Sas-hegyi vörös: ő volt legjobb budai bortermelő miniszter

Kerkápoly Károly egyik alapítója volt az országos mintapincének és a magyar bortermelők szövetségének.

Krúdynál olvasom, ő pedig Eötvös Károlytól veszi át, hogy a hegeliánus bölcsész és pápai tanár, a kiegyezés utáni Lónyay-kormány pénzügyminisztere, Kerkápoly Károly (1824–1891) termelte a legjobb bort Budán. S hogy sas-hegyi vörösére különösen büszke volt, amely kadarkából és rácfekete, más néven csókaszőlőből készült.

Csakhogy Kerkápoly nem sas-hegyi, hanem Gellért-hegyi vöröset termelt.

Kerkápolyt, a jogtudós filozófust és államférfit kortársai az ország legokosabb emberének, a kor legnagyobb elméjének tartották. Móra Ferenc is többször megemlékezik róla mint puritán kálvinista professzorról, aki a nemzetgazdaságtant tanította a pesti egyetemen. S akinek kálvinista puritánságára jellemző, hogy miniszterként is gyalog járt fel a királyhoz is. „Én a királyhoz csak hivatalos állásomnál fogva megyek, s az állam fizetné a kocsimat. De miért tékozoljam az állam pénzét, mikor gyalog is odajutok, s amellett még a szellőnjárás jól is esik? S azután a sok udvari lakáj se áhítozik borravalóra, ha látja, hogy gyalogszerrel vagyok.”

Miniszteri bukása után tanít és birtokot alapít. „Egyik előadására én is elmentem”, írja Gonda Béla, a Gazdasági Mérnök című lap alapítója, aki ifjúkorában 1882-től 1887-ig Kerkápoly bérlő-lakója volt pesti, Csillag utcai házában. „Zsúfolásig megtelt a terem, még az ablakpárkányon is ültek a hallgatók. Kerkápoly belépett; mélységes csend fogadta. Leült a katedrára, két könyökével az asztalra támaszkodott és elkezdett dünnyögni. Majd felállt. Elkezdett fel és alá járni. Előadása mind élénkebb, mind hangosabb lett, végül lejött a pódiumról, ráült az első pad szélére és onnan már szinte beharsogta csodálatos, lebilincselő előadását a terembe. Ez az előadás annyira magával ragadta a hallgatóságot, lendületével és mélységével, hogy amikor befejezte, a hallgatók önkénytelen éljenzésben törtek ki, miközben Kerkápoly zord képpel távozott.”

A híres budai borok története ismert – a rómaiak után az Árpád-házi királyok is telepítenek szőlőt, a keresztesek itt járván dicsérik fehérborát, Mátyás alatt pláne sok forrásunk maradt. És a törököt is kibírja: ekkor a szőlők koszorúzta Kis-Svábhegyet Gesztenyés-dombnak (Kesztana bajri) mondják, a Rókus-hegy és Rózsadomb vonulatát a beszédes Bor-hegynek (Sarab); a Sas-hegy sziklái Marsigli térképén is a Moanat nevet viselik. A Kis és Nagy Gellért-hegy Fürj-domb (Csil bajri és Gürz Éliász). A török utáni betelepítések nyomán a rác és a sváb vincellérek csodát művelnek – a királyi város Buda környéki hegyeken a fénykorban, 1850 körül, a szőlők összterülete a tekintélyes méretű háromezer hektárra tehető. Ekkor kerül a Gellért-hegy déli lejtőjére (1857) az 1400 fajtát számláló, európai hírű szőlőfajta-gyűjtemény, itt létesül az első magyar vincellérképezde, később állami vincellériskola, majd a Kertészeti Tanintézet.

Kerkápoly 1880-ra egészen betelepített szőlővel, Eötvös szerint a Gellért-hegyi szőlőjében a budai fajták nem hiányoztak, a kék szőlők mellett mézesfehér, góhér és zöldszőlő; s az egybefüggő szőlő háromhektáros volt. Kerkápoly egyik alapítója volt az országos mintapincének és a magyar bortermelők szövetségének – Gellért-hegyi szőlői, amely védekezése révén még a filoxéra idején is „mint zöld oázis állanak az elpusztult ezer holdak között, legélénkebb példájául annak, hogy a szakértelem és a szorgalom meg bír küzdeni a filoxérával is”.

Persze hiába szaktudás és szakértelem, az ő szőlői is meghajoltak a rettenetes féreg előtt.

Ő maga okos és előrelátó ember volt, azt mondta, Karthágó is romba dőlt, Jeruzsálem is elpusztult – hamar fölépítette stratégiáját. Fölmérte, hogy a Gellért-hegy botanikailag is páratlan értékű, s hogy évszázadok pusztításai után is vadon terem és beérik a csodálatos füge – „a Gellérthegy Kerkápoly-féle oldalán vadon nő, mint a cigány, megvall minden telet, minden fagyot, mindig meghozza fölséges gyümölcsét, és sohase adna alkalmat arra, hogy Urunk Jézus Krisztus átokkal sújtsa átjártában”, írja Eötvös. És itt tenyészik a Peganum harmala, a szíriai rutafű, régi magyar nevén a török pirosító is – amely a filoxéravész után is szinte jelzőnövényként mutatta meg, mit is tud a Gellért-hegy. Kerkápoly előbb a turkesztáni dinnye telepítésével kísérletezett, végül a keserűmandulára ojtott őszi­barack mellett döntött. Zalából származó gazdatisztje és vincellérje, Zwikly András volt a ­Gellért-hegyi őszibarack-termesztés úttörője; egy saját fajtája Zwikly-barack néven vált híressé. A valaha legjobb bort termelő Kerkápoly így vált a budai őszibarack hírének megteremtőjévé – az ő révén terjedt el Sasadon, Farkasréten, Budaörsön, Törökbálinton, s főleg Nagytétény és Diósd környékén.

A régi budai szüretek a naptári ünnepek közt az év legfontosabb eseményei közé tartoztak – a filoxéra előtti időkben a budai tájképet a napsugárban csillogó tőkék zöld levelei dominálták, s a szépszámú szőlőskertek egész évben igen népesek voltak. Szüretkor – idézzünk most egy eléggé elfelejtett forrást, az Ínyesmesterként ismert Magyar Eleket, aki az 1920-ban kiadott Pesti históriák című könyvében egész sor adatot és átélt emléket idéz föl a pompás szüretekről. „[…] a mesgyéken hordók, kádak, lajtos szekerek sorakoznak, kékszoknyás, pirosblúzos sváb lányok, asszonyok vagdossák szorgalmasan fehérvári bicskával az érett szőlőfürtöket, a kékesfekete kadarkát, oportót, szagos otellót, a vörös dinkát, a zöld »kecskecsöcsűt«, a sárga gohért, az átlátszó héjú, mézédes »hóniglit«, nagyszerű a termés a Sashegy déli lejtőjétől (most Saxlehner »herceg« elzárt birodalma) Budaörsnek húzódó vidékén, a sasadi dűlőben, a »Burgerbergen«, a Magas út, a Kakukhegy (Csillebérc) környékén, ahol a filoxéra dúlása után újra hatalmas szőlőkultúrát teremtett az emberi kéz és értelem. A must édes illata csiklandozza az orrot, a Bösinger-major körül (a XVIII. század elején Buda város bírájának volt a présháza) kocsmárosok szekerei várakoznak, hogy hazahordják a szőlőskádakat.”

A száz év előtti emberi munkát és az értelmet dicsérő Magyar Elek, aki a közkeletű tévhitekkel ellentétben azt is állítja, hogy a filoxéra után, a rekonstrukció révén mégiscsak „hatalmas szőlőkultúra” jött itt vissza – egyszóval, ha ma leltározná a régi dűlőket, a látványtól alighanem szörnyethalna. Vagyis az intenzív budai szőlőkről legjobb könyvet író Dvihally Anna Mária 1932-es leltárának és Krúdy kedvenc italának, a budai vörösnek (sas-hegyi vörös, Gellért-hegyi vörös) nyoma sincs. A felparcellázások során eltűnt a csudás kadarka, és a ráczfekete/vadfekete/cigányszőlő is (csókaszőlő), amely már a Szikszai-féle 1590-es latin–magyar szójegyzékben is szerepel. Tragikusabb a sorsa is, mint a kadarkáé – a csókára már alig emlékszünk. Pedig Schams Ferenc külön feljegyzi róla, hogy a híres budai borok egyrészt „tartósságokat és tulajdon jó ízö­ket”, majd színüket is bogyója festőanyagának köszönhetik. Egyik legelkötelezettebb mai híve, Szentesi Jóska évtizedek óta igyekszik fölmutatni budaörsi pincéjében a csókaszőlő porladó géniuszát – hogy visszaadjon valamit a legnagyobb, teljes egészében eltűnt magyar borvidék pazar gazdagságából.