időjárás 13°C Adalbert 2022. szeptember 27.
logo

Icipici vörös zászló sem

Ozsda Erika
2020.04.05. 14:16
Icipici vörös zászló sem

Az első magyar koncertfilm és az első magyar rockopera rendezője. Játék- és dokumentumfilmjei, valamint nagyszabású szabadtéri rendezései magas nézettséget érnek el, ennek ellenére bármit tesz le az asztalra, össztűz zúdul rá. A Magyar Érdemrend középkeresztjével kitüntetett Koltay ­Gáborral beszélgettünk, aki nemrég ünnepelte hetvenedik születésnapját.

– Néhány nappal ezelőtt vetítették a tévében a Szerelmes földrajz című sorozatnak azt a részét, amelynek ön volt a főszereplője. Hová vitte el a stábot, milyen helyeket mutatott meg nekik az életéből?

– A Városligetbe, a Királydombra, ahol az István, a királyt mutattuk be, és a régi Népsta­dionba, mert gyerekkoromban rengetegszer jártam ott. A Cházár András utcában megmutattam a lakásunkat, és persze a volt Sport mozit is, mert tizenévesen ott láttam életem meghatározó filmjét, a Cartouche-t Belmondóval és Claudia Cardinaléval. A végén az egész mozi sírt. Hazafelé menet fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy filmrendező leszek. Micsoda foglalkozás, valaki leforgat egy filmet, és ilyen érzelmeket vált ki az emberekből!

– A szülei mit szóltak hozzá?

– Ellenezték. Édesapám köztisztviselő volt, édesanyám tanítónő. Életük vágya az volt, hogy a két gyerekük diplomát szerezzen. Az a kompromisszum született, hogy előbb legyen egy „tisztességes” foglalkozásom. Építőmérnök lettem, de a mérnöki hivatást nem gyakoroltam, mert nagy szerencsémre a Színművészetin éppen abban az évben indult filmrendező szak, s felvettek Makk Károly osztályába. A szüleim féltettek a filmes szakmától, ma már értem, miért, úgyhogy amikor a két gyerekem kezdett cseperedni, mindent elkövettem, hogy ne erre a pályára menjenek.

– Sikerült távol tartani őket?

– Részben. András fiam médiajogász, elismert szakember lett, ma már egyetemi tanár, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektora. A lányom, Anna a közszolgálati tévé szerkesztője, műsorvezetője, sőt sikeres dokumentumfilmeket is készít. Rá is büszke vagyok, de féltem is őt.

– Főiskolásként sokat járt a Színművészeti közelében található Bástyába?

– Persze, mint mindenki. A Rákóczi út és a Gyulai Pál utca sarkán lévő étterem a családi legendárium része, mert egy időben az anyai nagyszüleimé volt. A nagymama volt a konyhafőnök, a nagypapa a főpincér, az étterem hátsó részében volt a lakásuk. A háború után, amikor nagymamám és édesanyám arra utaztak, mindig hátat fordítottak az étteremnek, nem akarták látni, annyira fájt az elvesztése. Édesanyánk nyolcvanadik születésnapját öcsémmel teljes titokban a hátsó traktusba szerveztük, a mai különterembe, ahol gyerekkora óta nem járt. Amikor besétáltunk a mamával, nem csak neki folyt a könnye.

– Mi van még a családi legendáriumban, miről meséltek a szüleik?

– Nagyon tudatosan irányították figyelmünket a történelem felé. Olyan dolgokat meséltek, amelyeket az iskolában nem tanítottak. Édesanyám múzeumokba és az Erkel Színházba vitt minket. A Hősök terén nemcsak a királyok nevét, az életüket is visszakérdezte. Édesapám bújta a könyveket. Nemeskürty István nevét már gyerekkoromban megismertem. Miután apukám hazahozta a Rekviem egy hadseregért című könyvét, a családban mindenkinek el kellett olvasnia.

– Az öccse, Koltay Gergely a Kormorán együttes vezetője. Mióta dolgoznak együtt?

– Először 1985. március 15-én mutattunk be egy harmincperces zeneművet a Nemzeti Múzeum előtt a Kormorán zenekarral és neves színészekkel. Ekkor hangzott el első alkalommal nagy nyilvánosság előtt a Nemzeti dal Varga Miklós előadásában. Óriási sikere volt. A játék egyik pillanatára évek múlva is emlékeztek az emberek. A múzeum teljes homlokzatát vászonnal börtönfallá alakítottuk, amely a Nemzeti dal refrénjénél egy rántással a földre hullott, és szintén az egész falat beborító nemzeti zászló vált láthatóvá. És nem volt mellette egy icipici vörös zászló sem… A hatása fantasztikus volt. Ma már ezt a fiatalok nem is értik. Az öcsémmel nemcsak színházban, sok filmben is együtt dolgoztunk, inspiráljuk egymást, például a Honfoglalás című filmnél előbb született meg a zene, és később forgattuk le a jeleneteket.

– Akkoriban félve húzta föl, mutatta be a nemzeti színű lobogót?

– Igen, nem szégyellem bevallani. Főleg 1983-ban, amikor a Királydombon a „Felkelt a napunk, István a mi urunk” refrén közben megjelent a horizonton egy hatalmas, ötven méter hosszú, két méter magas zászló. Nagyon próbálni se mertem, nehogy valaki feljelentsen. Éjfél után állítottuk be, amikor már az érdeklődők hazamentek. Akkor még mindig ott volt a félsz bennem, hogy mit fog szólni a Budapest Filmstúdió vezetője, Nemeskürty István, ha balhé lesz. Ráadásul a végén a Himnuszt is el akartuk énekelni úgy, hogy utána nem szólal meg a szovjet himnusz. Az sem volt kockázatmentes, amikor Laborc lovag, Nagy Feró azt énekelte, hogy „Nem kell olyan isten, aki nem tud magyarul”. Nemeskürty nélkül ez a történet soha nem született volna meg. Az első négy tervet le is mosta az asztalról. És tartotta a hátát mindenért! A Filmfőigazgatóság nem javasolta a film elkészítését, de Nemeskürty vállalta, kockáztatva a pozícióját. Egy év múlva el is távolították a stúdió éléről. Rengeteget köszönhetek neki. De nemcsak én, sokan mások is.

A darabban István király mellé énekelni jól tudó színészeket hívtam, Koppány köré pedig rock­énekeseket, Vikidál Gyulát, Deák Bill Gyulát. Nemeskürtynek bevallottam, hogy néhányukat figyeli a rendőrség, Nagy Ferónak az útlevelét is bevonták. Tudomásul vette, majd az egyik előadás utáni fogadáson Horváth István belügyminiszternek bemutatta Ferót, és elmesélte, hogy „ennek a tehetséges fiatal művésznek” miért nincsen útlevele. Hát, volt egy pillanatnyi zavar. Néhány nap múlva reggel hétkor csengettek Ferónál, akinek a holmija egy sporttáskában előre össze volt készítve, mert többször bent tartották néhány napra. Legnagyobb meglepetésére visszakapta az útlevelét.

Fotó: Kurucz Árpád

– Az István, a király óriási siker volt, de támadássorozatot is elindított ön ellen. Mint mindig, kapott hideget, meleget. Ezt hogyan viselte, viseli?

– Az előadásonkénti tízezres közönség messze meghaladta az álmainkat, a hihetetlen fogadtatásról nem is beszélve. A végén szűnni nem akaró tapsvihar tört ki, többször elénekelték a Himnuszt. Öngyújtókat, gyertyákat emeltek a magasba, ha más nem volt, az újságokat gyújtották meg, amelyen ültek. Mindeközben rendőrök álltak körülöttünk. A filmet több mint egymillióan nézték meg. Az István előtt is volt már egy sikeres filmem, A koncert az Illés zenekarral, amely szintén Nemes­kürty vállalkozó szellemét dicséri. Berobbantam a szakmába, miközben a kritikusok támadtak, a szakma pedig összezárt előttem. A féltékenységet és a rosszindulatot akkor még nagyon nehezen tudtam feldolgozni. Nem értettem, ha valaki sikereket ér el, akkor miért gáncsolják. Aztán rájöttem, hogy ez messzire vezető, bonyolult dolog. Sokaknak nem érdekük, hogy a történelemről őszintén beszéljünk. Ha egy népnek elveszik a valós történelmét, akkor elveszik a múltját, az értékes szellemi cölöpöket, így aztán az önbecsülését is. Viszont egy öntudatos, az értékeivel tisztában lévő, határozott történelemszemlélettel és nemzettudattal rendelkező közösséggel nem tudnak bármit megtenni. Nem lehet zsinóron rángatni őket, mert van elképzelésük a sorsukról, a jövőjükről, összezárnak, ha szellemi támadás éri őket. Ma is azért folyik a harc, hogy ne a történelmükre büszke közösségek alakuljanak ki, hanem összemosott, akarat nélküli masszává váljunk. Én sokszor választottam olyan témákat, amelyek fontosak, de a torz történelmi fejlődés miatt megosztják a magyar közvéleményt. Parlamenti interpellációban hangzott el, hogy nemcsak engem kell eltávolítani a pályáról, de azt is, aki nekem még egyszer bármire is pénzt ad. Az István, a király után hét évig nem készíthettem játékfilmet.

– Miből élt meg?

– Az első pillanattól tudtam, hogy ezen a nehéz pályán mindig több lábon kell állni. Újságcikkeket írtam, a televízióban, szabadtéren rendeztem, 1986-ban pedig megpályáztam a Szabad Tér Színház igazgatói posztját. A Honfoglalás is rengeteg kritikát kapott, de szándékosan nem akarják tudomásul venni, hogy a filmhez egyetlen forint állami támogatást sem kaptunk. Hegyeshalomtól nyugatra, ha sikeres vagy, akkor újabb és újabb lehetőségekhez jutsz. Errefelé ez nem így működik, de már rég megtanultam, hogy ezen nem szabad bánkódni. Ilyenkor azonnal új fejezetet kell nyitni. Néha még inspirál is, hogy tudok-e olyasmiről beszélni, amiről mások nem.

– Sok filmjét tiltották be?

– Néhányat, különböző műfajokban, például a P. Mobil zenekarról szólót vagy a Szép volt fiúk… című sorozatot a magyar futballról. Emlékszem, 1986-ban a 16-os kópiákat hazacipeltem, és a vágóval a kertemben elástuk őket. Meg akartuk menteni jobb időkre. A rendszerváltás után is iszonyatos szenvedélyek léteznek. Ezt a 2004-ben bemutatott Velünk élő Trianon című 14 részes dokumentumfilm kapcsán a saját bőrömön tapasztaltam. Már majdnem elkezdte vetíteni a televízió a sorozatot, de hirtelen levették a műsorról. Fűhöz-fához rohangáltam, hogy miért, hiszen kiegyensúlyozott, mindenfajta szellemiséghez sorolható jelentős személy megszólal a filmben. Aztán Trianon címmel készítettem belőle kétórás moziváltozatot, melynek vetítését egyedül az Uránia vállalta. Az emberek két hétre előre vették meg a jegyeket. Aztán megkeresett az Erdélyi Ifjak nevű fiatalokból álló szervezet, hogy szeretnék bemutatni a filmet. – Tudja, mit beszél? – kérdeztem. Legyek nyugodt, mondták, ők megszervezik. Raffay Ernővel ketten mentünk ki. Már az első kolozsvári vetítés után bődületes botrány kerekedett. Betiltották a vetítéseket, de a srácokat ez nem érdekelte, mentünk tovább, Csíkszeredában a kultúrpalotában mutatták be. Közben a tévéhíradóban bejelentették, hogy Raffayval kiutasítanak minket Romániából. A szervező gyerekeket pedig bevitték a rendőrségre, és súlyos pénzbüntetésre ítélték őket. Azóta hány év telt el? Tizenöt, és egy ártatlan székely zászló kitűzéséből még mindig államközi konfliktus alakulhat ki. Ha a felvidékiek magyar állampolgársági esküt tesznek, elveszik tőlük a szlovák állampolgárságot, Kárpátalján diszkriminatív az új nyelvtörvény, soroljam még? Nemrég újabb filmet készítettem Hétköznapi Trianon címmel, a századik évfordulón, június 4-én mutatja be a közszolgálati tévé. Arról szól, hogy a velünk élő trianoni problematika még ennyi idő után is nehezíti a Kárpát-medencében élők életét. Európa szívében őszinte beszédre, igazságtételre, megnyugvásra, az értelmes emberek párbeszédére, a közös érdekek felismerésére lenne szükség a határ mindkét oldalán.

– Keménykezű rendező hírében áll. Ön is így gondolja?

– Ezt szokták mondani, én inkább úgy fogalmaznék: határozott. A nevemhez köthető filmek, szabadtéri előadások többnyire sok száz közreműködővel készültek. Ezeket csak céltudatosan és eltökélten lehet létrehozni. Állítólag néhány éve kevesebbet kiabálok.

– Balzsamozza a lelkét, hogy márciusban megkapta a Magyar Érdemrend középkeresztjét?

– Minden elismerés jólesik, és megtisztelő. Jelzi, hogy elismerik a munkámat. A közönség szeretetét szerencsére folyamatosan érzem, mert mindenféle fórumon kifejezik.

– Most a világtól elzárva is gondolkodik új ötleteken? Ha igen, vannak köztük szenvedélyeket kiváltó, megosztó elképzelések is?

– Persze, dokumentum- és játékfilm-forgatókönyvek, rockopera-szövegkönyvek, színházi rendezések, sőt könyvtervek is. Tizenkétezres könyvtáramat már átrendeztem, és legalább harminc kötetet félretettem, hogy újraolvassam őket. Jól tudom hasznosítani ezt az időt.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.