Ne baltázzuk el!

Hogy mi a jó?

Mit tudom én. Merész? Hangulatos? Hagyományos? Funkcionális? Varázslatos? Alkalmazkodó? Felhívom az építész barátot, aki a jelzőim felét nyomban lepocskondiázza („Merész, varázslatos, hangulatos? De hát ez mind kontextusfüggő!”), és sorolja a saját jelzőit: „A jó épület legyen szerethető, otthonos, illeszkedő, részletgazdag, a jó tér pedig legyen belső arányaiban harmonikus, környezetpszichológiailag átgondolt, vagyis élhető.”

Ez az! Ő a szakember. Egyetértek.

Ha lehet, legyen mindez együtt. Merész, modern és formabontó, és mégis szerethessem, és mégse szétbarmolja a környezetét, hanem hozzátegyen. Legyen élhető.

Van egy városunk, amelyről számos világhírű külföldi építész mondta már, hogy annyira jó adottságokkal rendelkezik, bármit teszünk vele, nem tudjuk elbarmolni. Hát nem tudom. Mintha most nagyon igyekeznénk, hogy bebizonyítsuk, ebben sem ismerünk lehetetlent.

Hogy miért morgok?

Konkrétan mi az, ami olyan nagyon nem tetszik?

Sorolhatnám napestig – kezdve a reménytelenül, szinte sziporkázó tehetségtelenséggel felújított Széll Kálmán téren –, de nem teszem. Nem azért, mert tapintatos volnék vagy mert magam is tudom, hogy ami nekem förmedvény, az sok embernek álomszép lehet. Még csak alázatos sem vagyok, hogy egyik-másik esetben netán tévedek. Nem erről van szó. Nem veszekedni szeretnék, vádaskodni, mutogatni. Hanem elérni valamit. Azt, hogy figyeljünk oda a városunkra. Ellenőrizzük, hogy kik és mit csinálnak vele és belőle.

Száz-százötven évvel ezelőtt ezt a várost – irgalmatlan viták és küzdelmek árán – nagyot álmodni képes és nagy tehetséggel megáldott emberek (olyanok, akik a jövőre, ránk, a mi mai szükségleteinkre is gondolni voltak képesek) formálták, alakították modern, ragyogó világvárossá. Azért olyan jó város még ma is. Nem bírta szétbarmolni az Amerikai Egyesült Államok légierejének háromezer B–24-es nehézbombázója, sem 1944–45 telének ötvennapos ostromában a szovjet Vörös Hadsereg százötvenezer harcosa, sem az 1956-os utcákon csörömpölő ruszki páncélosok százai, sem a szocializmus végtelennek tűnő negyven sivár éve. Most elcsesszük magunk? Mert akkor is mi csesszük el, ha hagyjuk, hogy elcsesszék nekünk.

Évek óta kísért, hogy írni kéne, felpanaszolni, hogy mi bánt. Aztán mindig elhessegettem: „Szóljanak, védjenek, protestáljanak azok, akik…” – itt aztán meglehetős lista következhetnék mindazokról, akik „illetékesebbek”, „értőbbek” nálam, akiknek hivatalból is tiltakozni kéne. Miközben tudom jól, hogy nincs nálam értőbb és illetékesebb, aki véleményt formálhatna teszem azt a Széll Kálmán térről, nálam, aki évtizedek óta naponta ötször, tízszer, hússzor gyaloglok keresztül rajta. De ez még mindig nem volt elég. „Annyi dolgom van, ami csak az enyém, regények, novellák, és ezúttal még az sem számít, ami különben mindennél fontosabb, hogy fércmunkák vagy remekművek-e, hanem csak az számít, hogy helyettem senki nem írja meg őket.” Aztán feltűnt az életterem közelében egy kőkráter, egy betonteknő, egy gigászi lavór, Hitler bunkerének atombiztos lejárata, hátterében egy félbehagyott tengeri kikötő óriásdaruinak rémületesen meredező acélváza, amit, felteszem, még azok is gúnyos éllel becéznek „függőkertnek”, akiknek elméjében megfogant a terve.

A Millenáris Széllkapuról beszélek.

Ez a valami sok-sok-sok szögletes és éles kőből, némi késéllel levakarható zöld penészből (amit növényi édennek, üdítő, zöld szigetnek ígértek) meg a „függőkert” vastraverzeire aggatott honvédségi álcahálóból áll, és sehogy sem szervesül a környezetével, mert még a plázakörnyezethez képest is rideg, hosszú sivár kő- és fémfalakat mutat végig a Margit körút és a Kis Rókus utcai frontján…

Nem folytatom. Remélem, lesz majd, aki nálam értőbben mond ítéletet erről az épített térről – és az ismét kihagyott városépítészeti lehetőségről – itt a Víziváros peremén, a Rézmál lábánál, az Országútnak nevezett városrészben. Végezetül csak annyit kérek, nem is kérem, könyörgök: ne baltázzuk el ezt a várost!