerint vagy öngyilkos akart lenni, vagy a szállót akarta felgyújtani. A mieink szerint csak tilosban próbált cigizni odabent, és aközben gyulladt meg a haja. A rehabilitációs folyamat szempontjából ez is rossz, meg az is. Éva asszonyt kitiltották a szállóról. Amikor a kollégák érte mentek, öntudatlan állapotban találtak rá egy játszótéren. Percek alatt merev részegre itta magát, és közben valahogy a fogsora is elveszett.

Szóval óvatosnak kell lennem. Amikor van egy kis időm, félrehívom Imolát, megkérem, hogy meséljen magáról. Az adatlapján olvastam, hogy egészségügyi középiskolába járt, nővérként dolgozott. Elmondása szerint férjét és gyermekét rövid idő alatt veszítette el, utána került utcára. Nagyjából ennyi, amit tudni lehet az életéről.

– Volt egy ikertestvérem, akivel állami gondozásban nőttünk fel – mondja. – Háromévesek voltunk, amikor szereztem magunknak nevelőszülőket. Kint bámészkodtunk a kerítésnél, arra sétált egy pár. Megfogtam a rácsot, és megszólítottam az embert: leszel az apukám? Mi már nem sírunk, jó gyerekek vagyunk. Akkor benyúltak értünk, felemeltek, és azt mondták, mostantól mi leszünk a szüleitek. Utána minden hónapban meglátogattak minket. Amikor nagyobbak lettünk, hétvégére haza is vittek.

A következő alkalommal a malacról mesél, amelyik anya nélkül maradt az otthonhoz tartozó háztáji gazdaságban. Hajnalban, míg a többi gyerek aludt, kiszökött a hálóból, hogy tejet vigyen a kismalacnak. Ezt többször is megcsinálta, de a ruhájába ivódott disznószag lebuktatta.

Máskor a középiskolás élményeit idézzük fel, meséli, hogy a függöny mögött az üvegre írt puskát, mert nem boldogult a kémiával. A tanárnő észrevette, elvette a dolgozatát. Az óra után megkérdezte: kislányom, miért nem szólsz, ha gond van? Délután maradj itt, átismételjük az anyagot. Néhány héttel később a tanárnő kért tőle szívességet: van egy lány a másik osztályban, gyakorolnád vele az ágyazást? Mert a gyakorlaton úgy kellett beágyazni, hogy a lepedőn egyetlen ránc nem maradhatott. Ő pedig megmutatta a lánynak, hogyan kössön csomót a sarkokra, azt hogyan hajtsa be a matrac alá, utána már ő is tudta, feszült a lepedő, mintha üveglap lenne.

Időről időre visszaolvasom a jegyzeteimet. Már tucatnyi alkalmon vagyunk túl, Imola történetei egyre furcsábbak lesznek. Mesél egy tanárról, aki kipécézte magának, ezért este a lakása elé állították az iskolai csontvázat, majd becsöngettek és elrohantak, a sarokról hallották, hogy sikít, amikor ajtót nyit. Két héttel később a történetben újra felbukkan a tanár, akkor titokban dohányzik a tetőn, és közben felgyújtja a padlást. Fura, de akár igaz is lehet. De mikor járt ő iskolába? Dohányzási tilalom nincs olyan régtől, előtte bárhol rá lehetett gyújtani.

Következő alkalommal a házasságáról és a párjáról kérdezem. A férje rendőr volt, aki egy félreértés miatt bevitte őt a kapitányságra, úgy ismerkedtek meg. Később egy akcióban lelőtték. Konkrétumokat kérek, hogy utána tudjak olvasni az esetnek. Imola sírni kezd, könnyek csorognak az arcán, nehezen kapkodja a levegőt. A beszélgetés végén megígéri, hogy legközelebb behozza az esetről szóló újságcikkeket, amelyeket az előző szállón beraktak az aktájába.

Az asszonyt két hétig nem látom. Telefonálok a másik szállóra, keresem a régi szociális munkását, de már nem dolgozik ott. A vezetővel beszélek, megkérdezem, nincsenek-e az aktájában régi újságcikkek. Nincsenek.

– Csak nem valami szép történetet mesélt neked? – kérdez vissza a kolléga. – Imola mindenkivel kedves próbál lenni, azt mondja, amiről úgy gondolja, hogy a másiknak az érdekes lehet. Nem direkt csinálja. Klinikai pszichológus beszélt vele, még neki is beletört a bicskája, azt mondta, nem lehet szétválasztani a valóságot a kitalációtól.

Üresség van bennem. Imola mappáját egy mozdulattal kitörlöm a telefonból jegyzetekkel, mindennel együtt.

Az asszony nincs ott a szállón, hiába keresem. Egy kolléga azt mondja, vidékre ment, egy ismerősén keresztül fogadta fel valaki, hogy fekvőbeteg szüleit ápolja néhány napig, amíg hazaviszik őket a kórházból. De nem lesz baj, ugye? – kérdezem, majd elmesélem a kollégának, mit tudtam meg az asszonyról. Vállat von, mindenki tudta, hogy Imola szeret nagyot mondani. De nővér volt, az legalább igaz? Hát annak kellett lennie, benne van a papírjaiban. Egyébként pedig ügyes és lelkiismeretes, nem lesz baj.

Napokkal később Imola felbukkan, már messziről mosolyog.

– Képzelje, hol voltam – mondja –, újra a hivatásomban dolgoztam. Egy idős bácsit meg a feleségét ápoltam.

– És jól csinálta?

– Képzelheti. Amikor visszavitték őket a kórházba, az osztályvezető főorvos azt kérdezte, ki látta el ezeket az embereket, olyan szépen rendben vannak. A nővér meg nem találta a helyét az injekciónak, amelyet beadtam.

– Jó, jó, elég lesz – mondtam. – Örülök, hogy itt van, de most inkább ne mesélje tovább ezt a történetet!

A szociális munkások között kevés ősz hajú, koros embert látni, ez nem az a pálya, ahol nyugdíjig marad az ember, egész Budapesten alig találni olyan kollégát, aki húsz éve húzná az igát.