Vadnyugat

Az Egyesült Államokban csak egy szikra kellett ahhoz, hogy több száz városban egyszerre csapjon fel az elégedetlenség lángja. A jelenség nem új és nem is meglepő, intenzitása azonban igen, ahogy a problémák kezelési módja sem változott az idők során. A megosztottság azonban nem feltétlenül végletes és nem is biztosan végzetes.

Petárda robbanása a tiltakozókkal összecsapó rendőrök között Londonban. Torz körzetek Fotó: Dylan Martinez Forrás: Reuters

A fekete srácok az utcasarkon állnak. Hajukban divatos fésűt hordanak, s hangosan bömböltetik a zenét, amely arról szól, hogy el vannak nyomva, s a gettóban milyen nehéz az élet, az utca törvényei uralkodnak, s csak a legkeményebbek maradnak életben. Mögöttük pálmafás sugárút s békés kertváros, a házak hátsó kertjében medence. Arizonában vagyunk, 1994-ben, három évvel a Rodney King megverése utáni ribilliót követően, amelyben Kalifornia államban 63-an haltak meg. Ezek az arizonai fekete srácok soha nem éltek gettóban, az ő otthonuk a végtelen sivatag, amely persze nem olyan elegáns, mint Kalifornia aranypartjai, de nyomasztónak nem nevezhető.

Az iskolaudvaron külön csoportokba gyűlnek a fiatalok, szigorúan bőrszín szerint. A feketék rapzenét hallgatnak, a mexikóiak latin slágereket, a fehérek countryt vagy metált. Nincs keveredés, ellenségesen méregeti egymást a sok gyerek. Eminem még nem tört be a zenevilágba, így nincs fehér rapper, a fő problémát az jelenti, hogy a mexikóiak rengetegen vannak és nem beszélnek angolul. Ez az egyetlen olyan téma, amelyben a fehérek és a feketék egyetértenek. Több fehér srác büszkén meséli, hogy náci, a fehér hatalomról ábrándozik, van horogkeresztes zászlója a kocsijában, és természetesen fogalma sincs arról, hogy ez az ideológia mi fán terem. Hitler keresztnevét sem tudja, a második világháborút pedig még évszázadra sem képes belőni. Annyiban náci, hogy gyűlöli a négereket.

Ez az én történetem, velem esett meg Mesa városában, Phoenixtől jó egyórányi autóútra. Az európaiak biankó csekket kaptak, átjárásuk volt a közösségek között, még az alapvetően nem túl beszédes és barátságos indiánok sem tartották furcsának, ha hozzájuk szólok, s a feketék is elfogadták, hogy áthágom a bőrszín meghatározta kasztok határait. De az ott nem az én életem, csak rövid bepillantást nyertem kamaszként.

Balerinák Robert E. Lee konföderációs tábornok richmondi lovas szobránál, amelyet összefirkáltak a George Floyd halála miatt tiltakozók
Fotó: Reuters

Arizona igazi vadnyugat még ma is. Az utcák túl szélesek, hiszen már az autóknak építették a városokat, és hely van bőven. Száz évvel ezelőtt még az ott élők dédpapái lóval vágtattak az aranyláz során felépült települések utcáin, s fegyver lógott az oldalukon. Ez ma sincs másként, egész fegyverarzenált tart otthon mindenki, én is tudtam, hol a kulcs a vitrinhez, amelyből időnként kivettük a puskákat, hogy célba lőjünk a sivatagban. A fegyver ugyanis erőt és magabiztosságot ad a használójának, és az Egyesült Államok nyugati részeinek társadalma valójában ma is telepestársadalom, az annak megfelelő erkölcsökkel és törvényekkel. Nem gettó, de nem is olyan civilizált, mint az általunk jól ismert Európa. Ez a mai vadnyugat a régiből alakult ki, márpedig ott pontosan ugyanolyan faji szétválasztás uralkodott, mint valaha Dél-Afrikában, csak nem kodifikálták. Amolyan önkéntes apartheid ez, amelyben természetesen jelen van a rasszista érzület, de ugyanúgy a hagyomány, a brit birodalmi múlt és a szigorú életkörülmények miatti erőpolitizálás is.

Az Egyesült Államokban a berögzült viselkedésformák miatt szinte esélytelen volt a történelem során kilépni a sorból, és elfogadni a több évszázadon át teljes természetességgel gyakorolt rabszolgatartás hibás és erkölcstelen voltát. A rengeteg felszabadult rabszolga pedig ugyancsak híján volt politikai lehetőségeknek, nem voltak képzettek, nem voltak szervezettek, és a nemzedékeken át kizárólag fizikai munkára alkalmasnak tekintett emberi munkaerő értelemszerűen nehezen tudott felemelkedni. A fehér többség pontosan ugyanúgy félt a hatalmasra duzzadt és egyenjogúvá vált fekete közösségtől, mint Dél-Afrikában, érezték, hogy a rabszolgaság erkölcsileg elfogadhatatlan, és féltek attól, miként fog reagálni a szabadságra az eddig alávetett közösség. Ha ma a faji térképre tekintünk Amerikában, látjuk, hogy az egykori déli államok területén maradtak azok, akik valaha ott dolgoztak, onnan indult el a blues, amely megihlette a rock and rollt, pedig százhetven évvel ezelőtt véget ért a polgárháború. De ez a történelemben csak egy pillanat.

Amerikában szinte meghökkentően archaikus ma is a törvényhozás és a végrehajtás, a XVIII. században megszövegezett alkotmányt bővítgetik óvatosan, megtartva annak eredeti erkölcsiségét és legfontosabb hagyományait. A fegyverviselési jog is ezen alapul, ahogy a gyülekezés és a szólás szabadsága is, amelyek kialakították a mai amerikai társadalmat. Az alaptézis Európában a nemzet egységéről és a közteherviselésről szól, együtt dolgozik a tízmilliós Magyarország minden polgára azért, hogy Győrött felépüljön a kórház vagy Jászladányban átadjanak egy bekötőutat. Amerikában az alapelv az, hogy mindenki hagyja békén dolgozni a másikat, vagy nagyon rosszul jár. Senki sem kíván a másik fogászati kezeléséért adót fizetni, a különböző államok pedig amolyan félig független országként igyekeznek saját magukat helyzetbe hozni.

Az elnöknek olyan jogkörei vannak, mint egy XVIII. századi királynak, csak nincs korona a fején, az alelnök szerepe szinte kizárólag az, hogy az elnök halála esetén beugró legyen, a választási rendszerből pedig kitűnik a rabszolgatartó múlt. A közvetett választás során az amerikai polgár nem az elnökre szavaz, hanem a meghatározott számú elektorra, akik majd leadják saját voksukat arra a jelöltre, akit a lakosság többsége támogat. Az elektorok számát rég meghatározták, mégpedig lakosságarányosan, éppen azért, mert az államokban nem mindenkinek volt szavazójoga. Ez konkrétan a fekete rabszolgákat jelentette, akik ott éltek Louisianában, de nem volt szavuk az elnök személyének kiválasztásában, miközben nagyon is fontos volt az életükben, ki lesz a korona nélküli királyuk.

Ezért alakult ki az elektori rendszer, amelyet ugyanúgy fenntartottak a rabszolgaság eltörlését követően, mint az összes többi, brit gyarmati múltat magában hordozó szokást. Ma is legális a választási körzetek határainak átrajzolása, amelynek célja az egyes kerületekben a szavazatok maximalizálása, azazhogy lehetőleg teljesen demokrata vagy teljesen republikánus legyen az adott körzet. Ennek érdekében alaposan tanulmányozzák a lakónegyedeket, és az önkéntes apartheid eredményeként pontosan tudják, hogy a feketék és a fehérek általában hová szavaznak. A végeredmény torz körzeteket hoz, az utca egyik fele máshol szavaz, mint a szemben lakók, de ezt a nagy pártok egymás között lejátsszák, ezért senki sem ágál ellene különösen. Választások idején szoktak a lapok viccelődni az elképesztő alakú körzetek térképeit közölve, de ezen a téren semmiféle reform nem képzelhető el, hiszen a rendszer működik, minek változtatni rajta.

A tapasztalat ugyanakkor azt mutatja, nem lehet büntetlenül a szőnyeg alá söpörni a problémákat. A fekete közösség ugyanis nemcsak szavaz, de egyetemre is jár, céget vezet, politizál, ismeri a jogszabályokat, befolyása van a kulturális élet számos területén. Mozgalmakat szervez, hogy megkapja ugyanazon jogokat, amelyek a fehéreket megilletik, és sokszor sikeresen keresztül is viszi az akaratát. Európai szemmel figyelve meghökkentő, hogy a huszadik század során szinte faji háború dúlt az Egyesült Államokban, és számukra teljesen elfogadott volt a bőrszínalapú megkülönböztetés, akár törvénybe iktatva is. Emlékezetes Jesse Owens csodafutó története, aki a berlini olimpián négy aranyérmet szerzett, a náci szervezők körutat szerveztek neki Németországban, tömeg kísérte a sztárt az utcákon, ám amikor hazatért, a Waldorf Astoria Szállodában tartott élménybeszámolóra menet csak a teherliftet használhatta, hiszen fekete volt.

A fekete polgárjogi mozgalmak történetét a megfelelő történelmi kontextusban érdemes vizsgálni, ahogy természetesen az Owensszel történt sérelmek is csak visszatekintve megdöbbentők, akkoriban nem kapott a szívéhez senki ennek hallatán, még maga a csodafutó sem. Az ötvenes években már igencsak aktív volt a győztes háborút maga mögött tudó és hidegháborút kezdő Egyesült Államokban a fekete mozgalom. Az akkori politikai viszonyokban viszont nagyon nem volt rokonszenves az uralkodó elitnek egy nagyon is baloldalinak tűnő kezdeményezés, ahogy a feketék közül sokan gyűlölték nemcsak a fehér elitet, de a hivatalos ideológiát is. Így lett a fekete mozgalom amolyan kommunisztikus belső ellenség, amely a szovjetek ötödik hadoszlopa lehet. De a történelem megmutatta, hogy a feketék nem voltak ügyetlenek ebben a kérdésben.

Rosa Parks hatalmas, ezerszer megénekelt, könyvekben és filmeken is látható dicsőséges tettét – nem adta át a helyét egy fehér felszállónak egy montgomeryi buszon – alapos munka előzte meg. Parks ugyanis nem volt ostoba, aki egyedül szembe fog szállni a hatalommal. Őt a polgárjogi mozgalom választotta ki erre a feladatra, mivel látták, hogy milyen módon tudják majd kommunikálni a fiatal, konzervatív, csinos, komoly és csak közepesen fekete bőrű nő harcát. Nem Parks volt az első számú jelölt, és nem is ő volt az első, aki megpróbálta a helyét megtartani, amikor a buszvezető annak elhagyására szólította fel.

Petárda robbanása a tiltakozókkal összecsapó rendőrök között Londonban. Torz körzetek
Fotó: Reuters

Az úttörő Claudette Colvin volt, aki kilenc hónappal Rosa Parks előtt pontosan ugyanúgy járt el, mint sokkal híresebb utódja, azaz nem volt hajlandó átadni a helyét egy később felszálló fehér utasnak. Colvin a Színes Bőrűek Fejlődéséért Nemzeti Szövetség (NAACP) polgárjogi mozgalom aktivistája, amelynek egyik célkitűzése az 1900-ban meghatározott utazási szabályzat megváltoztatása volt Montgomeryben. Colvint letartóztatták kihágása miatt, s el is ítélték. Az NAACP viszont úgy ítélte meg, Colvin , több okból sem tudja ellátni a feladatát. Mind­össze 15 éves, a viselkedése általános vélekedés szerint harsány, sokszor beszél csúnyán, emellett nagyon fekete a bőre és a haja is túlzottan „négeres”. Ennél is nagyobb gondot okozott, hogy nem sokkal később teherbe esett egy fehér, családos férfitól, a szépen felépített tervet pedig nem lehetett volna kivitelezni egy ennyire terhelt főszereplővel. A cél ugyanis az volt, hogy a fehérek is rokonszenvezzenek az úttörővel. Ezt Colvin is elfogadta, így az NAACP nem az ő ügyét terjesztette a sajtóban, hanem a sokkal befogadhatóbb Rosa Parks sztoriját.

A folytatás ismert: a komoly és feddhetetlen Parks büntetőügye következtében a legfelsőbb bíróság kimondta, hogy a Montgomeryben használt utazási szabályzat alkotmányellenes. Rosa Parks lett a mozgalom arca, ő került be a történelemkönyvekbe, az Egyesült Államok kongresszusa pedig a „szabadságmozgalom anyjának” nevezte, s a szintén az alabamai nagyvárosból származó másik nagy hatású NAACP-vezető, Martin Luther King Jr. Nobel-békedíjat nyert.

Mindez akkor történt, amikor Magyarországon már forrott az indulat, Rákosi rendszere az utolsókat rúgta, és készült a forradalom. Martin Luther King Jr. híres beszédét Washingtonban 1963-ban mondta el arról, hogy egy napon egyenlőség lesz majd a fehérek és a feketék között. 1968-ban merénylő ölte meg Memphisben, s úgy halt meg, hogy tudta, nem sikerült elérnie a célját. Márpedig 1968-ban Magyarországon már a kádári konszolidáció is rég megtörtént, a ma élők többsége emlékszik erre az évre, a mexikóvárosi olimpiára, vagyis ez nem egy beláthatatlanul régen megesett történet. Az azóta eltelt több mint ötven évben persze rengeteg minden történt, a fekete polgárjogi mozgalom a hidegháborúval együtt megszűnt, legalábbis ma már teljesen más a politikai arculata. De az Egyesült Államok városaiban tomboló vandálok, a feszült, sokszor brutális rendőrök, a George Floyd halálát felhasználó cégek, szervezetek és politikai személyiségek létezése azt mutatja, hogy nem sikerült megoldani az évszázadok óta húzódó problémát, s a fekete közösség sem kizárólag olyanokból áll, akikre az NAACP rábízná az ügy médiakezelését.