Ne legyen nap vonal nélkül

Alkotói világa a magyar képzőművészetben senkiével össze nem hasonlítható: szurcsiki. Az elmúlt évtizedekben készült munkái látszólag minimá­lis változásokkal épültek egymásból egymásba, viszont legújabb művei új szakaszt jelölnek az életműben. Szurcsik József mindig arra törekszik, hogy kezelni tudja azokat a helyzeteket, amikor egyszerre több igazság is létezhet. A Munkácsy-díjas művész a műtermében várt ránk, mely a képek mellett tele van hangszerrel.

2020.02.28. Budapest Szurcsik József festőművész Fotó: Éberling András

– Ha a család Budapesten lakott, miért Szegeden járt középiskolába?

– Egy barátommal 1973. március 15-én leszúrtunk egy kis hurkapálcás piros-fehér-zöld zászlót Budapesten a Petőfi-szobor lábához. Aztán a munkásőrök leterítettek minket, a két 14 éves srácot. Ezek után Szegedre kellett mennem tanulni. A Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolába kerültem szobrász szakra, ahol a tanárok megmondták, hogy nem művészeket, hanem jó szakembereket képeznek.

– Ha nem művészeket képeztek, hogyan került a budapesti képzőművészeti főiskolára?

– Engem mindig a művészet érdekelt, érettségi után mégis öt évet hagytam ki. Évről évre próbálkoztam, és hálás vagyok, hogy nem rögtön jutottam be a felsőoktatásba, mert így mindenféle munkával megismerkedhettem. A mezőgazdaságban és az iparban egészen más típusú emberekkel találkoztam, mint a művészeti ­közegben. Dolgoztam kórbonctani intézetnek és a Nemzeti Múzeumnak is grafikusként. Izgatott az animáció és a bábfilmkészítés, ezért szakmai­lag fontos volt, hogy a Pannónia Filmstúdióba kerülhettem, ahol filmeket is szinkronizáltak. A szocializmus idején egy bizottság döntötte el, hogy a beérkező külföldi filmek a nézők elé kerülhetnek, vagy sem. Olyan alkotásokat láttam ott, melyekről a saját köreimben sem nagyon mertem mesélni. A szinkronstúdióban pedig óriási élmény volt látni, hogyan dolgoztak a nagy idolok.

Fotó: Éberling András

– Festészete mellett ugyanolyan hangsúlyos a grafikai és a szobrászati tevékenysége, de részt vesz összművészeti akciókon és performanszokon is. 1986-ban megalapította az Art Reaktor művészeti-zenei csoportot, később fellépett a Tapasztalt Ecsetek nevű együttessel is, melynek tagjai festők, grafikusok. Miért alapítanak képzőművészek zenekarokat?

– Egyrészt sok vizuális művésznek van zenei érzéke, másrészt a képzőművész összecsapja a tenyerét, ha a kiállítását egy kis galériában megnézi 100-150 ember. Egy koncertre sokkal többen eljönnek, és a színpadon sok mindent kimondhatsz, ami egy műtárgy esetében lehet, hogy rejtve marad. A performatív műveknél így más hatást lehet elérni. Ha színvonalas az előadás, jó eséllyel létrejöhet a katarzis – és még meg is tapsolnak!

– Milyen hangszeren játszik?

– Az Art Reaktor idején – a rendszerváltás előtt néhány évvel – még nem a hangszer, hanem a koncepció kidolgozása és felépítése volt fontos a számomra. Szövegeket írtam és adtam elő, színpadterveket, élőképeket készítettem. Ma basszusgitáron játszom, kötöttségek és konkrét minták követése nélkül. Vizuális módon közelítek a hangszerekhez. Van, hogy szájharmonikázom, ha kell, zongorázom. Itt a műteremben örömből zenélünk, csak magunknak, profik és műkedvelők közösen, nagy szabadságban.

– Harmincéves koráig nem mehetett külföldre. Miután megkapta az útlevelét, hová utazott először?

– Mivel a testvérem a 70-es években elhagyta az országot, megtorlásként a családunkat egy ideig nem engedték ki. Először a közelbe utazhattam, Pozsonyba, Prágába, Erdélybe. Akkor még mindig nem mehettem anyám szülőföldjére, Apatinba, Jugoszláviába. A nyugati utazás váratott magára. Főiskolás koromban felvételiztem egy berlini főiskolára, ahová fel is vettek. Három évig küldözgették nekem a leveleket Berlinből, hogy félretették az ösztöndíjat, várnak rám, de nem kaptam útlevelet.

– Felnőttként már sok helyre eljutott, beutazta a világot. Hogyan lett egy finnországi reklámcég kreatív vezetője?

– A főiskolán volt egy finn osztálytársam, Mika, akivel a mai napig tartjuk a kapcsolatot, ő kérdezte meg, hogy nem érdekelne-e az állás. Megpályáztam, és felvettek. Rendkívül jó ügyfelei voltak a cégnek, autógyárak, húsipari cégek, vállalatok, magazinok. Azért szerették, hogy ott vagyok, mert én kívülről láttam őket. Izgalmas munka volt, mert a kreatív elképzeléseim testet öltöttek, emberek százezrei elé kerültek, az ötleteim megjelentek az újságban, rádióban, tévében. A kollégáimnak kifejezetten érdekes volt a magyar kombinatív készség megismerése. Az, hogy mindenre van megoldás, akár többféle is, egészen új volt számukra. Ami viszont számomra volt különösen tanulságos a finneknél, hogy a szóbeli megállapodás szerződésnek számított, és mindig be is tartották.

– Az ön munkái könnyen felismerhetők. Művészetére legjellemzőbb a profilban ábrázolt, személyiség nélküli alak, mely összenő tárgyakkal, vagy labirintussá, épületté, csigavonallá alakul át. Hogyan vált az arcél festőjévé?

– Császár László író-költő barátom 1986-ban emigrációba kényszerült. Társaival Hollandiában megalapította a Hangár című magyar nyelvű, hangos irodalmi-művészeti folyóiratot, amelyet magnókazettán terjesztettek. A honi és szórványmagyarság irodalmi és művészeti termését igyekeztek bemutatni, és megkértek, hogy készítsek borítót a kazettára. Gondolkoztam, hogy mi lehetne az a forma, mely leginkább kifejezné azt az elnyomó rendszert, melyben az egyénnek nincs szabadsága, nem tud kibontakozni. Rájöttem, hogy az ókori egyiptomi művészetre jellemző profilábrázolás pontosan megfelelne. E sémaszerű ábrázolásban az arcélembernek nincs személyisége, a személyiség nélküli ember szinonimája, aki irányítható, manipulálható, de akár veszélyes is lehet. 1986-ban diplomáztam, és utána két évig mesterképzésre jártam. Akkoriban úgy gondoltam, milyen jó, hogy rátaláltam erre az ötletre, ezzel még egy hónapig elleszek. A hónapból egy év lett, aztán tíz, majd harminc. De néhány éve változtattam. Egyre fontosabb lett képeimen a táj szerepe, s már lassan tíz éve sok olyan alak van a képeimen, melyek szembenéznek.

– Év elején a közönség is láthatta legújabb munkáit a B32 Galériában a Romantikus táj égő házzal című kiállításon. A megnyitón átvett egy ajándékot, amelytől láthatóan meghatódott. Mit kapott?

– Két Lámpás-lakótól egy általuk készített fadobozkát, amelybe vicces és szívhez szóló üzeneteiket rejtették. Annyi szeretet van benne!

A Lámpás ’92 Alapítvánnyal – amely értelmi fogyatékos felnőtteket karolt fel – évek óta baráti kapcsolatot ápolunk.

– A műgyűjtők vásárolnak kortárs képeket?

– Egy részük egyáltalán nem foglalkozik kortárs művészettel, holott a kortárs mű a jövő klasszikusa, és viszonylag jó áron magas színvonalú műveket lehet vásárolni. A kortárs mű másik előnye, hogy pillanatok alatt kiderülhet, hogy a kép hamis vagy nem, mert megkérdezhetik az alkotót: Öcsém, ezt te csináltad?

– Van Szurcsik-hamisítvány?

– Van, sajnos. Vagányul hangzik, de rettenetes károkat okoz. Egyrészt még jobban elbizonytalanítja a piacot, másrészt leveri az árakat.

– Engem nagyon nyugtalanítanak a festményei. Az a célja, hogy jól felidegesítsen?

– Nem. Érdekes, amit mond, mert én pozitívnak tartom a képeimet, szerintem aggodalom és szeretet nyilvánul meg bennük.

– Az egyik festményén férfiak fölfelé tartott fejjel egy hatalmas cipőtalpat nyalnak.

– Az Alattvalók című kép ötlete harminc éve született. Akkor készült egy grafikám Talpnyalók címmel, amelyet pár éve méretes festmény formában újrafogalmaztam. Régóta foglalkoztat az elnyomás, a szabadságvágy, a bezárkózottság, hogy miért építenek az emberek falat maguk köré, amellyel a saját mozgásterüket szűkítik. Ha a gondokat derűvel tudnánk kezelni, és őszintén vitatkozni, jóval sikeresebbek lehetnénk. Engem kifejezetten érdekel a másik ember véleménye és az is, hogy miért gondolkodik másként.

– Én arra vagyok kíváncsi, hogy egy vidám, jó humorú művész miért készít ilyen zord képeket. Van olyan festménye, amelyiken mosolyog valaki?

– Lehet, hogy van. Például ott fönn a falon az a zöld kép.

– Az mosolyog? Majd megnézem közelebbről is. És nők vannak a festményein?

– A műveim alapvetően a maszkulin világra jellemző hatalmi hierarchiákat, az egyén és a hatalom viszonyait boncolgatták. A nőiség az én szememben ettől nagyon különböző világ, amit becsülök és nagy tiszteletben tartok. Egy ideje elkezdtem nőket is festeni. De ez még titok.