Sas-hegyi vörös: ő volt legjobb budai bortermelő miniszter

Kerkápoly Károly egyik alapítója volt az országos mintapincének és a magyar bortermelők szövetségének.

Kerkápoly 1880-ra egészen betelepített szőlővel, Eötvös szerint a Gellért-hegyi szőlőjében a budai fajták nem hiányoztak, a kék szőlők mellett mézesfehér, góhér és zöldszőlő; s az egybefüggő szőlő háromhektáros volt. Kerkápoly egyik alapítója volt az országos mintapincének és a magyar bortermelők szövetségének – Gellért-hegyi szőlői, amely védekezése révén még a filoxéra idején is „mint zöld oázis állanak az elpusztult ezer holdak között, legélénkebb példájául annak, hogy a szakértelem és a szorgalom meg bír küzdeni a filoxérával is”.

Persze hiába szaktudás és szakértelem, az ő szőlői is meghajoltak a rettenetes féreg előtt.

Ő maga okos és előrelátó ember volt, azt mondta, Karthágó is romba dőlt, Jeruzsálem is elpusztult – hamar fölépítette stratégiáját. Fölmérte, hogy a Gellért-hegy botanikailag is páratlan értékű, s hogy évszázadok pusztításai után is vadon terem és beérik a csodálatos füge – „a Gellérthegy Kerkápoly-féle oldalán vadon nő, mint a cigány, megvall minden telet, minden fagyot, mindig meghozza fölséges gyümölcsét, és sohase adna alkalmat arra, hogy Urunk Jézus Krisztus átokkal sújtsa átjártában”, írja Eötvös. És itt tenyészik a Peganum harmala, a szíriai rutafű, régi magyar nevén a török pirosító is – amely a filoxéravész után is szinte jelzőnövényként mutatta meg, mit is tud a Gellért-hegy. Kerkápoly előbb a turkesztáni dinnye telepítésével kísérletezett, végül a keserűmandulára ojtott őszi­barack mellett döntött. Zalából származó gazdatisztje és vincellérje, Zwikly András volt a ­Gellért-hegyi őszibarack-termesztés úttörője; egy saját fajtája Zwikly-barack néven vált híressé. A valaha legjobb bort termelő Kerkápoly így vált a budai őszibarack hírének megteremtőjévé – az ő révén terjedt el Sasadon, Farkasréten, Budaörsön, Törökbálinton, s főleg Nagytétény és Diósd környékén.

A régi budai szüretek a naptári ünnepek közt az év legfontosabb eseményei közé tartoztak – a filoxéra előtti időkben a budai tájképet a napsugárban csillogó tőkék zöld levelei dominálták, s a szépszámú szőlőskertek egész évben igen népesek voltak. Szüretkor – idézzünk most egy eléggé elfelejtett forrást, az Ínyesmesterként ismert Magyar Eleket, aki az 1920-ban kiadott Pesti históriák című könyvében egész sor adatot és átélt emléket idéz föl a pompás szüretekről. „[…] a mesgyéken hordók, kádak, lajtos szekerek sorakoznak, kékszoknyás, pirosblúzos sváb lányok, asszonyok vagdossák szorgalmasan fehérvári bicskával az érett szőlőfürtöket, a kékesfekete kadarkát, oportót, szagos otellót, a vörös dinkát, a zöld »kecskecsöcsűt«, a sárga gohért, az átlátszó héjú, mézédes »hóniglit«, nagyszerű a termés a Sashegy déli lejtőjétől (most Saxlehner »herceg« elzárt birodalma) Budaörsnek húzódó vidékén, a sasadi dűlőben, a »Burgerbergen«, a Magas út, a Kakukhegy (Csillebérc) környékén, ahol a filoxéra dúlása után újra hatalmas szőlőkultúrát teremtett az emberi kéz és értelem. A must édes illata csiklandozza az orrot, a Bösinger-major körül (a XVIII. század elején Buda város bírájának volt a présháza) kocsmárosok szekerei várakoznak, hogy hazahordják a szőlőskádakat.”

A száz év előtti emberi munkát és az értelmet dicsérő Magyar Elek, aki a közkeletű tévhitekkel ellentétben azt is állítja, hogy a filoxéra után, a rekonstrukció révén mégiscsak „hatalmas szőlőkultúra” jött itt vissza – egyszóval, ha ma leltározná a régi dűlőket, a látványtól alighanem szörnyethalna. Vagyis az intenzív budai szőlőkről legjobb könyvet író Dvihally Anna Mária 1932-es leltárának és Krúdy kedvenc italának, a budai vörösnek (sas-hegyi vörös, Gellért-hegyi vörös) nyoma sincs. A felparcellázások során eltűnt a csudás kadarka, és a ráczfekete/vadfekete/cigányszőlő is (csókaszőlő), amely már a Szikszai-féle 1590-es latin–magyar szójegyzékben is szerepel. Tragikusabb a sorsa is, mint a kadarkáé – a csókára már alig emlékszünk. Pedig Schams Ferenc külön feljegyzi róla, hogy a híres budai borok egyrészt „tartósságokat és tulajdon jó ízö­ket”, majd színüket is bogyója festőanyagának köszönhetik. Egyik legelkötelezettebb mai híve, Szentesi Jóska évtizedek óta igyekszik fölmutatni budaörsi pincéjében a csókaszőlő porladó géniuszát – hogy visszaadjon valamit a legnagyobb, teljes egészében eltűnt magyar borvidék pazar gazdagságából.