Nyelvünkben számos lehetőség van arra, hogy kulturáltan vitatkozzunk, udvariasan ellenkezzünk vagy tagadjunk, esetleg visszautasítsunk, megsértés nélkül vágjunk közbe. Nem tudom, hogy igazam van-e (!), ha azt állítom, hogy ha gyakrabban élnénk ezekkel az enyhítő, olajozó, egyébként a kapcsolattartó kommunikáció körébe tartozó kifejezésekkel, talán kevesebb lenne az ütközés, a fölösleges félreértés, az „örök harag”, s boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak lennénk.
A hétköznapi életben nem nagyon tapasztalom a bocsánatkérést. Viszont az évek óta folyó és együttélési konfliktusokra alapozott szappanoperában feltűnően sokszor figyeltem meg. Vajon miért? Egyszerű a válasz: ebben a félig zárt közösségben olykor fizikai erőszakig fejlődnek a konfliktusok. Ha utána nem lenne rövid időn belül teljes és őszinte bocsánatkérés, nem lehetne folytatni a sorozatot. Hiszen ki az, akire tegnap még kést emeltek, vagy tönkretették, és másnap már vidáman fagylaltozik rosszakarójával? Persze ha közben volt bocsánatkérés és őszinte megbocsátás, akkor lehetséges. Vagy, hadd legyek naiv: a szappanopera szerzői ezzel a sok bocsánatkéréssel igyekeznek bennünket arra ösztönözni, hogy merjünk bocsánatot kérni.
