Szeretet járvány idején

A nyuszikeresés az utóbbi években megfordult. A nyuszikeresés azt jelenti, hogy a kertben elrejtett tárgyakat, egész pontosan különféle csokikat a gyerekek nagy rohangálások közepette összekeresik, aztán a végén igazságosan elosztják. Szigorúan bőgés nélkül. Erre a húsvéti rituáléra akkor is igényt tartottak, amikor már igen nagy, sőt egyenesen felnőtt fiúk voltak, aztán váratlanul azt mondták: most ti jöttök. És elkezdtünk mi keresni. Jóval kisebb lendülettel, de egyre nagyobb élvezettel. Az idén nem lesz nyuszikeresés. Van még kert, vannak még rohangászó lábak, de az emberek nem csokiért és tojásfestékért mennek boltba, hanem ételért, a gyerekek pedig csak a küszöbig járnak ott, ahol nem egy a háztartás.

Az idén még sok minden nem lesz húsvétkor. Járás-kelés, locsolkodással járó pálinkázás, húsvéti mise. Csak a feltámadás öröme marad, miközben nem tudjuk, hogy a mi régi életünk feltámadása mikor jön el. Eljön-e még? Mert vissza szeretnénk kapni, miközben tudjuk, hogy az még sokáig, talán már soha nem lesz a régi. És vajon érdemes-e sajnálni?

Ideje van a leltárnak. Mennyit ér az évtizedek alatt felépített életünk, és valóban arról szólt-e, amivel áltattuk magunkat? Most nem illik elmenekülni a kérdések elől. Ismerjük és szeretjük-e, akivel most összezárva élünk? Ki és mi fontos a számunkra? Az biztosan, akiért most aggódunk.

Megfordultak a dolgok, mint a nyuszikeresés. A gyermekeknek hirtelen fel kellett nőniük. Ők lettek a felnőttek, akik ráparancsolnak a szülőre, hogy maradjon otthon, ők vásárolnak, intézik az ügyeket, ők telefonálnak naponta, hogy minden rendben van-e, kell-e valami, meg úgy egyáltalán. És minden szülő boldog lehet, ha ez történik vele, mert akkor valamit jól csinált. Még­iscsak fontos annak a hálátlan gyereknek, aki előtte hónapszám rá sem nézett, pimasz volt és engedetlen. A szeretet megszületett, vagy pontosabban előbújt a járvány idején. Ha másért nem is, emiatt nem lesz ugyanolyan az élet Koronácska után, mint előtte volt. Mert ebből biztosan marad valami.

Azután kiderült az is, mennyire nem praktikus és nem jó dolog egyedül lenni. Sem kényszerűségből, sem önkéntesen. Persze kényelmes, meg szingliség, meg nem kell a gyerek, mert nagyon fárasztó, de azért még­iscsak jó lenne, ha lenne ott valaki. Valaki, aki nem társadalmi kapcsolat, hanem valaki több. Az a fránya család! És nemcsak most, hanem egyszer majd, amikor tényleg szükség lesz rá. És kiderülhet az is, hogy nem örülünk a szomszéd bajának, mint szoktunk, mert könnyen lehet abból a mi bajunk. Egyszóval még bekövetkezhet, hogy az egész járvány elvonulta után jobb emberek leszünk. Nem szidjuk például teli szájjal a magyar egészségügyet, orvosokat és ápolónőket, hanem tisztelettel és bizalommal tekintünk rájuk, mint régen. És talán jól járnak a tanárok is, nekik is lesz egy kis respektjük. Nemcsak azért, mert kiderült, hogy ötven felett is tudnak újat, hanem mert a szülő, aki egész nap össze van zárva a gyerekével, ráébred: lehet, hogy nem a tanárban van a hiba. És így tovább. Helyére kerül a jó és a rossz, a fontos és a felesleges, és talán kevesebb lesz a szemét is, mert kétszer gondoljuk meg, hogy kidobjuk-e a fél szappant. Vagyis nézzük a dolgok jó oldalát, és ettől még búsonghatunk, hogy az idei húsvét járvány miatt elmarad. Pontosabban nem marad el, csak más lesz. Talán igazi feltámadás.