Mitől véres a lábad?

Magyarországon, ahol 1941-ben még tizenhatezer pár fehér gólya költött, tavaly már csak négyezer. A baj ­súlyosabb, mint hinnénk, mert nem csak a gólyák ­száma csökken, az agrárélőhelyeken és az erdőkben költő madárnépesség jelentős része is hanyatlik. A negatív folyamat kezdete egybeesik a mezőgazdaság iparszerű átalakulásával.

20200526 opusztaszer golya havran zoltan magyar nemzet Forrás: Havran Zoltán

A gólyáknak kitűnő a sajtójuk. Sokkal jobb, mint például a halálmadárnak csúfolt szegény varjaké. Nem is igazi falu, amelynek nincs saját gólyafészke. A mindenki szívének kedves vándor tavaszi hazatértének hírértéke van a helyi hírmondóban, az óvodások pedig kórusban szavalják a véres lábú gilicéről, hogy „török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja”. A gólyanépesség drámai hanyatlásának okait keresve jutottunk el a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) gólyaszakértőjéhez, Lovászi Péter biológushoz, akinek fő terepi feladata az állomány monitorozása. Mint mondja, a csökkenés sok megváltozott körülmény együttes hatásának tulajdonítható.

Az egyik jelentős madárpusztító tényező hazánkban az áramütés, amely évente akár több százezer különféle madár, köztük gólyák halálát okozza. Elgondolkodtató, hogy például Németországban ismeretlen ugyanez a jelenség, mert ott eleve madárbarát villamos hálózatot építettek ki. Nálunk főként a 3–35 kV-os középfeszültségű villanyoszlopok tizedelik a madarakat. Minél nagyobb testűek a madarak, annál inkább. Az áramszolgáltatók mára ugyan több mint harmincezer középfeszültségű oszlopot tettek madárbaráttá az MME által a ’80-as évek végén kifejlesztett szigetelőpapucsok alkalmazásával, de ha mellé tesszük, hogy mindösszesen hatszázezer ilyen oszlop van az országban, akkor láthatjuk, mitől ilyen nagy a pusztítás. A vasúti vezetékekkel együtt körülbelül egymillió különféle tartóoszlop madárbaráttá történő átalakítása becslések szerint 28-30 milliárd forintba kerülne.

Útitársunk, Lovászi Péter jó néhány fészektűzre és zárlatra emlékszik, amelyet gólya idézett elő azzal, hogy felvitt valamilyen fémhuzalt a fészkébe, vagy csak egyszerűen az átázott madárszállás zárta rövidre az áramkört. Az oszlop kereszttartója fölött egy méterrel elhelyezett fészekkosár, a fejszerkezet átalakítása és a keresztvas szigetelése megoldja ezt a problémát.

Fotó: Havran Zoltán

– Általában a fiatal hím gólyák kísérleteznek fészekrakással közvetlenül a vezetékre, ugyanis az ő dolguk a fészekfoglalás. A tapasztalt hím szeret visszatérni az előző évi fészkébe, ahová jó esetben a párja is követi – bár ez nem biztos, mert a nőstény gólyák kevésbé hűségesek, mint az énekesmadarak – magyarázza a szakértő. – A fiatal gólyának mindenesetre saját fészket kell szereznie vagy készítenie. Mostanság a Dunántúlon, ahol vészesen csökkent a gólyalétszám, bőséggel található szabad fészek vagy kosár. Itt inkább az a kérdés, hogy talál-e a hím párt magának. Az Alföldön, ahol nincs létszámcsökkenés, gyakori konfliktusforrás a fészekfoglalás. A fészekért vívott csata közben sokszor a tojások vagy akár a már kikelt fiókák is elpusztulnak.

Az Ópusztaszeri Tájvédelmi Körzetben, a Baksi-pusztán járunk. Kísérőnk szerint a Dél-Alföldön belül itt az egyik leggazdagabb az állomány, negyven fészket tartanak nyilván pár négyzetkilométeren belül. A füves puszta és a közeli halastavak együtt bőségesen kínálnak táplálékot. A gólyák visszaöklendezett köpetéből állapítható meg, hogy az aktuális menüben éppen milyen arányt képvisel a béka, pocok, egér, földigiliszta vagy a rovar.

– Idén feltűnően sok lótücsökásólábat találtam a köpetekben. Szárazabb években a sok szőr arra utal, hogy inkább a mezei rágcsálók jelentik a fő táplálékforrást, ha sok a víz, akkor a békák, de láttam már a fiókáknak csőrben szállított vízisiklót is. A gólyák nagyon alkalmazkodóképesek, de a radikális környezetváltozások őket sem kímélik – hallgatom az oknyomozás történetét.

Megérkezünk az első fészekhez, Baks község egyik szélső utcájába. Egy gólyamama csőrével igazgatja pelyhes fiókáit, a szomszéd villanyoszlopon pedig a párja figyel – legalábbis mi a párjának gondoljuk. Emberi szemmel teljesen egyformák, olyannyira, hogy még a szakértőnek is csak sejtései lehetnek róla, melyik a hím és melyik a nőstény. Teljes bizonyosságra csak akkor juthatunk, ha meglessük őket párzás közben, mert még a kotlást is felváltva végzik. Miközben a gólyák magánéletén filozofálunk, váratlanul a hím nagy szárnycsapások közepette fölrepül a szomszédos oszlopról, tesz egy kört, és landolni próbál a fészken. Ez nagyon nem tetszik a gólyamamának, dühösen odacsap a csőrével, szétterjeszti szárnyait, mindketten elrugaszkodnak, majd egymást üldözve légi harcot vívnak. Az ornitológus elgondolkodva állapítja meg, hogy alighanem egy fiatal hím ügyetlen udvarlási próbálkozását láthattuk, de a hölgyválasz egyértelmű.

Fotó: Havran Zoltán

A késve érkező fiatal hímek számára ilyenkor már kevés a fészek, és nehéz facér gólyahölgyet találni.

– A „záróra” után érkező fiatal hím története alighanem a fiatalok tapasztalatlanságával függ össze. Vándorlási útvonalukat csak részben az ösztön, javarészt saját tapasztalat határozza meg. Repülésük során folyamatosan monitorozzák a tájat, a fejükben elraktározott térkép alapján találnak vissza a szülőföldre, amelyhez viszont ragaszkodnak. Ez az a tanult ismeret, amellyel az először repülő fiatalok nem rendelkeznek, ezért késnek. A tőlünk északra és keletre fészkelő gólyák a mieinkkel együtt keletről kerülik meg a Földközi-tengert, azaz Törökország, Izrael, Egyiptom útvonalon, százas csapatokban érik el Afrikában a szavannaövet, ahol áttelelnek. 1908-tól gyűrűzik Magyarországon a madarakat, ezért tudjuk, hogy gólyáink akkoriban Dél-Afrikáig is elrepültek, de manapság ez nemigen fordul elő, jóval előbb megállnak. Az ibériai gólyák közül sok újabban már nem is fárad a repüléssel, inkább közeli szeméttelepeken telel át. Ez a jelenség a globális felmelegedéssel függ össze – mondja Lovászi Péter.

Közben egy másik fészekhez érkezünk, ahol egy öreg gólyapárt keresünk. Legutóbb nem sikerült távcsővel leolvasni a gyűrűt, mert megkopott az azonosító jel. De nincsenek itt, valószínűleg vadásznak. Máskor ilyen esetben a madarász várni szokott jókora teleobjektívjével kezében, de most inkább folytatjuk utunkat a Tisza mellé, ahol a töltésről jól be lehet látni egy gólyafészekbe. A gátőr háza mellett álló elferdült oszlop már nem vezet áramot, a gólyafészek miatt maradt ott. Négy fióka szemlélődik anyjuk vékony lába körül.

Szakértőnk elégedetten állapítja meg: ezek itt szemlátomást jó állapotban vannak. De nem is a Tisza mentén csökkent az életterük, inkább a Dunától nyugatra. Minél intenzívebb, minél nagyüzemibb a mezőgazdasági termelés, annál kisebb a fajtasokféleség, annál kevesebb táplálék jut minden élőlénynek. Az, hogy nyolcvan év alatt a negyedére csökkent a hazai gólyaállomány (az elmúlt öt évben 22 százalékkal) sok egymást erősítő változás következménye. Összefügg egyfelől a legeltető állattartás visszaszorulásával, mert a legeltetett mezők ökoszisztémája ideális minden élet számára. Összefügg a túlzásba vitt vegyszerhasználattal, hiszen a mérgek kimutathatók a gólyák táplálékaiban is. Más ragadozókra vonatkozó kutatások igazolták, hogy a felhalmozódó nehézfémek miatt egyre vékonyabbak és sérülékenyebbek a tojáshéjak. Összefügg azzal, hogy minden négyzetcentimétert felszántanak.

Fotó: Havran Zoltán

A nagy homogén ültetvények, amelyek a mezőgazdász szemében talán szépnek látszanak, az élővilág számára katasztrófát jelentenek. Halott, néma világ, a biodiverzitás ellentéte. Összefügg azzal, hogy a mezőket indokolatlanul kaszálják, sőt gyakran a pihentetett földeket is feltárcsázzák elpusztítva temérdek prédaállat élőhelyét.

A bioszférára mért első nagy csapás a folyószabályozás, a Duna–Tisza köze kiszárítása volt, majd jöttek a vegyszerek, az egyre hatékonyabb gépek, az utóbbi években pedig az őrült profitmaximálás a mezőgazdaságban.

Milyen jövő vár a magyarországi gólyákra? Erre szomorú előképet szolgáltat Hollandia, amelynek Magyarországhoz hasonlóan szintén a negyede gyep. Ott már úgy kezelik a mezőket, hogy esélye sincs a táplálékállatok elszaporodásának. Míg mi a négyezer párra csökkent gólyalétszám miatt aggódunk, addig a Dunántúl méretű Hollandiában már csak egy-két száz pár fészkel, ráadásul az ottani fészkenkénti fiókaszám is a fele a nálunk jellemző négynek. Angliában pedig már a verebeknek is csodájára járnak, és a gólyák visszahonosításával kísérleteznek. A madarak a bioszféra állapotának legérzékenyebb indikátorai, és immár nálunk is zúgnak a vészharangok.