Benczúr Gyula a hétnek csak egy napján fogad műtermi vendéget. E házirend szigorúsága alól természetesen kivétetnek a modelljei. De más idegen számára – legyen az műbarát, kritikus, vagy kiváncsi reporter – az élénk és mozgékony, sőt meglepetésszerűen ifjú temperamentumu művész a hétnek csak egy napján van otthon. A szerdai nap délutánja ez, amikor a concierge, aki hivatásának megfelelően, éber szemekkel őrködik, hogy mesterét máskor ne zavarják: elveszi névkártyánkat, s aztán várnunk kell a Velasquez-másolattal díszített előszobában, míg a szerencse ránk kerül. Akár a minisztereknél.
Biztos vagyok benne, hogy Rubens, a királyok barátja, a diplomaták részéről csodált művész s a művészek részéről irigyelt diplomata, avagy Van Dyck, a lordok festője, hasonló szokást követett. De biztos vagyok abban is, hogy Benczúrnál ez nem azért van érvényben, mert főrendiházi tag. Az ok egyszerűen az, hogy Benczúr Gyula képírót – ő ma is nyelvünk e szép régi szavát használja – sokan keresik, viszont tevékenysége nem kisebb, mint volt azelőtt. Oly életkorban, amely másoknál rendszerint a szerzett babérokon való megpihenés és elernyedés ideje: Benczúr Gyula frissen és ruganyosan él a festés örömének. S hogy ebben ne zavarja a külvilág, ezért engedélyez számára egy félnapot, bármennyire is hálás a személye, műterme és művészete iránt nyilvánuló érdeklődésért.
Egy novemberi szerdán mentünk tehát Benczúr Gyulához. Minő más kép fogadott azonban abban a nagy kertben, amelyet modern komfortról zengő villák közt, a Bajza- és Munkácsy-utcák határolnak! Míg máskor a vaskerítésen kívül bankárfogatok hajtatnak tova: belül a múzsák lépdelnek, keresve a reményteljes homlokot, amely csókukra érdemes. Hova lettek most a „Képzőművészeti Főiskola” felírást viselő pavillon hangos és ifjú emberei? Hova lett Stróbl mester, akinek délceg és optimista lényével oly könnyű volt találkozni a kis görög csarnokos pavillon oszlopai alatt? A kert díszéül szolgáló szobrok – Napoleon halotti maszkja, az ökölvívó atléta figurája – helyükön vannak, s az utakon olykor fehérköpenyes alakok sietnek át. A szobrok körül azonban a komor Mars felkötött karú vitézei álldogálnak, s a fehér köpeny nem gipszszel és agyaggal dolgozó szobrászok testét takarja, hanem orvosokét és ápolókét. A padokon, ahol máskor a pesti modellvilág professzionista tagjai fordulnak meg, elmúlt szuronyrohamok élményei festik pirosra a beszélgetők arcát, a termekben, ahol formák és arányok szépségeiről szoknak előadni, ambulancia van, az ismert piktori műhelyekben, ahol képmások és kompozíciók születnek, csöndesen feküsznek távoli mezők fiai, idegenajkúak s barna arcú drága magyarok.
