Gyula külterületén vett magának egy vert falú parasztházat Gyepes István. Svábok építették csaknem száz éve. Bár az ingatlant sokáig nem lakta senki, a masszív falak vakolat nélkül is biztosították a befektetőt arról, hogy az elkövetkező fél évszázadban nem lesznek különösebb gondjai az épülettel. Kezdetben ugyan bemerészkedett egy-két egér a konyhába, hisz a padláson korábban gabonát tartottak, és a korszerűsítésre is áldozni kellett, a tulaj mégis úgy véli, jó vásárt csinált: mindössze tízmillió forintért jutott hozzá egy teljesen élhető, szerethető, minden tekintetben otthonos családi házhoz.
– Nemcsak magamnak tettem ezzel jót, hanem azoknak is, akik sok évtized múlva úgy döntenek, lebontják – mondja István. – Ebben a házban nincs veszélyes anyag, minden eleme felhasználható. Ha összeomlik is, nem marad a helyén szemétkupac, sőt a falazatából kibontott anyagból újabb természetbarát ház építhető. A vályog stabil, kiszáradás után legalább annyira kemény, mint a beton, pedig kizárólag föld, szalma és víz alkotja. Talán épp ez az oka annak, hogy megnőtt rá az igény.
Több tíz évet kibír
István feltételezését szakember erősíti meg.
– Ezek a házak régen agyagtapasztással, agyagvakolattal és mészfestékkel készültek, csak egy kis téglaalapjuk volt. Korszerűsítésükkel az 1970-es években kezdtek el foglalkozni, szigetelésüket betonnal, cementtel és cementes vakolattal próbálták megoldani – ecseteli Gáspár János építőmester. – A vizesedés innentől kezdve lett probléma. Tíz éve merült fel egyre többekben, hogy vajon mitől van ez. Korábban az volt a bevált módszer, hogy amikor megjelent a salétrom, leverték a falról a régi vakolatot, és felvitték rá az újat, de ugyanolyan rosszul, mint az elődeik. Annak ellenére, hogy a mai technológiák sem teszik lehetővé, hogy az utólagos szigetelés tökéletes legyen, a napjainkban felújított vályogházak akár több tíz évet is kibírnak. A munka mégis sok, a hozzáértő kevés. A megnövekedett igényeknek országszerte három képzett brigád tesz eleget.