A törvény fogságában

Isten kezdetben tíz egyszerű mondatban szabályozta az élet rendjét. Ama tíz mondatban minden benne volt, ami fontos.

Ábel mindig mosolyog, ha a robotizáció kapcsán szóba kerül a félelem, hogy vajon az általunk létrehozott mesterséges intelligencia egy adott ponton nem kel-e önálló életre, és nem hajtja-e uralma alá az emberiséget. Ugyan már! Több szerénységet: nem vagyunk istenek. Azon viszont szerfölött csodálkozik, hogy mindenki úgy tesz, mintha nem tudná: máris van olyan emberi alkotás, amely teljesen uralma alá hajtotta alkotóját, amely képes arra, hogy rabságra vesse, kizsigerelje, és adott esetben az életétől is megfossza. Bizony. Az alkotás neve: törvény.

Ábel gyermekként gyakran hallotta a felnőttektől a (feltehetőleg a népi bölcsesség és élettapasztalat által kalákában előállított) szállóigét, miszerint: „Ha minden törvényt betartanál, ki sem léphetnél az ajtón.” Már akkortájt el-eltűnődött azon, hogy valóban így van-e, de a maga erejéből nem talált megnyugtató választ. Na, majd a jogi karon kiderül – biztatta önmagát. Mivel azonban végül az utolsó pillanatban elrántotta a kormányt a jogi kar elől, most kénytelen csalódást okozni a kedves olvasónak: sajnos ma sem tudja a pontos választ. Hiányoznak hozzá a háttérismeretei. Például hogy van-e olyan törvény, amely a saját lakás (vö. lakóingatlan) jogszerű elhagyásának szimpla és minősített eseteit szabályozza. Jogszerű-e egyáltalán, hogy elhagyjuk? Mivel kevés olyan embert ismer, aki egész életét az ajtón belül töltötte, elképzelhető, hogy a többség a folyamatos (vö. folytatólagosan elkövetett) törvényszegés állapotában él? Ergo: folyamatosan rettegnie kell? Mert a törvény nem kegyelmez. Már a rómaiak megmondták: dura lex, sed lex.

Nem volt mindig így. Isten kezdetben tíz egyszerű mondatban szabályozta az élet rendjét. Ama tíz mondatban minden benne volt, ami fontos. Vegyük például az ötödik parancsolatot: „Ne ölj!” Egyszerű és világos, nem? Senki nem kérdez vissza, hogy: ezt hogy érted? De az ember hitetlen, és a hitetlenségben buzog minden rossz forrása. Az elkövető rá se hederít az isteni tiltásra, a többiek meg nem bíznak az isteni igazságszolgáltatásban. Számukra kevés a bibliai fenyítés, hogy tudniillik „a gyilkos nem mehet be Isten országába”, arra csak legyintenek. Ezért a maguk kezébe vették az ügyet, és saját törvénykönyvet alkottak, saját „bibliát”, benne saját, külön bejáratú mennyországgal és pokollal. Biztos, ami biztos.

És hogy a párhuzam teljes legyen, létrehozták a kasztot is, amely e törvényt hirdeti. Ők a jogászok, a törvény „papjai”. Feloldoznak vagy elítélnek. Sorsod nem feltétlenül az elkövetett bűntett nagyságától függ, sokkal inkább a kirendelt „pap” tehetségétől, befolyásától és érdekeitől. Igazi emberi találmány. Míg Isten nem tévedhet, mert semmi nem marad rejtve előtte, földi bíráid simán elítélhetnek negyven évre ártatlanul, de egy ügyes prókátor bűnösként is mentesíthet a büntetés alól. Ahogy mondani szokás: a szükség törvényt bont. Márpedig kinek ne lenne szüksége pénzre?

De hagyjuk is a súlyos bűneseteket, nem ezek a törvény és a hétköznapi ember fő találkahelyei. A törvény az utca emberének életébe általában a hivatalokon, a hatóságokon és a szolgáltatókon keresztül matat bele. Ábel félig-meddig vállalkozó is, ezért gyakran kerül kapcsolatba jogászokkal, és „sekrestyéseikkel”: a pénzügyesekkel. E találkozások nem felhőtlenek. Ábelt ugyanis alkatilag frusztrálja az ostoba és értelmetlen adminisztráció, amely évről évre terpeszkedik, egyre több és nagyobb, lassan már annyi adatot kell egy-egy számlára írni, hogy nem is elég a meglévő felület. Lássuk csak: szolgáltató neve, adózási formája, székhelye, adószáma, nyilvántartási száma, vevő neve, székhelye, adószáma, fizetés módja, teljesítés dátuma, számla kelte, fizetés dátuma. És itt álljunk meg egy percre! E pontnál a könyvelők minden alkalommal babonásan elmormolják, mint egy varázsigét: a teljesítés és a fizetés dátumának azonosnak kell lennie. Hogy miért, senki nem tudja, hiszen nincs benne logika. Ha a „teljesítés” a kifizetést jelenti, akkor mire jó a „kifizetés dátuma” rovat? Ha a szolgáltatás teljesítését jelenti, akkor meg nem igaz, hiszen teljesíteni jóval a kifizetés előtt kell. Ám ha Ábel e kérdéseket felveti, a könyvelők megrettenve keresztet vetnek, s rázzák a fejüket: nem lehet másképp, a két dátumnak azonosnak kell lennie! Higgy, és ne kutakodj!

De vissza a számlára írandó adatokhoz! Eddig felsoroltunk tizenkettőt, és még mindig folytatódik, íme: termék megnevezése, szj-száma, honor ID-szám (?!), összeg betűvel, aláírás, bankszámlaszám, és akkor az ilyen-olyan áfakulcsokról, mennyiség egységéről, mennyiségről, „áfás és áfa nélküli összegek” két rendbéli (!) feltüntetéséről még nem is szóltunk. Közel harminc adat! (Talán még egyetlen adat van – a születésieken kívül –, amelyet nem kérnek, de bolond lennék elárulni, hogy melyik az.) Holott józan paraszti ésszel gondolkodva elég lenne a két név, az adószám, a termék neve, az összeg és a bankszámlaszám. De nem. A jogászoknak és a pénzügyeseknek ez túl kevés. Olyannyira, hogy a dolgok itt még nem is érnek véget. A számla mellé csatolni kell az úgynevezett teljesítési igazolást. Amelyen te igazolod, hogy elvégezted a szolgáltatást. Értjük? Tenmagad, és nem a vevő, aki kapta, és aki tényleg igazolhatná. Ha már. „Egy újságcikk nem szellentés, hogy elszáll a szélben, hanem ott van kézzelfoghatóan és szemmel láthatóan az újságban. Mit kell ezenfelül még igazolni is?! – fakadt ki Ábel a minap. – Nem lehetne visszatérni a józan ész sétányaira?” Nem. A törvény – papjain és sekrestyésein keresztül – ezt nem akarja.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy ez afféle magyar sajátosság, jeleznünk kell, hogy nem. Pár hete Ábel egy romániai cégnek nyújtott be egy akkurátusan kitöltött számlát. Számla megy, pénz jön – gondolta naivan. De a gondolatsornak csak a fele teljesült. Pénz helyett egy telefonhívás érkezett, miszerint sürgősen küldjön egy „illetőségi igazolást” is. Arról, hogy mely állam adófizető „alanya”. „Jóemberek, ne tréfáljanak velem, hiszen a magyar adóhatóság által jóváhagyott számlát küldtem, tehát nyilvánvaló, hogy nem Iraknak vagy az Iszlám Államnak fizetem az adót!” Nem, anélkül nem megy! – jött foghegyről a válasz. (Lám, az unióban nemcsak az áruk és a munkaerő szabad áramlása biztosított, hanem a bürokratikus ostobaságé is.) Ábelnek megfordult a fejében, hogy beszerez egy török illetőségi igazolást, lássuk, mi lesz, de túl bonyolult lett volna, ezért háromheti meddő vitatkozás után szégyenszemre behódolt. Csatát vesztett.

De Ábelünk szabadságharcos alkat, így még semmi nem dőlt el.