Márciusi bölények

Hogy mit tettek a Wassok a forradalom évében? Nem tétlenkedtek. Nem kellett a szomszédba futniuk segítségért, ha valakit ki kellett hajítani vagy le kellett kaszabolni.

Az erdélyi Mezőség utolsó Wass-kúriája Cegében, amely nem esett a második világháború utáni bosszúhadjárat áldozatává. A többinek már a nyoma sincs meg Fotó: A szerző felvétele

Bika gyilkos szarvakkal, orrába fúródott arany nyílvesszővel, egyik oldalán félholddal, másik oldalán sugárzó nappal. E vad címer alatt tagbaszakadt, nyers, félbarbár ősök meghökkentő fizikai erővel, akiket más névvel nem is illethetnének, mint amilyen a Wass. Mintha a kiváltságokat megszerző ős, Wass Miklós által leölt bölény ereje szállt volna át beléjük, és öröklődött volna ágról ágra. Egyikük puszta kézzel zaboláz meg egy őrjöngő vadállatot, hogy királyát mentse. Másikuk úgy intézi vitáit, hogy fél kézzel emeli ki ellenfeleit a ló nyergéből, ha elszámolnivalója akad velük. Harmadikukat Nagy László király küldi rendet csinálni a morvák földjére, és az illető Wass lovag olyan lelkesen teljesíti a feladatot, hogy királyának trónja elé hat bőrzsákra való szárított koponyát szállít: „izgága hercegecskék és grófocskák levágott fejeit, szám szerint huszonnyolcat”, büszkélkedik Wass Albert.

És hogy mit tettek a Wassok a forradalom évében? Nem tétlenkedtek. „Amikor 1848-ban fegyvert fogott a nemzet, négy Erőss gróf is sie­tett Kossuth kibontott zászlaja alá. Tamás fiai Záhról: Dániel, Miklós és Balázs. Miklósdombról pedig György gróf fia, a huszonkét éves András. György idősebbik fia, Sámuel az oxfordi egyetemet végezte éppen. Törökországon keresztül igyekezett hazatérni, azonban csak Isztambulig jutott el. Ott várt reá a kikötőben egy Haraszthy nevezetű fiatal nemesúrfi, Kossuth pecsétes le­velével. Magyarország kormányzója Erőss Sá­muel grófot Amerikába küldte követi minőségben” – írja Wass Albert a Kard és kasza című családtörténeti eposzában, az Erőss grófokon természetesen Wassokat értve.

Aztán megemlíthetjük „Albi gróf” nagypapáját is – csaknem kilencvenéves már, amikor régi szokásához híven udvart tart mezőzáhi kúriájának tornácán. Vagyis fogadóórát a hozzá ügyes-bajos dolgaikkal forduló parasztoknak. Már a román világban, az 1930-as évek derekán történik, hogy egy megtermett román bunkósbottal a kezében járul gróf Wass Béla, a madarak és lepkék barátja, Herman Ottó ornitológiai tanácsadója, valamint Szolnok–Doboka vármegye egykori főispánja elé, közölve vele, hogy most akkor ő kiveri belőle a parancsolgatást és a grófságot. Tekintettel arra, hogy a magyar grófoknak coki, mert Nagy-Románia ideje jött el. Amikor megütné Béla urat, az egyetlen mozdulattal kicsavarja a részeg paraszt kezéből a fütyköst, majd levezetésként fél kézzel összeroppant egy bádogcsuprot – a miheztartás végett.

Egyszóval a Wassoknak nem kellett a szomszédba futniuk segítségért, ha valakit ki kellett hajítani vagy le kellett kaszabolni. És a XIX. század második feléig, erdélyi jelenlétük nyolc évszázadában mással sem töltötték az időt, mint kardforgatással, hadakozással, birtokháborítással és ebből következő birtokháborúkkal, hűséges királyszolgálattal és felségsértéssel, mikor mit követelt meg a haza és a történelem. Vagy a fékezhetetlen természet. A Kard és kasza például több oldalt szán bizonyos Wass Antal úrnak, aki az Úr 1549. esztendejében éppen a cegei Miklósdombon ad otthont és apanázst az első kálvinista lelkipásztornak, és nagyvonalúan a birtokából szakít ki területet, hogy megépítsék az első kálvinista istenházát is, amelynek kisugárzásával aztán az egész Mezőség reformátussá válhat. A regényes leírás szerint a mezőségi reformáció azonban csaknem rajtaveszt azon, hogy ez az Antal úr vállalhatatlan modorban nyilatkozik az Úristenről, amikor éppen káromkodhatnékja támad, ezért csaknem szakításra kerül sor közte és a papi család között, hiszen „istenkáromlás meg templomépítés nem férhet meg együtt!”.

A cegei és szentegyedi Wassok között volt főispán, fejedelmek tanácsosa, Szamosújvár kapitánya, itáliai tanulmányutakra vállalkozó szellemi arisztokrata, Marosszék főkirálybírája, portai követ Konstantinápolyban, száműzött, földönfutó és kitagadott – a család úgy pörgött Fortuna kerekén, egyszer fent és sokszor lent, ahogy kevés erdélyi főnemesi család. Volt, amikor Erdély legelső urai között álltak szilárdan, és voltak olyan évszázadok is, amikor – Antonio Burgio pápai követ 1525-ös szavaival – azon főnemesek közé tartoztak, akik falusi birtokaikon éltek, városba nemigen jártak, a politikától távol tartották magukat, és leginkább csak a gazdasággal törődtek.

De ha végigbogarásszuk a családtörténetet – kalandregényeknél is izgalmasabb és tanmeséknél is tanulságosabb olvasmány! –, azt látjuk, hogy olyan Wass-alakok hemzsegnek, lökdösődnek és tusakodnak a magyar történelemben, akiknek életéből és karrierjéből kasszarobbantó mozifilmet lehetne forgatni. Megannyi gróf és grófnő nagy lélekkel, nagy harci kedvvel és még nagyobb szenvedéllyel. Remek példa erre Wass Sámuel gróf, a forradalmi országgyűlés tagja, aki „Törökországon keresztül igyekezett hazatérni”, és akinek életéből biztosan több Kard és kasza is kitelne. Kossuth Lajos küldte vissza az „ügyes fiatalembert” – aki természetesen remek úszó, vívó és céllövő – Erdélybe titkos feladattal, aminek következtében Samu gróf bebolyongta a fél világot Sztambultól az Amazonas torkolatáig, hogy a szabadságharcos honvédseregnek fegyvert és némi haditengerészetet kalapozzon össze.

Az erdélyi Mezőség utolsó Wass-kúriája Cegében, amely nem esett a második világháború utáni bosszúhadjárat áldozatává. A többinek már a nyoma sincs meg
A szerző felvétele

New Yorkban érte a szabadságharc bukásának híre, maradt, hogy segíthesse az ide menekülő magyar menekülteket. Majd Kaliforniában tíz hónapon át nyomorgott mint aranyásó, napszámos, gépész és lánchordó. Hamarosan San Franciscóban találjuk, ahol társaival érctisztító kohót alapított több 48-as honvédtisztet is alkalmazva, és 1855-ig csekély három és fél millió dollár értékű aranyat öntöttek rudakba. Valamint több millió dollár értékű aranypénzt vertek, méghozzá olyan minőségben, hogy még ma is csodájára járnak a jenkik.

De a magyarok is, mivel Wass Samunak gondja volt arra is, hogy ezekből az aranydollárokból a Nemzeti Múzeum gyűjteményébe juttasson. Wass Sámuel mégis tönkrement, hazaköltözött, nyugati típusú vállalkozásokkal kísérletezett, de sikertelenül, papírra vetette emlékiratait „szárazi és tengeri utazásairól”, nemzetjobbító szándékkal újságot írt, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett – a passzátszelekről tartva meg székfoglalóját –; buzgólkodott még az újpesti hajógyár és az Első Magyar Gőzhajózási Társulat ügyéért, egyezkedett román szellemi vezetőkkel a két nemzet összefogásáról – szóval idősebb korában sem csak a tölgyfák alatt heverészett.

De említhetnénk egy másik Wass Albertet is, aki a család igazi romantikus hőse, és ebbe fiatalon bele is halt. A búr háborúért, a kisebbség honvédő harcáért lelkesedve utazott Dél-Afrikába, hogy csatlakozzon a hollandus telepesekhez, de határátlépés közben elfogta őt egy angol járőr 1902 májusában. Megadásra szólították föl, a helyzet reménytelen volt, társai rögtön fel is tették kezüket, zsebében fontos titkos paranccsal Albert gróf mégis szökni próbált, nehogy a levél az ellenség kezére kerüljön. Lovára lapulva vágtázott a halálba, több végzetes lövés is eltalálta. „Mintha csak ma álmodnám, ülök és hallgatom Bailey hadnagyot, amint az önök bátyjáról mesél: pirospozsgás fiú, remek ifjú ember volt. Amennyire sajnáltuk a vele történteket, annyira megvetettük társait, akiket leszállítottunk a lovukról” – emlékezett vissza egy hadnagy. A britek hősként bántak vele halálában: tisztességgel eltemették, sírhelyét szögesdróttal vették körül, hogy megvédjék a vadaktól, a szülőknek fényképeket is küldtek a hantról.

És akár szólhatnánk egy harmadik Wass Albertről is, az író dédnagyapjáról, aki azzal vonult be a családtörténetbe, hogy a szabadságharcban betöltött szerepe miatt tizenhét éven át raboskodott Kufstein várbörtönében, még a nevét is belevéste körmeivel a cellája falába. Részben belőle gyúrta a dédunoka a Mire a fák megnőnek című regény egyik hősét, báró Varjassy Istvánt, aki arra tér haza a szabadságharcból, hogy kastélya helyén csak üszkös romok vannak, mert a falusi románok – saját megbolondított jobbágyai – felprédáltak mindent a pópa vezetésével. A megpróbáltatások ellenére Wass Albert megért csaknem egy évszázadot…

Időközben persze eltűntek a mocsarak, eltűntek a cegei Hódos-tónak nevet adó hódok, eltűnt a gázló, de eltűntek a bölények is, csak az udvarházak és a sírkövek címerei meg a pecsétek őrizték meg őket. És kivesztek a magyarok is a tavak partvidékéről. Úgyhogy a Wassok jobbágytoborzó harsonájára megjelentek az olcsó és igénytelen oláh cselédek, akik néhány emberöltő alatt újranépesítették a XVI–XVII. században legyilkolt falvakat, és további emberöltőkkel később, 1848–49-ben már kéz a kézben borították lángba a Wass-kastélyokat.

Kivéve a bölényesit, a farkastámadástól és felesége elvesztésétől élőhalottá vált Wass Miklós vasasszentgothárdi házát: „Amikor sok esztendő után, 1849-ben a császári ügynökök uszítására fellázadtak a környékbeli oláhok, kirabolták uraikat, meggyilkolták, aki kezükbe esett, és még a miklósdombi [cegei – M. G.] kastélyt is feldúlták és földig leégették, a bölényesi udvarházat békében hagyták. Csak a jószágot hajtották el. A bolond grófra senki se mert kezet emelni, mert oláh babona szerint a bolond embert Isten védelmezi, s aki bolondot bánt, szörnyűséges halállal fizet érte.” Legalábbis így történt a Kard és kasza szerint.

Aztán már sok emberöltőt nem is kellett várni ahhoz, hogy az 1849 után újjáépített udvarházakat néhány nap alatt leradírozzák a mezőségi dombokról. És hogy a Cegei-tó bölényei a címerekről is kihaljanak.