Az őszi éjszakák letarolták a fákat, de más szél az, amelynek nyomai e kertben ujak a szemünknek. A háború szélvésze, amely itt is kicserélt és felborított mindent. Előle rebbenve tűnt el a művészet, a nagy kert otthonos lakói, a mesterek és művészjelöltek. Egyedül Benczúr Gyula maradt itt, egyedül ő ragaszkodik megszokott falaihoz, amelyek egy más világ – mily messzinek tetsző világ – atmoszférájára vallanak. Ám az ellentmondást bizonyára éreznie kell s érzi is nap-nap után, hivatása, mesterségének célja s a környezet közt. Mert másként miért szólt volna: hogyan, ki az, aki most érdeklődik művészet iránt? Másként miért nézett volna ránk, leplezni akarva ugyan csodálkozását s mégis határozott meglepődéssel? Holott amikor bekopogtunk, szerda volt.
Benczúr Gyula műtermében két képen látható, hogy háború van. Anélkül, hogy e képeken a legcsekélyebb nyoma volna ágyuk, lovak és katonák fergetegének.
A képek csupán portraitok.
Az egyik Tisza István képmása, amit a művész még tavasz táján kezdett, jóval a szerbek vidovdán-napjának tragikus dátuma előtt. Azóta a kép, amely a parlament számára készül, ugyanegy stádiumban van vázlatosan. Továbbhaladásához az kellene, hogy Tisza István legalább egy órára felvegye a piktori modell szerepét. Mikor fogja azonban elmondani Magyarország miniszterelnöke, hogy van egy ily gazdátlan órája?
A másik kép a mester önarcképe, s ez már egyenest a mostani események hatása alatt festődött. A művész szokatlan kifejezést mutat rajta: meglehetős harciasat. Izmos és vállas alakján polgári ruha feszül ugyan, de a fején egy csillogó, tarajos és aranyos sisak. A kép sarkán pedig odairva a jelmondat: Ha Isten velünk, ki ellenünk.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!