Tavaink és töveink

Jó évtizede reggeli vonaton hallottam az alábbi sóhajt: „Megint jön ez a vacak ősz, pedig úgy ennék egy kis friss epert.” Nem akarván felvilágosítani pár sorral arrébb ülő útitársam a folyton termő fajták gyönyörűségéről, inkább magamba mélyedtem, s elgondolkoztam azon, vajon a Kárpát-medencében gyönyörű tavaink vagy tóink vannak-e. Aztán eszembe jutott felső szomszédunk folyton mormogó fűnyírója, s hozzá tartozó nyelvi rácsodálkozásaim egyike: „Mennyi eső esett, a hétvégén le kell nyírni a fűt” – mondta. Kétkedésem gubancait végül megoldotta az emlékezés: „Állatira unom már ezt a telet, minden reggel lapátolni kell a hót” – ezt már egy szomszéd utcabeli panaszolta, no persze ez sem idén volt. Hol van már a tavalyi hó, mondhatnánk erre idei havatlan (hótlan?) telünkön.

Kérdés persze, rétegnyelvi vagy köznyelvi változásról van-e szó. Nem túl régen zombirádió-hallgatásra ítéltettem egy edzőteremben, nem mintha nem tudnám kikapcsolni a fölösleges zajokat mozgás közben, de ez a mondat a röhincsélő semmi közepette is megüti a magamfajta ingerküszöbét: „Milyen jó, ha a nagy melegben van valakinek kerti tója.” Ekkor éreztem úgy, mindegy, hogy ősz, tél, tavasz vagy épp nyár van-e, ezek már nem véletlen nyelvbotlások. Az rendben is lenne, hogy egyes szavaink egyik ragozási típusból másikba kerülhetnek. Elfogadom, Pesten rég kisebbségbe szorultam azzal, hogy két pohár narancslevet kérek „narancslét” helyett. „A narancslét, narancslék, narancslém” alakok a fővárosi iskolás korúak beszédében már záruló nyelvváltozás biztos egyeduralkodói.

Elégedett vagyok azzal, hogy a magyar nyelv szerkezeti típusát tekintve az erősen agglutináló nyelvek közé tartozik, mert szóragasztékaink (képzők, jelek, ragok) végtelen szabadságot engednek az alkotó nyelvművész fantáziájának. Nem véletlen „kölcsönözte” Weöres Sándor Mezzofanti bíborosnak, a százhatvan nyelven verselő nyelvzseninek e zseniális szösszenetét: „Fordul, fordít, forgat, forog: / Magyar nyelven könnyű dolog. / Megcsókollak, csókolgatlak, / Csókolnálak, csókolhatlak, / Csókolatlan, csókolhatlan: / Huszonöt szó az olaszban.” A ragasztó nyelveknek e kimeríthetetlen, ugyanakkor tömör szóképzési módozaton túl nagy előnyük, hogy szavaik matematikai tisztasággal, pontosan szeletelhetők, ritka bennük a germán nyelvek többségére jellemző erős flexió, például a németben: Wald: Wälder, Kuh: Kühe; singen: sang, gesungen stb. A vegytiszta, más szóval prototipikus agglutináló nyelvben tehát nem is lehetnek két- vagy háromtövű szavak, a magyarral nyelvrokon és egyébként is nagy nyelvtani hasonlóságot mutató mariban sincs, sőt a mariban még a létige ragozásában is csak egyetlen „renitens” alak van. Így tehát a hót, fűt, tója alakokat tekinthetnénk akár természetes tipológiai átrendeződésnek, a ragasztó jelleg további erősödésének. (Az epert ellenben mindenképp nyelvbotlás vagy hiba, hiszen ott nincs szó kéttövűségről: az „eperet” alakból természetes hangkieséssel jön létre az epret, ahogy például a tükröt, bokrot, csokrot forma is.)

Mégsem árt megfigyelni, hogy a tója, fűje, eperje típus nem költői nagyságaink szótárába tartozik. Sokkal inkább azon emberek jellemzője, akik keveset törődnek nyelvhasználatukkal. Aztán meg természetesen egyetlen nyelv sem lehet mértani szabályosságú, mert akkor a hagyományt, a nyelv változatos szép formáit, egyszóval sava-borsát s a társadalmi nyelvszokás évszázados receptjeit felváltaná a mértani tökély unalma, amely csak mesterséges nyelv sajátja lehet. Ami a hagyományt illeti, tó: tavat, hó: havat típusú szavaink kéttövűségének több ezer éves története van. A hagyománytisztelet tehát megérne annyit, hogy odafigyeljünk rájuk. Épp ezért én továbbra is narancslevet kortyolgatok, s számomra Wimbledonban ezentúl is füves a pálya, a nézők pedig szünetekben tejszínes epret esznek.