Csók szőr nélkül

„A szép bajusz az ifjú legfőbb dísze” – állítja kétely nélkül egy száz évvel ezelőtti újsághirdetés, s így érvel: „A bajusztalan nem talál leányoknál szerelemre.”

Részeg voltam mindig, míg a Frankl-féle iszákosság elleni szert nem használtam. Ma már undorral fordulok el minden szeszes italtól – állította K. M. mészárosmester a millennium idején egy nyomtatott reklámban, hozzáfűzvén, hogy a csodaszerből egy teljes adag ára – melynél kevesebb nem küldhető – 5, azaz öt korona. Hm. Ilyen olcsón, ilyen könnyen azóta sem sikerült orvosolni az alkoholfüggőség komplikált problémáját. Ám minden korban rendszeresen felbukkannak olyan hirdetések, amelyek merészen ígérnek megoldást az élet legkülönfélébb gondjaira. Leginkább az önképük miatt aggodalmaskodóknak. Ezen a téren voltaképp kis kockázattal, nagyot ígérve látványos eredmények érhetőek el. Persze nem a lépre menő vevőnél, hanem a ravaszul hitegető hirdetőnél.

„A szép bajusz az ifjú legfőbb dísze” – állítja kétely nélkül egy száz évvel ezelőtti újsághirdetés, s így érvel: „A bajusztalan nem talál leányoknál szerelemre.” Ez a sommás megállapítás persze koronként változik, tény, hogy az arcszőrzet formája, hossza, dússága, egyáltalán léte, nem léte divatfüggő, és gyakorta női vétó függvénye. A szőrnövekedés-serkentővel ámító kereskedők persze minden fondorlatot bevetettek: „Bajusz nélkül nincsen igazi csók. Akinek még nincs bajusza, az csak rendeljen egy szelence Musfacher balzsamot! Bámulni fogja az eredményt!” (Raktár Dankowsky úrnál a József tér 2-ben.)

A kétezres évek egyik nosztalgiaterméke a férfiszakállszalon. Néhány év alatt gomba módra elszaporodtak a jellegzetes, csak férfi klientúrát megcélzó borbélyműhelyek. Dizájnjukban meghatározó a kézműves jelleg. A kirakaton át is láthatóak a kellékek: maszkulin karakterű tégelyekben szakállpuhító olajak, krémek sorakoznak, ezüstmarkolatú szőrpamacsok, csontból készült szakállfésűk, „túlélőcsomagba” dobozolt kis kefék, amelyeknek a kísérő szöveg szerint ott a helyük „minden igazi férfi” kelléktárában. A sötét bőrrel bevont borotválkozószékekben a vendég mintegy száz év mélyre süpped ernyedt kényelemben, mert e helyek akárha az egy évszázaddal ezelőtti fekete-fehér filmek szuggesztív tekintetű, szakállas figuráinak, rejtélyes hőseinek karakterét keltenék újra élete. Közben a szinte kivétel nélkül szakállas borbélyok ollóval, szappanhabbal, bőrszíjon kifent pengével szinte szobrászatilag komponálják az arcszőrzetet. Ez a szakállszalondivat mintha csak Andy Warholnak, a hetvenes évek poppápájának gondolatát igazolná, aki étteremtervezésben is úgy képzelte, hogy a konkrétan feltálalt ételeknél sokkal fontosabb – sőt csak az a lényeges –, hogy milyen hangulatot gerjeszt, áraszt a hely, s lényegében azt kell megfizetni. Láthatjuk Michelin-csillagos éttermek kínálatát: egy nagy tányéron néhány kis kockányi falat, átlósan rá­sercintve egy artisztikus és vékony öntetcsík. Valóban az emelkedett hangulatot kell busásan megfizetni, jóllakáshoz tessenek egy faluvégi kifőzdét, lacikonyhát keresni.

Időről időre hajnövesztő szerek is megjelennek drogériák polcain, még inkább az internetes oldalakon, hogy a kezdeti remények után rendre elillanjanak az ábrándokkal együtt. 1923-ban az V. törvénycikkely II. fejezete taglalta a „szédelgő feldicsérés”, más néven a „reklámszédelgés” tilalmát. Mai szemmel nézve, napjaink reklámáradatát látva jogosnak tűnik, hogy valamilyen törvényes módon, de a jelenleginél szigorúbban kellene szűrni a gigantikus intenzitású tukmálásokat. Ez a törvény anno egyébként igen részletesen körüljárja a finom hangsúlycsalások körét is. Például kitér arra, hogy „a valóságnak megfelelő adatot sem szabad úgy híresztelni, hogy annak a szokásos figyelem mellett a valóságnak meg nem felelő értelmet lehessen tulajdonítani”. A törvény korabeli alkalmazása igen szigorúan, fogház-, illetve súlyos pénzbüntetéssel torolta meg „a valóságnak meg nem felelő adatok híresztelését a kelendőség fokozására”.

E komoly retorziókkal dacolva azonban nem volt ritka, hogy még elképesztőbb reklámokat is megjelentettek. „Az elálló fülek csúnyává és korlátolttá, sőt sokszor nevetségessé teszik az arckifejezést. Rectodor fül-formával azonnal odasimulnak a fülek anélkül, hogy bárki észrevenné a kezelést.” A nem előnyös orrformákat egy bizonyos Baginski berlini specialista találmánya igyekezett korrigálni szintén mintegy száz esztendeje. Fejedelmek megrendelőlapjai tornyosultak irodájában – legalábbis reklámja szerint –, megtoldva, tódítva, hogy tán „éppen készüléke használatától olyan szép minden uralkodó orra”.

A szaglószerv méretének, formájának is egyébként koronként változik divatja. Az ókori rómaiaknál a hangsúlyos orr egyértelműen az előkelőség, a patríciusélet márkajegye volt, míg a piszeséget inkább a germán rabszolgák jellemzőjeként jegyezték. A huszadik században viszont szinte kötelező lett, hogy divatos színésznők plasztikai műtétet is vállaljanak a „nózi fitosításáért”, a trend megszabta, lényegében szabványosított testalkatokért. Bár ugyanakkor néhány sztár, mint például Barbra­ Streisand amerikai színésznő-énekesnő ragaszkodik sajátos eredendő karakteréhez.

A reklámok egyik korban sem fukarkodnak ígéretekkel. Varázslatos, tündökletes változásokat kínálnak, azonnali eredményekkel, teljes biztonsággal, pénzvisszafizetési garanciákkal. Az utókor mégis fölényben érezheti magát. A szóhasználat, a „szédelgő feldicsérés” megfogalmazásai egy idő után inkább régies kuriózumnak hatnak. A kordokumentummá váló emlékek immár kockázat nélkül szórakoztatnak. Mint például ez az 1910-es évekből való társkereső hirdetés: „Luczifer uniformisos inasának. Hiába is törném gyönge eszemet az ön kiléte felett, mert ön valószínűleg – sőt bizonyosan – téved, ha bennem régi ismerőst vélt felismerni. Ha azonban nincs kifogása ellene, mint új ismerőst szívesen üdvözli, Rébus.” (Rejtő Jenővel kérdezhetnénk rá: „Maga érti, amit mond?”)

Vidám, játékos kísértetei a múltnak a régi reklámok, hirdetések. A hajdani „előnyös ajánlatok”, kedvezményekkel kínált csodaszerek, az élet problémáit megoldó termékek rendre eltűnnek az idők során, hogy aztán újból felbukkanjanak így vagy úgy, átcsomagolva, átcímkézve. A tukmáló szövegek, ezek a cserfes, szószátyár, lódító tódítók pedig itt maradnak mementónak, hogy mi mindent el lehet hitetni még a gyanakvó vevőjelöltekkel is.