Itt ragadt megszólítások

Az 1948-as fordulat éve egy csapásra eltüntette az urambátyámvilág megszólításformáit, az 1989–90-es rendszerváltás búcsút mondott az elvtársnak. És van néhány itt ragadt megszólítás.

Mai magyar megszólítási rendszerünk vagy inkább rendszertelenségünk hűen tükrözi a bennünket érő gyors történelmi változásokat. Egyes megszólítások eltűnnek, mások túlélnek történelmi sorsfordulókat, s így anakronisztikussá válnak. Az 1948-as fordulat éve egy csapásra eltüntette az urambátyámvilág megszólításformáit (csak néhány maradt fenn mutatóban), az 1989–90-es rendszerváltás búcsút mondott az elvtársnak (persze olykor azért felüti a fejét). És van néhány itt ragadt megszólítás.

Az ötvenes években szinte egyeduralkodóvá vált az elvtárs megszólítás, az ifjúsági mozgalomban pedig a pajtás. Mozgalmi helyzetben még a tanár pajtás és a Rákosi pajtás is járta.

A rendszerváltozás alulról jövő, feltűnő jelensége volt az elvtárs helyén megjelenő úr megszólítás, az elvtársnő helyén nyelvi bizonytalanság támadt. Az elvtárs megszólítás egyébként régebbi, mint a hazai szocializmus, és akár attól függetlenül is létezhetne, de a spontán nyelvhasználatból néhány év alatt kiszorult. Ritka eset, hogy egy megszólításforma ilyen gyors felfutást, majd pedig visszaszorulást mutasson.

Főúr, kérem! Rendszereket élt túl, mostanában megy már ki a divatból a fizetőpincér megszólítása. Seress Rezső dala nyilván örökre megőrzi: „Fizetek, főúr, volt egy feketém, / és egy életem, amit elrontottam én.” A „boldog békeidőkből” származó megszólítás túlélt vagy öt rendszerváltást, s nyomokban ma is felbukkan. Temesi Ferenc 1960-as éveket idéző regényében: „Szólsz a fizetőnek, akit egyedül szólíthattak még főúrnak az országban” (49/49). Ladó János – 1980-as évekbeli – megszólításgyűjteményében így értékeli: Főúr: a fizetőpincér választékos, udvarias megnevezése, említő- és hívóneve a vendég részéről. Régebben a plébános régies, népies megszólítása. Hát így „szállt alá” (alászállott kultúrjavak elmélet) a valóságos főúr, a plébános megszólítása a fizetőpincérre, s tűnik el manapság. Ma már csak ezt halljuk: Fizetni! Esetleg: Fizetni szeretnék! Készpénzzel vagy kártyával? – reccsen rá a pincér.

Főnök úr! Tipikus esetben üzletvezető, boltvezető, önálló szolgáltatást végző mesterember megszólítása. Iparosok esetében megfelelője: mester, mester úr. Ma már mindenki lehet főnök. A főnök is csúszik lefelé. Timár György–Fazakas István szlengszótárában: taxi utasa, illetve hajléktalanok, kéregetők így szólítják meg a férfiakat. Másik leírásban ezt találom: „értelmiségi külsejű férfi megszólítása iskolázatlan férfiak részéről, kerüljük”. Ebben a leírásban többirányú sértésre okot adó megfogalmazás rejlik, ezért a forrást nem közlöm. De ha nem főnök, akkor legalábbis: Háziúr! Egykor szállásadó, ház- vagy lakástulajdonos udvarias említése a bérlő részéről. Dehogy egykor! Figyeljék meg lakásfelújításnál a tulajdonos megszólítását. És eléggé anakronisztikus, amikor a tanár, az informatikus, a kereskedelmi dolgozó háziúrrá változik. A háziasszony említés ebben a környezetben nem szokás. Nem hallani a főbérlő kapcsán a házinénit, házibácsit sem, talán azért, mert a hagyományos albérlő–főbérlő együttélési viszony ma már szerencsére ritka.

Művész úr! No ez még kijár. Kétségtelenül él. Hajnóczy Péter a demokratizmus szellemében ódzkodik a szótól. Az alkotóházban a fűtő „művész úrnak” szólítja: „Fél tőled, mert »művész úr« vagy, aki, úgy vélik, bármikor, akármilyen szeszélyes indítékból árthatsz neki. Te szégyelled magad.” (A pad) A „művész úr” is csúszik lefelé. Temesi Ferenc erre utal: „Nem szeretem a művész szót. Magyarországon a cigányzenész és a dzsessz­dobos is művész úr. Hát ha még a formás combját a színpadon mutogató Mancika is az, én nem akarok ugyanabba a kategóriába kerülni.” (49/49)

Az alkalmi megszólítások közül mintha eltűnt volna a tagtárs és a kartárs, de még pislákol a lakótárs (társasházi lakógyűlés mint kis magyar abszurd esetében), és azt sem hallom már, hogy: utastárs.