A járvány után a zsúfoltságra kell elsőként megoldást találni

Megállt az idő. A pandémia alatt az emberiség úgy láthatta nagyvárosait, mint előtte soha: járművek nélküli utak, néptelen utcák és parkok, kongó bevásárlóközpontok. Mintha valami rajtunk kívül álló erő úgy gondolta volna: itt az ideje a pár hónapos leállásnak, hogy számot vessünk azzal, mik vagyunk – és mik lehetünk.

Maszkos férfi milánói graffiti előtt. Megnő a vidékre menekülők száma? Fotó: Daniele Mascolo Forrás: Reuters

Az urbanisztikusok szerint meg kell növelni a városi teret, ahol az emberek többnyire tartózkodnak, közlekednek, hogy akár hosszú ideig be tudják tartani az elvárt védelmi távolságot, az 1,5–2 métert egymástól. Ám a közegészségügy ellentmondani látszik a környezetvédelemnek. A The Guardian brit napilapnak nyilatkozó Richard Sennett, a Massachusettsi Műszaki Egyetem urbanisztikaprofesszora a következőket nyilatkozta: „Jelenleg, ha csökkentjük a zsúfoltságot, akkor gátoljuk a fertőzésveszélyt. Ám általában a zsúfoltság jó dolog, például a sűrűn lakott települések kevesebb energiát használnak fel egy főre. Úgy gondolom, hogy a mostani állapotok felszínre hoztak egy ellentmondást a közegészségügy támasztotta követelmények és a klímaküzdelem között. Ezt talán némileg csökkenti az a felismerés, hogy a közeljövőben a baráti társaságok inkább magánlakásokon, mint éttermekben, bárokban, klubokban találkoznak.”

A nagyvárosok utcáin gyakran nem elég széles a járda a védelmi távolság betartására. Ott a közutak terhére történhet növelés. Majd elválik, melyik polgármester mer szembeszállni az autóslobbival. Az autóstársadalomra viszont mindenképpen rájár a rúd. Nemcsak hogy szennyezik a környezetet, hanem aránytalanul nagy részt foglalnak el az utakból. Még tart a járvány, de Milánó polgármestere bejelentette, hogy 35 kilométer/órás sebességkorlátozást ír elő a városközpontban és csatolt térségeiben, ahol csupán bicikliseket szeretne látni. Hasonló szabályokat ígértek Párizsban és New Yorkban is. Az első lépés körvonalazódik: akinek a nagyváros központjában van dolga, az pattanjon kerékpárra, vagy valamilyen elektromos eszközt használjon a helyváltoztatásra. De mit tegyenek azok, akik idősek vagy éppen képtelenek (például mozgássérültek) ilyen járgányon utazni? Használjanak (természetesen elektromos) tömegközlekedést.

Itt található meg a legnagyobb ellentmondás a szép jövőt felvázolók elképzeléseiben. Többen felvetik, hogy tegyék ingyenessé a nagyvárosi ­tömegközlekedést, hogy ne csak azok használják, akik anyagi körülményeik miatt rászorulnak, hanem mindenkinek csábító lehetőséget biz­tosítson. Magyarán növeljék tovább a zsúfoltságot.

Eddig Luxemburgban törölték el a díjfizetést, az ország lakossága Budapest harmada, hatszázezer fő, mellesleg Európa leggazdagabb állama. Az új koronavírus-járvány egyik alapvető szabálya, hogy az állampolgár kerülje el azokat a helyeket, ahol nagy tömeggel találkozhat. Ilyen a tömegközlekedés, ahol mindenki fokozott fertőzésveszélynek van kitéve. Épp ezért is használja a városlakó, ha módja van rá, a személygépkocsit. A lelkes környezetvédők viszont mindenkinek ajánlják a buszokat, villamosokat és a metrót, hogy a gépkocsi használata helyett ezzel is kevésbé növeljék a légszennyezést, amely egyes felmérések szerint több ember halálát okozza, mint a jelenlegi vírus.

Több zöld felület kell a városokban – szinte nincs olyan városlakó, aki ezzel ne értene egyet. Fel kell lélegezniük a polgároknak, a lakhelyük környékén olyan területet találva, amely kellemes, gond nélküli kikapcsolódást, a gyerekeknek játékot és aktív pihenést nyújt anélkül, hogy nagyobb kirándulást kellene megtenniük. Ez minden lakó jogos elvárása, ennyi jár neki az adója egy részéért. De felmerül a kérdés, hol. A kijárási korlátozások idején a a montreali rendfenntartók azt figyelték meg, minél kisebb lakásban lakik valaki, annál sűrűbben fordul elő családi viszály, amely tettlegességig fajul.

Maszkos férfi milánói graffiti előtt. Megnő a vidékre menekülők száma?
Fotó: Reuters

Jean-Luc Godard 1967-es francia filmje, a Week­end egy dugó és beszorult résztvevői története. A szakadatlan dudálás közben másfél órán keresztül tekinthetjük meg a dugóban született emberi kapcsolatokat. Ötvenhárom év után sem változott semmi, csak a gépkocsik lettek modernebbek. Most is a bezártság tette próbára a franciákat, csak éppen nagyvárosi lakásukban. A párizsi ingatlankereskedők arról számoltak be, hogy az utóbbi időben a kijárási korlátozások alatt a vidéki házak iránti kereslet majdnem megduplázódott. Egyesek a fővárosi lakásukat ajánlották fel cserealapként, mások, akik jobban el vannak eresztve, második házként kerestek vidéki ingatlant. Érdekesség, hogy nem a jelentősebb turisztikai központok házai vonzóak, hanem a csendes, nyugodt, falusi környezetben lévő kisebb kúriák. Ez is védekezés a vírus ellen. A járvány után biztosan visszaesik ez az érdeklődés, de azért még így is jelentősen többen vágynak az általuk boldogabbnak hitt életre.

Mi tette lehetővé ezt a még munkaképes korosztálynak? A digitalizáció, amely lehetőséget biztosít arra, hogy a dolgozók akár távolról is elvégezhessék munkájukat. A számítástechnika a járvány nagy nyertese, ugyanis most kézzelfoghatóan bizonyította a távmunkával, home office-szal társadalmi hasznosságát. A cégekre vár, hogy a korlátozások feloldásával – jól felfogott érdekükből – ők is kitartanak-e az otthonról végzett munka mellett, vagy legalábbis enyhítenek-e a bejáráson. A vírus terjedése, a nagyvárosi zsúfoltság ellen így is lehet harcolni. Videóértekezleten lehet tisztázni, amit meg kell vitatni, ha szükséges a személyes jelenlét

– mondjuk – heti egy alkalommal, ez is megoldható. Nem kell a mindennapos utazással járó stresszt elviselni. Egy felmérés szerint a dolgozók hetven százaléka idegesen és depressziósan ér be munkahelyére a tömegközlekedés viszontagságaival harcolva.

Ma már percre pontosan lehet rögzíteni, hogy az alkalmazott mennyit ült a számítógép előtt, azaz mennyi munkát végzett otthonról. Az olyan fejlett országban, mint az Egyesült Államok, 2018-ban a távmunka aránya 3,4 százalék volt az egész gazdaságban. És ez csak igen lassan haladt előre, a munka világának változása nem megy egyik pillanatról a másikra. Most viszont jelentős lökést kaphat az otthonról végzett munka.

Mi lesz az olyan olyan turistavonzó városokkal, ahol nyaranta már lépni sem lehet, mint amilyen Velence, Barcelona, New York, Párizs vagy épp a görög Santorini szigete? Az ott lakók imádkoztak a zsúfoltság csökkenéséért, ám erre a kihaltságra ők sem számítottak. Megmutatta a sors, hogy a tömegturizmusnál is lehet rosszabb: ha senki sem jön. Most még a lagúnák városában is elnéznék a hatalmas turistahajókról leáramló tömeget, és eszükbe sem jutna megadóztatni őket egynapos kirándulásért.

Gyaníthatóan egy-két év múlva minden visszaáll a régi – korábban nem kívánt – kerékvágásba, ugyanis tömegek akarják majd ezentúl is látni ezeket a nevezetességeket. Persze ez nem zárja ki, hogy az eddiginél jobb szervezéssel elejét vegyék az elviselhetetlen zsúfoltságnak.

Vajon mi lesz az öröksége a Covid-19-járványnak az urbanisztikában? Ez a kérdés furdalta a The Nationalt, az Arab Emirátusok napilapját. Nem is arról van szó, hogy mi fog majd történni, hanem arról, hogy a jövőben mi milyen városban szeretnénk élni – írta az abu-dzabi lap. Aki járt már az öböl menti királyságban, az tapasztalhatta, hogy errefelé a jövőt építik. Az emírségekben rengeteg világhírű építészeti és urbanisztikai iroda van jelen. Az Arup brit cég társtulajdonosnője, a jordániai születésű Hudu Saka így válaszolt a lap megkeresésére: „Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy milyen kockázatot jelent a világjárvány a városi életre, akkor számtalan rossz választ kaphatunk. Ugyanis ez nem csupán egészségügyi probléma, hanem gazdasági, klimatikai, turisztikai és még sok minden más együtt.

Ez a járvány nem fog egyetlen megapoliszt sem »eltörölni«. Talán rövid időre, kismértékben megnő a vidékre költözők aránya, többen szeretnének magánházat birtokolni. Nekünk arra a kérdésre kell megtalálni a választ, hogy milyen legyen az elkövetkező harminc évben a nagyvárosok felépítése, ahova még 2,5 milliárd ember akar majd beköltözni.”

Jens Aerts New York-i építésznek, aki most az emírségekben dolgozik, az egyik szakterülete a városi egészségügy. Az 1,5 méteres távolságtartásról az a véleménye, hogy át kell gondolni a tömegközlekedést, nagyobb közösségi tereket, tágasabb balkonokat kell tervezni. Azt is figyelembe kell venni, hogy a városoknak energiahatékonyabbnak kell lenniük. „Nincs visszatérés a járvány előtti időkhöz, meg kell újulnia az urbanisztikának is” – jelentette ki Jens Aerts.

A National által megszólaltatott többi építész szerint ez a jövő még igen képlékeny és távoli. „Szép, felemelő tervek mindig elhangzanak, közben mi meg mással sem foglalkozunk, csak tűzoltással” – fejezte ki fenntartásait Reuben Abraham amerikai építész, aki egyebek között az indiai kormány járványügyi tanácsadója. – Még valójában nem tudjuk, hogy a Covid-19 milyen mértékben befolyásolja majd életünket és munkánkat. Lehet, hogy nagyon, lehet, hogy semmiben. Azt viszont világosan látjuk, hogy a hatóságok, amelyek kellő komolysággal kezelték a járványt, sikert értek el vele szemben.”