A nyuszikeresés az utóbbi években megfordult. A nyuszikeresés azt jelenti, hogy a kertben elrejtett tárgyakat, egész pontosan különféle csokikat a gyerekek nagy rohangálások közepette összekeresik, aztán a végén igazságosan elosztják. Szigorúan bőgés nélkül. Erre a húsvéti rituáléra akkor is igényt tartottak, amikor már igen nagy, sőt egyenesen felnőtt fiúk voltak, aztán váratlanul azt mondták: most ti jöttök. És elkezdtünk mi keresni. Jóval kisebb lendülettel, de egyre nagyobb élvezettel. Az idén nem lesz nyuszikeresés. Van még kert, vannak még rohangászó lábak, de az emberek nem csokiért és tojásfestékért mennek boltba, hanem ételért, a gyerekek pedig csak a küszöbig járnak ott, ahol nem egy a háztartás.
Az idén még sok minden nem lesz húsvétkor. Járás-kelés, locsolkodással járó pálinkázás, húsvéti mise. Csak a feltámadás öröme marad, miközben nem tudjuk, hogy a mi régi életünk feltámadása mikor jön el. Eljön-e még? Mert vissza szeretnénk kapni, miközben tudjuk, hogy az még sokáig, talán már soha nem lesz a régi. És vajon érdemes-e sajnálni?
Ideje van a leltárnak. Mennyit ér az évtizedek alatt felépített életünk, és valóban arról szólt-e, amivel áltattuk magunkat? Most nem illik elmenekülni a kérdések elől. Ismerjük és szeretjük-e, akivel most összezárva élünk? Ki és mi fontos a számunkra? Az biztosan, akiért most aggódunk.
Megfordultak a dolgok, mint a nyuszikeresés. A gyermekeknek hirtelen fel kellett nőniük. Ők lettek a felnőttek, akik ráparancsolnak a szülőre, hogy maradjon otthon, ők vásárolnak, intézik az ügyeket, ők telefonálnak naponta, hogy minden rendben van-e, kell-e valami, meg úgy egyáltalán. És minden szülő boldog lehet, ha ez történik vele, mert akkor valamit jól csinált. Mégiscsak fontos annak a hálátlan gyereknek, aki előtte hónapszám rá sem nézett, pimasz volt és engedetlen. A szeretet megszületett, vagy pontosabban előbújt a járvány idején. Ha másért nem is, emiatt nem lesz ugyanolyan az élet Koronácska után, mint előtte volt. Mert ebből biztosan marad valami.