Gyógyítsuk meg együtt a világot!

Ezt a háborút együtt vívjuk, nyugatiak és keletiek, európaiak és amerikaiak.

Ezt a háborút együtt vívjuk, nyugatiak és keletiek, európaiak és amerikaiak. Szigorított határokkal, erősen központosított irányítással, az önkormányzatiság bizonyos fokú csökkentésével, hadigazdálkodással, átirányítva a meglevő erőforrásokat a stratégiai célú területekre. Igen, sajnos most hallgatnak a múzsák, üresek a focipályák, mert ezek az emberi életet annyira széppé varázsoló és különösen fontos területek egyszerűen nem illenek bele a háborús időszak küzdelmeibe. Sajátos háború egy láthatatlan ellenséggel, de mégiscsak háború, ezt pedig tudatosítani kell mindenkiben. A palesztinok és izraeliek, a szíriaiak, az afganisztániak, a kongóiak, a venezuelaiak pedig bólogatnak, igen, most ti is látjátok, mi történik. Ilyen a mi életünk, mi így növünk fel, minket így nevelnek a szüleink, nekünk háború a gyerekkorunk, háborúban leszünk szerelmesek, háború idején születnek a gyerekeink, akik kicsi katonává nevelkednek, s ha túléljük, háborús viszonyok között fogunk megöregedni. A sírunkhoz pedig nem tud kimenni majd senki, mert háború van, de ezt nem is várjuk el, mert a haza a fontos, nem az egyes ember.

Vajon ott, a palesztinoknál és izraelieknél nem küzd mindenki egy célért? De bizony igen, az ápolók és orvosok ott is a tűzvonalban vannak, rohannak a mentőautóval a feltépett mellkasú emberért, hogy összefoltozzák, valahogy képesek legyenek őt talpra állítani, de jövőt adni neki nem tudnak. Balata menekülttábor a ciszjordániai Náblusz városa mellett található 1948 óta. A házakat eredetileg az ENSZ építette fel, a terv szerint ötezren éltek volna ott, ma nagyjából 30 ezren vannak. Az utcák teljesen girbegurbák, egyes házak az éppen aktuális harci eseményektől függően szét vannak lőve, de ott áll a fekete BMW is valamelyik ház előtt, és bizony takarosan fel is újítottak számos épületet az ott lakók. Itt akarnak-e élni, akik ide kényszerültek? Feltehetően jobb életet is találhatnának máshol, de a háború a mindennapok része, így nem síró gyerekek vannak az utcán, hanem focizó srácok, akik tudják, mikor kell fedezékbe bújni. A másik oldalon a zsidó gyerekek tudják, hol van az óvóhely, hová kell hamar berohanni, ha megszólal a sziréna. Ez elméletileg felőrli az ember lelkét, főleg ötéves korban. De a tapasztalat az, hogy ők se sírnak folyamatosan, hanem tudják, ha a sziréna üvölteni kezd, akkor rohanás van, majd mikor befejezi, akkor ki lehet menni. Emellett soha semmilyen körülmények között nem barátkoznának a másik oldalon levő kisgyerekekkel. Az csak az olyan oktatófilmekben van, mint amelyeket az ENSZ szakosított gyerekalapja csinál, és remekül meg lehet élni ilyen filmekből.

A mindennapi életben a háború gyermekei pontosan ugyanúgy gondolkodnak, mint szüleik. Félnek a másik idegenségétől, attól, hogy el akarja venni a földet, ahol élnek, mérgesek is a másikra, hogy mit akar itt a hülye nyelvével és vicces ruhájával. Hallanak történeteket, és iskolába is járnak, ahol megtanítják nekik, igen, háborúban állunk. Mindkét oldalon. Mert a tanár is háborúban áll, az oktatási minisztérium is. Az egész nép. Mindenki megsebesül, és ezt az élet velejárójának tartják. António Guterres azt kéri, az ilyen aprócska játszmákat most hagyják abba, függesszék fel a lövöldözést, mert mi a békés és művelt nyugati világban is látjuk, milyen nehéz háborúzni, és nem szeretnénk ezt két fronton megtapasztalni. De az ENSZ főtitkára se tud jövőt adni azoknak az embereknek, akik kicsi koruktól háborúban nevelkedtek, és a nemzet sorsa függ attól, ki lő előbb, s ki hal meg. A háború talán rossz dolog, de vajon ha mi 1848-ban nem vesszük fel a fegyvert, akkor ma beszélnénk Magyarországról? 1956-ban vajon a magyaroknak hagyniuk kellett volna, hogy a gyilkos kommunista rezsim folytassa működését? A török és a tatár ellen vívott harcaink vajon gonoszságból eredtek, vagy a pozsonyi csata idején támadó egyesített nyugati csapatokat hagyni kellett volna bevonulni éppen születőben levő hazánkba, mert az erőszak nem old meg semmit? A pozsonyi csata ugyan több mint 1100 éve volt, de legfeljebb annyi a különbség, hogy akkor nem volt se internet, se Instagram, se António Guterres. Az ember viszont pontosan ugyanaz volt, ugyanolyan vágyakkal, célokkal. Békében akart élni ő is, gyerekeket nevelni, és örülni annak, ha csicseregnek a madarak. Nem akart úgy tenni, mintha az a másik fickó ott a bajorok között jobban tudná, mi a világ rendje. Ezért aztán harcolt, győzött, ma létezik Magyarország, ezt a cikket pedig magyarul tudom írni egy magyarul megjelenő újságban.

Ezért aztán Guterres ötlete annyira áll a valóság talaján, mint Michael Jackson egykori slágere, a Heal the World, ahol kisgyerekek virágot adtak a katonáknak, ezért aztán befejeződött a vérontás. Kicsi vörös srác, hogy emlékeztessen Észak-Írországra, meg feketék, meg ázsiaiak, hogy mindenki együttérezhessen a szenvedő fiatalokkal, de ők nem valódi emberek voltak, hanem modellek, hogy eladják a zenét. Lehet ezen szomorkodni, hogy milyen csúnya egy faj az ember, mennyire nem fér a bőrébe, de ha a történelmet nézzük, lassan fel kell ismernünk, hogy nem fogunk megváltozni. Ez egy ilyen élet, ilyen kultúrával. A háborús hősöket felemeljük, büszkék vagyunk rájuk, utcákat és iskolákat nevezünk el róluk, ugyanezt csinálják azok is, akik azokban a csatákban kikaptak, az ellenség, a saját hőseivel és saját áldozataival. António Guterresre senki se fog emlékezni, csak a nagyon szakértő ENSZ-szel foglalkozó újságírók, Petőfi Sándorra pedig mindenki, nem véletlenül. Mert utóbbi egy hős, előbbi pedig csak egy adminisztrátor.