Biztosan Dezsőnek fogják hívni… – morfondírozott magában Rezeda Kázmér, és úgy is lett. Magyarországon A tanú óta minden disznó Dezső, akinek meg kell halnia. És ez az igazi halhatatlanság. „Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad?” Erre csak egy magyar tudja a helyes választ: „Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja”. Ez a kultúra szövetének legmélyebb rétege. És valahová ide került immár a „Dezsőnek meg kell halnia” is. Amúgy mangalica volt. Száznyolcvan kilós.
„Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa. / Az udvar szigorú gyöpén / imbolygott göndör mosolygása. / Ledőlt a puha, langy tócsába, / hunyorgott, röffent még felém – / ma is látom, mily tétovázva / babrált pihéi közt a fény.”
Ezt még elmondta magában Rezeda Kázmér, mert szerette, s mert mindig látta maga előtt az egészet. De ezt a Dezsőt aztán nem látta. Mert szombat hajnalban halt meg Dezső, hat óra körül (tényleg: miért vannak a kivégzések hajnalban?), viszont a társaság már péntek este megérkezett.
– Az ordas, csikar, kutya kemény férfiak mind ott lesznek holnap hajnalban a szúrásnál! – szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon Rezeda Kázmér, hozzátéve, hogy a „nyálas kis b…zik persze nem tudnak majd felkelni reggel”.
Csicsón történt mindez, Balatoncsicsón, a Szabóék pincéjében. Szép az a hely. Ha affektálnánk, azt mondanánk: festői. Ennek hallatán Rezeda Kázmér előtt mindig felrémlett egy olyan reneszánszforma festő, a jellegzetes sapkájával, festőállványával, ahogy áll a „festői” tájban, és fest. És a táj a vászonra kerülve azonnal elveszíti festői jellegét, és közhelyessé válik.
S aztán megvacsoráltak, és „Szabó és társa” borait kóstolták, ami jelenti egyfelől Szabó József uramat s fiát, Szabó Gergőt, s jelenti továbbá a juhfarkat, a karakteres, savas, illatos bort, amely itt volt őshonos valamikor, aztán a filoxéra kipusztította, így bitorolta el innen a Somló-hegy, s lett a somlói juhfark a „nászéjszakák bora”. A szomszédban, Köveskálon, az Ódon pince tulajdonos-borásza, Tombor István tudna még erről sokat mesélni.