Csók szőr nélkül

„A szép bajusz az ifjú legfőbb dísze” – állítja kétely nélkül egy száz évvel ezelőtti újsághirdetés, s így érvel: „A bajusztalan nem talál leányoknál szerelemre.”

Időről időre hajnövesztő szerek is megjelennek drogériák polcain, még inkább az internetes oldalakon, hogy a kezdeti remények után rendre elillanjanak az ábrándokkal együtt. 1923-ban az V. törvénycikkely II. fejezete taglalta a „szédelgő feldicsérés”, más néven a „reklámszédelgés” tilalmát. Mai szemmel nézve, napjaink reklámáradatát látva jogosnak tűnik, hogy valamilyen törvényes módon, de a jelenleginél szigorúbban kellene szűrni a gigantikus intenzitású tukmálásokat. Ez a törvény anno egyébként igen részletesen körüljárja a finom hangsúlycsalások körét is. Például kitér arra, hogy „a valóságnak megfelelő adatot sem szabad úgy híresztelni, hogy annak a szokásos figyelem mellett a valóságnak meg nem felelő értelmet lehessen tulajdonítani”. A törvény korabeli alkalmazása igen szigorúan, fogház-, illetve súlyos pénzbüntetéssel torolta meg „a valóságnak meg nem felelő adatok híresztelését a kelendőség fokozására”.

E komoly retorziókkal dacolva azonban nem volt ritka, hogy még elképesztőbb reklámokat is megjelentettek. „Az elálló fülek csúnyává és korlátolttá, sőt sokszor nevetségessé teszik az arckifejezést. Rectodor fül-formával azonnal odasimulnak a fülek anélkül, hogy bárki észrevenné a kezelést.” A nem előnyös orrformákat egy bizonyos Baginski berlini specialista találmánya igyekezett korrigálni szintén mintegy száz esztendeje. Fejedelmek megrendelőlapjai tornyosultak irodájában – legalábbis reklámja szerint –, megtoldva, tódítva, hogy tán „éppen készüléke használatától olyan szép minden uralkodó orra”.

A szaglószerv méretének, formájának is egyébként koronként változik divatja. Az ókori rómaiaknál a hangsúlyos orr egyértelműen az előkelőség, a patríciusélet márkajegye volt, míg a piszeséget inkább a germán rabszolgák jellemzőjeként jegyezték. A huszadik században viszont szinte kötelező lett, hogy divatos színésznők plasztikai műtétet is vállaljanak a „nózi fitosításáért”, a trend megszabta, lényegében szabványosított testalkatokért. Bár ugyanakkor néhány sztár, mint például Barbra­ Streisand amerikai színésznő-énekesnő ragaszkodik sajátos eredendő karakteréhez.

A reklámok egyik korban sem fukarkodnak ígéretekkel. Varázslatos, tündökletes változásokat kínálnak, azonnali eredményekkel, teljes biztonsággal, pénzvisszafizetési garanciákkal. Az utókor mégis fölényben érezheti magát. A szóhasználat, a „szédelgő feldicsérés” megfogalmazásai egy idő után inkább régies kuriózumnak hatnak. A kordokumentummá váló emlékek immár kockázat nélkül szórakoztatnak. Mint például ez az 1910-es évekből való társkereső hirdetés: „Luczifer uniformisos inasának. Hiába is törném gyönge eszemet az ön kiléte felett, mert ön valószínűleg – sőt bizonyosan – téved, ha bennem régi ismerőst vélt felismerni. Ha azonban nincs kifogása ellene, mint új ismerőst szívesen üdvözli, Rébus.” (Rejtő Jenővel kérdezhetnénk rá: „Maga érti, amit mond?”)

Vidám, játékos kísértetei a múltnak a régi reklámok, hirdetések. A hajdani „előnyös ajánlatok”, kedvezményekkel kínált csodaszerek, az élet problémáit megoldó termékek rendre eltűnnek az idők során, hogy aztán újból felbukkanjanak így vagy úgy, átcsomagolva, átcímkézve. A tukmáló szövegek, ezek a cserfes, szószátyár, lódító tódítók pedig itt maradnak mementónak, hogy mi mindent el lehet hitetni még a gyanakvó vevőjelöltekkel is.