Bocsánatot kérek!

Tegyék a kezüket a szívükre! Mikor kértek utoljára bocsánatot? Őszinte szándékot kinyilvánítva, valahogy így: Bocsánatot kérek, mert…! Merthogy nagyon ritkán kérünk bocsánatot. A „sajnálom” már fél bocsánatkérés, az „elnézést” nem feltétlenül az, a „bocsi, bocsika” biztosan nem. Az előzetes bocsánatkérés sem valódi: Bocsánatot kérek, de nincs igazad, mert… És mikor bocsátottak meg valakinek?

A bocsánatkérés – a társaslélektanban alkalmazott megnevezés szerint – arcvesztő (homlokzatvesztő) beszédesemény. Aki bocsánatot kér, az elismeri hibáját, és ezáltal tudatosan csökkenti presztízsét. Ezért nem szoktunk gyakran bocsánatot kérni. Hiszen mindenki meg van győződve a maga egyedüli igazáról. Mindig csak a másik lehet hibás. Ez pedig már az arcvédelem (homlokzatvédelem).

Pedig lehet, hogy érdemes lenne megpróbálni. Ha rájövünk a tévedésünkre, talán érdemes gyakorolni. A magyar nyelvben sokféle megoldás kínálkozik a bocsánatkérésre: Bocsásson meg (kérem)…, ne haragudjon (kérem)… – látható, hogy a kérem igével a bocsánatkérés őszintébb, mélyebb. Más formula: Elnézést kérek… Ezekben az esetben is érdemes megnevezni, hogy miért: Bocsánatot/elnézést kérek, hogy megsértettem/udvariatlan voltam. És lehet még választani: Ugye nem haragszik…, nagyon megbántam, hogy… A rövidebb formák alkalmi és akaratlan kellemetlenségek enyhítésére szolgálnak: Pardon, sajnálom. Tipikus eset a járművön való akaratlan meglökés, másikba kapaszkodás, cipőre lépés: Sajnálom, nem akartam.

A bocsánatkérés gyakran együtt jár magyarázkodással. Udvarias módon valahogy így: Elnézést kérek, de halaszthatatlan tárgyalásom volt. Előszeretettel hivatkozunk ilyenkor betegségre, családi és hivatali ügyintézésre. Az igazán őszinte bocsánatkérést jellemezné a „máskor nem fordul elő” formula, de ezzel csak a legritkább esetben találkozunk.

Ahogy már említettem, néha a bocsánatkérő és ehhez hasonló formulákat mondanivalónk, ellenvetésünk enyhítésére, az esetleges sértődés elkerülésére is használhatjuk. Ez a retorikában a captatio benevolentiae, azaz a jóindulat felkeltése. Erre szolgáló enyhítő bevezető fordulatok: Sajnálom, de…; ha nem tévedek…; talán nem tévedek…; bizonyára megbocsát, de…; talán megfelelőbb, ha…; távol álljon tőlem, hogy megsértsem…; azt hiszem, jobb lenne, ha…

Nyelvünkben számos lehetőség van arra, hogy kulturáltan vitatkozzunk, udvariasan ellenkezzünk vagy tagadjunk, esetleg visszautasítsunk, megsértés nélkül vágjunk közbe. Nem tudom, hogy igazam van-e (!), ha azt állítom, hogy ha gyakrabban élnénk ezekkel az enyhítő, olajozó, egyébként a kapcsolattartó kommunikáció körébe tartozó kifejezésekkel, talán kevesebb lenne az ütközés, a fölösleges félreértés, az „örök harag”, s boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak lennénk.

A hétköznapi életben nem nagyon tapasztalom a bocsánatkérést. Viszont az évek óta folyó és együttélési konfliktusokra alapozott szappanoperában feltűnően sokszor figyeltem meg. Vajon miért? Egyszerű a válasz: ebben a félig zárt közösségben olykor fizikai erőszakig fejlődnek a konfliktusok. Ha utána nem lenne rövid időn belül teljes és őszinte bocsánatkérés, nem lehetne folytatni a sorozatot. Hiszen ki az, akire tegnap még kést emeltek, vagy tönkretették, és másnap már vidáman fagylaltozik rosszakarójával? Persze ha közben volt bocsánatkérés és őszinte megbocsátás, akkor lehetséges. Vagy, hadd legyek naiv: a szappanopera szerzői ezzel a sok bocsánatkéréssel igyekeznek bennünket arra ösztönözni, hogy merjünk bocsánatot kérni.