Vörös város

Alighanem az egyetlen alkalom volt 1919. május 1-je, amikor az éppen regnáló hatalom elérte azt, hogy ez a hallatlanul sokszínű város egyetlen harsogó színbe öltözzék.

A magyar költészet legszelídebb lelkületű alakja, Tóth Árpád így fogalmazza meg azt az eszelős váradalmat – az echte polgári Nyugatban –, amely elfogta az emberek sokaságát 1918 és 1919 fordulóján (hogy ötven év múlva majd nem győzzük eleget hallgatni vörös nyakkendősen az iskolai ünnepléseken): „Eljött a Vörös Isten” – harsogja a költő (alighanem köhécselve, szegény), „Most új isten szól néktek, emberek! / A véres földnek vére szülte Őt, / A sok kiomlott, sűrű, keserű / Vér összeállt a fájó földeken, / Testté tapadt, alakká tornyosult, / Vérszínű nagy mezítelen alakká…” Ez a látomásos költői futam, miközben a vérnek a pusztulást és az újjászületést a klasszikus-mitologikus hagyomány szerint egyesítő jelképe, egyben pontos ikonográfiai megjelenítése a Tanácsköztársaság „vörös kalapácsos emberének”, Bíró Mihály munkájának, amely a köztereken mindenütt jelen volt 1919 tavaszán és nyarán, ahogy azóta is bizonyos (ál)balos rendezvényeken.

Talán nem mindenki tudja, hogy a művész még a saját pénztárcájára is ráapplikálta ezt az alakot, amint arról ki-ki meggyőződhetett, aki megnézte a Kassák Múzeum 2018-as Minden a miénk! kiállítását és installációit. Ami meglehetős – efféle kamarakiállításoknál szokatlan – visszhangot keltett. Ebbe – ennek méltányosságába és méltánytalanságaiba – most hadd ne menjek bele, jóllehet tárlatlátogatóként és a témában némileg járatos bölcsészként akár meg is tehetném, de annyit megjegyzek, hogy a leghangosabb és leghangsúlyosabb bírálatok nem foglalkoztak az esemény művészettörténeti és mentalitástörténeti különlegességével. Tehát nem érintették azt sem, hogy Budapest erőszakos-parancsuralmi vörössé „totalizálása” 1919. május elsején hogyan illeszkedik bele egyrészt a századelős-kollektivista elkötelezettségű művészeti kísérletek közé, de azt sem, hogy a nyilvános terek iránt a XX. században hallatlanul megerősödött ideológiai érdeklődésnek miféle jelzései voltak észlelhetők ekkor. (Ha nem óhajtok is vitatkozni ezekről a kérdésekről, nagyon is nehezményezem Kassák Lajos sommás bírálatát, „lekommunistázását”. Ennek cáfolatára ott van egész élete és életműve, én most csak azzal hadd hivalkodjam, hogy egyetemistaként megvettem az évtizedek óta hallgatásra ítélt mestertől a Mesterek köszöntését 1965-ben, a klasszikus magyar avantgárd „összművészeti” csodaalbumát, és egyike voltam annak a 3345 látogatónak, aki bejutott 1967-ben a Fényes Adolf Galériába a „felszabadulás” utáni első érdembeli Kassák-tárlatra. Amely kilenc napig volt nyitva, és a kiállítóval kifizettették a költségeket…)

Alighanem az egyetlen alkalom volt 1919. május 1-je, amikor az éppen regnáló hatalom elérte azt, hogy ez a hallatlanul sokszínű város egyetlen harsogó színbe öltözzék. („Bizonyos” egyneműséggel legfeljebb még az ostrom utáni napok fővárosának képe szolgált, de erről jobb nem beszélni, még akkor sem, ha 1956. tél elejének budapesti főútjai „hitelesen” utaltak a világháborús ember- és épülethekatombára.) A centenáriumra megjelentetett könyveknek majd’ mindegyikében megkerülhetetlen esemény volt ez a nap, a munkáséletnek ez az erőteljesen – minden „népjóléti” gesztusa ellenére – demagógnak ítélhető apoteózisa, olyannyira tehát, hogy a vörös városkép emblematikus elemei ott vannak a legújabb kiadványok borítóin, olykor a kelleténél is vadabb mennyiségben. Vörösben és feketében háborgatja a szemet például az a „képregény”, amely a Vörös, mint a vér című regény címoldalára került: itt van a kalapácsos ember, a menetelő vörös tengerészek, a fölrobbanó vörös vonat, két keresztbe tett öreg puska, az üvöltő matróz a zászlóval (ezt bámulhattuk szoborba öntve a Városliget szélén a lerombolt Regnum Marianum helyén a kommün ötvenedik évfordulója után évtizedekig) meg vörössel a szerző neve. Amelyet most nem írnék ide, atyai visszafogottsággal jelezvén véleményemet a szövegéről, amelyben mintha egy ismeretterjesztő diafilmet akart volna egybegyúrni egy századelős horrorgiccsel, olyan elemi nyelvi hibákkal, amelyek az olvasó orcáját is bíborba vonják, mindenesetre a könyv első két oldalán a vörös szó tizenötször van leírva. Mert a cselekmény éppen a nagy nap hajnalán indul, amikor is kényszerűen trappol a külváros népe befelé, és a belvárosi plébániatemplom oltára előtt felvágott torkú papnak szikkad a vére… Vörösen.

Budapest 1919-es utcaképének legizgalmasabb megörökítője – centenáriumi szakmunkák ide vagy oda – továbbra is Tormay Cécile­ Bujdosó könyve. A mostani évforduló idején nem emlegették túl gyakran ezt az ugyancsak sok port felvert munkát, jóllehet meghaladhatatlan mű még akkor is, ha csupán a „városi tér” birtokbavételének tudományos kutatásával foglalkozunk. Hát még akkor, ha a magyar történelem végítéletes eseményéhez keressük a megfelelő mitikus művészi formát. Mert ő megtalálta. Ahogy az „egyszínű város” abszurditásán meditálva is ez a könyv lehet az ajánlott olvasmány. Mert bár a vörös ott lüktet minden hevült mozgalom szívé­ben és indulataiban, 1919 vöröse Tormay könyvé­ben 1918 fehér sírvirágos novemberével veszi kezdetét: ahogy a szürkén sáros gyalázatba hullanak a nemzeti színek… Ama ominózus május elsején az írónő vidéken kénytelen rejtőzni, nem szemtanúja a pesti utcának. De hogy mégis „az” lehetett (l. II. kötet 166., 69.), arról elég ennyit mondani: ez a művészet.