A penge lelke

A kincsesbányai Kovács András a szamurájkard-készítés magyar mestere. Tudását Japánban háromdanos címmel ismerték el. Vallja, hogy egy kard legalább annyira egyedi, mint a forgatója. Hozzáállásával és világlátásával nem egy ember életvitelére hatást gyakorolt, s ha lehet, ezt ugyanolyan fontosnak tartja, mint a szakmai sikereit.

Kovács András élezés közben. Három-négy hónap, amíg elkészül egy kard Fotó: Vasvári Tamás Forrás: MTI/Vasváry Tamás

Kincsesbánya alig tizenöt kilométerre esik Székesfehérvártól. Két főbb utcájában ezerötszázan laknak, a település széléről a Bakony lábáig látni. Kovács András immár tizenkét esztendeje él itt, nemcsak a csend és a nyugalom miatt, hanem azért is, mert közel érzi magát a természethez.

– Már-már olyan, mintha a régi Japánban lennék! – mondja, ami tőle óriási elismerés. Az ötvenes évei elején járó, eredeti szakmáját tekintve hidegburkoló férfi ugyanis a szamurájkard-kovácsolás mestere. Mekkora hatást gyakoroltak gondolkodás- és életmódjára a felkelő nap országának hagyományai, az már a telkére lépve is érezhető: takaros sváb parasztházát négyszáz négyzetméternyi, gondosan ápolt japánkert veszi körül, örökzöld fákkal, gondosan nyírt bokrokkal, bambuszok ölelte bonszailigettel, aranyhalakkal benépesített tavacskával.

A tűz fortélyai

– Amikor nem a műhelyben vagyok, általában itt dolgozom. De nem pusztán feszültségoldásra, szellemi és fizikai kikapcsolódásra szolgál, hanem arra is, hogy az érkezőkkel könnyebben megtaláljuk a közös hangot – mondja.

A jelenlegi sensei (vagyis mester) tizenegy-tizenkét éves lehetett, amikor a Képes Újságban rábukkant egy cikkre, amely az ősi Japán misztikus csodáiról szólt, s egy Tokugava-kori (az 1603 és 1868 közötti korból származó) kardpár képét tartalmazta illusztrációként. A beszámoló – meg a képek – hatására rádöbbent: ilyen pengék készítésével szeretne foglalkozni! Nem sokkal később neki is gyürkőzött, de jó darabig csak a fémfűrészt és a reszelőt alkalmazta. Kitartását látva édesapja megmutatta neki a tűz használatának fortélyait, melyekkel már könnyebben formálhatta a fémet, de ami a lényegi elemeket illeti, mindenre magától talált rá, munka közben. Ezt ő szerényen úgy fogalmazza meg, hogy „igazából könnyű volt, szinte minden magától jött, mintha az út maga simult volna a lábam alá, vezetve, amerre mennem kell”.

Körülbelül húsz évvel ezelőtt került ki a kezei közül az első darab, amire azt mondta, hogy igen, ez már szamurájkard. Általában napi nyolc-tíz órát tölt a műhelyében. Délelőtt fél tíz tájban lép be, húsz perc meditáció után dologhoz lát, és előfordul, hogy csak este tizenegy tájban hagyja abba. A XVII. századi, tradicionális japán műhely mintájára kialakított helyiség nyolc látogató befogadására alkalmas, de általában ketten tartózkodnak benne: ő, valamint Balázs Ottó nevű segédje és tanítványa. A berendezés egyszerű és célszerű: a kováccsal szemben található a fújtató és a tűztér, bal kézre a kalapács és a tűzifogó, jobb kézre a kovácsüllő és az edzőmedence, hátuk mögött a széntároló.

– Mindent úgy helyeztem el, hogy egy körön belül legyen. És mert mindennek megvan a maga helye, nem kell gondolkozni, hová is nyúljunk, fennakadás nélkül folyhat a munka – mondja, és érzékelteti a feladatok összehangolását.

Egy elejétől a végéig kézi erővel készült kardot közel két hónapig kell kovácsolni, amíg létrejön a megedzésre alkalmas, kemény felület. Ezek után következhet a kard hőkezelése. Azt követően a pengét – e célra rendszeresített, vizes köveken – meg kell csiszolni, ami egy-másfél hetet vesz igénybe, de ezek után még mindig nincs kész a kard. Ahhoz ugyanis el kell készíteni és lelakkozni a hüvelyét – melynek száradása újabb másfél hét –, majd befonni a markolatát. Egy-egy darab származási helyéről, egyben készítőjének személyéről a markolattüskén elhelyezett bevésés – Kovács András nevének japán alakja – tanúskodik. E mesterjegy nehezen hamisítható, így egyértelművé teszi a fegyverek eredetét, de más szempontból is van jelentősége.

Kovács András élezés közben. Három-négy hónap, amíg elkészül egy kard
Fotó: MTI/Vasvári Tamás

– A harcművészek évezredek óta vallják, hogy a kardnak lelke van, és ez igaz: munkájával a kovács adja bele saját lelkének egy-egy darabját. A szamurájok minden összecsapás előtt meghajoltak az általuk forgatott penge előtt: a fegyverkovács szakmai teljesítményét méltatták ezzel. Egy-egy mesterjegy tehát azt árulja el a hozzáértőknek, kinek a lelke tette győzelemre alkalmassá a pengét – enged betekintést a kardkészítő és alkotásának viszonyába a kincsesbányai mester. Összességé­ben tehát három-négy hónapba telik, amíg Kovács András műhelyéből kikerül egy-egy alkotás.

Alkotás és termék

– Van Európában egy másik sensei, aki szintén minőségi darabokat készít: a cseh Pavel Bolf, de ő alapvetően gépeket használ, csupán a munka legvégső stádiumában nyúl a kézi csiszolókövekhez. Félreértés ne essék: kiválóan használható, tartós fegyvereket készít, de mégiscsak éles határvonal húzódik kézi és gépi csiszolás között, ahogy az alkotás és a termék között is!

A kézi munka tehát jó néhány órát vesz igénybe, ami az alkotás árán is meglátszik, de ha valaki azt gondolná, hogy ez elriasztja a potenciális vásárlókat, téved: a mester előjegyzési naptára 2022 végéig betelt! Ügyfelei jellemzően nem külföldiek, hanem magyarok. Egy részük valamelyik tradicionális japán vívóstílus (kendzsucu, iaidó, battodo) művelője, így edzéseken és versenyeken használja a kardot, másik részük fegyvergyűjtő, így a kollekciójába helyezi a pengét. De akadnak olyanok is, akik az ősi japán kultúra szerelmesei.

– Évről évre tapasztalom, mekkora az érdeklődés – mondja a mester. – Okait csak találgatni tudom: a könnyen megszerezhető, silány fogyasztási cikkek s a gyorsan elavuló elektromos eszközök korában élünk. Ám ettől függetlenül az emberekben erős az igény az állandóra, a tartósra. A szamurájkardokat létrehozó kultúra még napjainkban is hat. Ha óvatosan bánnak vele, s kellő gondossággal kezelik, egy-egy ilyen fegyvert akár több generáció is megőriz.

Mindebből persze nem következik, hogy aki szeretne egy általa készített kardot, az hozzá is juthat. A sensei ugyanis minden egyes potenciális vásárlójával személyesen megismerkedik, nem egy esetben többórás beszélgetést folytat vele, mielőtt eldönti, elfogadja-e a megrendelését, vagy sem.

Kettévágott selyem?

– E munka előfeltétele a mesterség iránti alázat, a kovácsok számára legfontosabb természeti elemek – föld, víz, tűz, érc – tisztelete. Nem várom el, hogy ez a hozzáállás minden ügyfelemet olyan mértékben jellemezze, mint engem, de akiből az alapjai is hiányoznak, annak nemet mondok. Ugyanígy teszek, ha valaki levélben keres meg, de még egy tisztességes megszólításra sem futja tőle. Azt is megfigyelem, melyik látogató hogyan viselkedik, miután belép a kapun. Aki meglátja, s kicsit is fogékony a természetre, el tudja dönteni, hogy az szimpatikus-e számára. A reakciói pedig jelzésértékűek számomra – sorolja a szempontjait Kovács András, hozzátéve: – Aki tehát csak pénzzel kopogtat be hozzám, de hiányzik belőle a megfelelő szellemiség, annak nem készítek kardot. Akinek viszont igen, az a személyére szabott, egyéniségéhez illő alkotást kap tőlem, selyemzsákocskában átnyújtva. Egy-egy kard ugyanis legalább annyira egyedi, mint a forgatója!

Abban, hogy idegenkedik a felgyorsult, modern világ bizonyos jelenségeitől, osztozik vásárlói többségével. A jelenkori Japánba például egyáltalán nem vágyik, csak az archaikusba – bizonyos értelemben amúgy megjárta már a szigetországot: néhány évvel ezelőtt egy általa készített tantó (vagyis legfeljebb harminc centiméter pengehosszúságú, ívelt kés) eljutott oda, és amikor bevizsgálták, remekül megfelelt a próbán, így háromdanos mesteri címet kapott a fegyver kialakításáért. A szamuráj harcmodort és harci eszközöket bemutató filmeket nem igazán kedveli, mert rendszeresen túlzásokba esnek.

– A Kevin Costner-féle Több mint testőrben például szerepel egy jelenet, amikor egy könnyű kendőt a pengére ejtenek, és az két darabban esik a földre. Holott egy szamurájkard sok mindenre képes, de arra, hogy így kettévágjon egy ráhullott selyemdarabot, egyáltalán nem. Látványelemnek nyilván jó volt, de megtévesztették vele a nézőket – adja okát fenntartásainak.

Amikor nem a műhelyben vagy a kertben tevékenykedik, leginkább a japán konyhaművészetnek hódol. Szívesen készít szusit, amihez természetesen saját késeit használja. És amikor az esti órákban visszagondol az elmúlt napra, hálát érez, hogy azzal foglalkozhat, amire született. De nem is ezt tartja igazán fontosnak, hanem a hatást, amelyet gondolataival és életmódjával a hozzá fordulókra gyakorolt.

Szablyahagyomány

A kardok, szablyák, tőrök a XX. század elejére fokozatosan elveszítették ugyan eredeti katonai funkciójukat, ám a pengék több évezredes múltra visszatekintő történelmi hagyománya fontos identitásképző elem. A Magyar Honvédség ma is komoly vásárlóként van jelen ezen a piacon, hiszen a legnagyobb ünnepi esemény, az augusztus 20-i tisztavatás alkalmából minden eskütevő vadonatúj szablyát kap ajándékba. A szablya milyenségét a díszegyenruhára vonatkozó előírások pontosan rögzítik. Eszerint a díszegyenruhához egy osztrák–magyar 1861 mintájú gyalogostiszti szablya tartozik, melynek teljes hossza 960 milliméter, tömege 800 gramm, fából és bőrből készült, sodronyozott markolata pedig markolatlemezzel és egyedi zárócsavarral díszített. E kézi gyártású szablyák szállítási jogát közbeszerzés útján a talán legismertebb hazai fegyverkovács, Berbekucz Viktor vállalkozása nyerte el három évvel ezelőtt. A péceli mesterember huszonöt éve foglalkozik különböző kézifegyverek hagyományos gyártásával. Évente több mint ezer kard, bárd, tőr és történelmi kés kerül ki műhelyéből. Legkeresettebbek a haditornakardok, a Hema (Historical european martial arts) vívókardok, valamint a HMB (Historical Medieval Battles) kardok, vásárlói pedig a Honvédelmi Minisztérium mellett történelmi harcosok, hagyományőrzők, gyűjtők, múzeumok és filmesek. A mester hangsúlyozza, hogy korhű kardjai nem csupán díszkardok, hanem sporteszközök, melyeket történelmi játékok csatáiban is használnak.

A XX. század első felében még jóval nagyobb volt az igény a különféle pengékre, és a Szentgotthárdi Kasza- és Kovácsművek Rt. számított ezek legnagyobb gyártójának. A gyárat Széll Kálmán miniszterelnök meghívására a bécsi báró Wieser József (1853–1918) mérnök alapította 1902-ben. Az üzem fő profiljába 2001-es bezárásáig a mezőgazdasági eszközök (sarlók, kaszák, kapák, fűrészek, lópatkók és így tovább) tartoztak, de a háborús igényekhez alkalmazkodva 1918 után szablyákat, kardokat, tőröket is gyártani kezdtek, immár Wieser József fia, Kurt vezetésével. 1933-tól itt állították elő a világhíres vívópengét, amellyel Magyarország sportolói küzdöttek az 1936-os berlini olimpián, és aranyérmet szerzett a férfi kardvívócsapat, valamint Elek Ilona és Kabos Endre egyéni tőrvívásban. Egyebek mellett a Magyar Királyi Honvédség, Rendőrség és Csendőrség számára ugyanazt az 1861 M. gyalogostiszti szablyát gyártották nagy tételben, amely ma is a honvédtiszti díszegyenruha tartozéka.