Mi jár Aj Vej-vejnek?

Hiába a nemzetközi összeborulás és az, hogy minden ember világpolgárrá vált, ez egy nagyon vékony réteg. Az emberek 99 százaléka számára ez maszlag.

A sztorira reagált a The Guardian hasábjain egy indiai írónő, Meena Kandasamy, aki saját bevallása szerint teljesen át tudja érezni, mit érezhetett Aj, amikor azt mondta, a nácizmus teljesen átitatja ma is a német társadalmat. Mert ő, a tamil anyanyelvű, indiai származású, Londonban élő írónő is hasonló tapasztalatokkal távozott Németországból, ahol egy hónapot élt, és elképesztően kedvesek voltak vele meghívói. Ám az utca népe másképp viszonyult hozzá, állítása szerint egyszer, amikor szendvicset akart vásárolni egy kisboltban, az eladó feltételezte róla, hogy fizetés nélkül akar távozni, a metróban meg szerinte szándékosan a lehető legtávolabb ültek tőle az emberek. Egy vasúti utazás során pedig 2016-ban rendőrök elkérték tőle a papírjait.

Az írónő szerint nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy a német kormány hogyan kezeli a színes bőrű embereket, és egyértelmű, hogy a lakosság azért reagál úgy, ahogy azt tapasztalja, mert ezzel mintegy megerősíti a kormány döntéseit. Azaz úgy tesz, ahogy a kormány engedi számára. Ez csúcsosodott ki az igazoltatás során. Amely ugye nem történhet meg Nagy-Britanniában, a gyönyörű Londonban, mert ott nincs se személyi igazolvány, se olyan törvény, amely arra kötelezné az utca népét, hogy igazoló okmányok birtokában lépjen ki az utcára. Kandasamy pedig arra gondol, a másfajta hozzáállás arra is visszavezethető, hogy a brit utcákon sokkal nagyobb a bevándorlók száma, mint Németországban, és aggodalommal figyeli, milyen változások lesznek a Brexit után, no meg nem bízik Boris Johnsonban sem.

Aj Vej-vej és Meena Kandasamy szemüvege valahogy máshogy töri a fényt, mint az enyém. Mert a kínai művész és az indiai írónő is ajánlatokat, lehetőségeket vár a nagyvilágtól, főként Európától, hová vigye a tehetségét, hol hajlandó élni és dolgozni, ideiglenesen, egy-két éven át. Amíg ott van, addig rendkívül határozott véleményét hangsúlyozza, belpolitikai kérdésekben nyilvánul meg, akár nyelvtudás nélkül szólít fel politikusokat arra, milyen döntéseket hozzanak, tiltakozik és szervezkedik, majd mikor jobb ajánlatot kap valahonnan, szívfájdalom nélkül továbbáll, és cseppet se hálás a néhány évért. Mert neki az járt.

Meena Kandasamy állítása szerint nagyon szívélyesen fogadták őt a müncheni Haus der Kunstban, ahol az orosz forradalom századik évfordulóját ünnepelték meg. Ez ugye a mi nagy októberi szocialista forradalmunk, csak angolul így fordítják, és Kandasamy ünnepli, ahogy a müncheni vendéglátói is. De nem elég, hiszen a srác a kisboltban mérgesen nézett rá, amikor kólát akart venni, nyilván azért, mert barna a bőre, és persze jobb Anglia Németországnál, de nem lehet elfelejteni azt, milyen sértő, ha egy angol szándékosan lassabban beszél, szebben artikulál, amikor egy barna bőrű emberrel áll szemben, ezzel jelezve, hogy beszélgetőtársa feltehetően nem anyanyelveként használja az angolt. Ami persze igaz is, ám nagyon jól fel lehet háborodni, hogy miért feltételezi ezt a másik, a The Guardian pedig teret is ad mindennek, hiszen az ő szemüvegük is úgy töri a fényt, mint Aj Vej-vejé és Meena Kandasamyé.

Európa ötszázmillió különálló személy otthona, s azoké, akik idehozzák zsenijüket. Aki itt él, az már eldöntheti, mások hogyan éljenek, hogyan gondolkozzanak, miként reagáljanak és beszéljenek. Ez a föld is az övé, ahogy minden ezen a kék bolygón. Nagyon lecsupaszítva pedig azt lehet mondani, szegény Dzsaváharlál Nehru megteremtette a független Indiát, és hetven év múlva bivalyerős államának egyik polgára azt nehezményezi, hogy miért nem olyan az adminisztrációs rendszer mindenhol, mint az egykori gyarmattartónál. Megoldásnak pedig azt tartja, hogy a helyi lakosságot kell hozzászoktatni a bevándorlókhoz, ha sokan lesznek, akkor nem kell idegennek éreznie magát a metrón. Pedig valójában az, nem német, és nem is lesz soha német. Mégis elvárja, hogy a társadalom, amely neki lehetőséget nyújt, úgy viselkedjen, ahogy ő akarja.

Nyilván se Aj Vej-vej, se Meena Kandasamy nem jönne Magyarországra, mert itt aztán súlyos kultúrsokk érné őket, alig vannak külföldiek az utcán, nem angolul vagy németül beszélnek a helyiek, személyi igazolvány is létezik, csupa ósdi, kelet-európai dolog, tiszta értelmetlenség lenne. De az ő szemüvegük azért mégis roppant érdekes, hiszen ez a fajta gondolkodás most a trendi.

Ha valaki országot vált, feltehetően igyekszik úgy élni, ahogy a helybéliek, vagy legalábbis Rómával kapcsolatban ezt tartja a mondás. Ha viszont valóban egy indiai tamil írónő mondhatja meg, ünnepelni kell-e a szovjetek forradalmát, és kell-e személyi, s a kínai művész dönthet a német társadalom mélyen gyökerező náci mentalitásáról, az nem azt mutatja, hogy akármelyikük számára a cél az együttműködés az utca egyszerű népével. Akkor ő az, aki távol ül a metrón az összes embertől, hiszen nem tagja a közösségnek, elhúzódik a nácinak tartott fehér némettől, egy kalap alá veszi a sok fehér embert, akik feltehetően ugyanazt gondolják, és ebből cikket ír a baloldali brit lapba, amely örömmel közli is azt, hiszen a szerző jól belemártja a kést Boris Johnsonba, és fél a Brexittől.

Pedig se Németország, se Nagy-Britannia nem ezt érdemli, ahogy Európa vagy a világ egyetlen országáról se illendő így beszélni. Ez egyszerű jólneveltség kérdése. Nem mondhatjuk meg, ki hogyan igya a kávéját, tegyen-e csípős paprikát a levesébe, vagy se, szeresse-e a heavy metalt, vagy azt, kire szavazzon a választásokon. Mert hiába a nemzetközi összeborulás és az, hogy minden ember világpolgárrá vált, ez egy nagyon vékony réteg. Az emberek 99 százaléka számára ez maszlag. Ők utaznak a metrón, s ők próbálnak lassan, artikulálva beszélni a külföldinek tűnő írónővel, hátha ezzel segítenek. De valószínűleg ezen nem lehet segíteni.