Benczúr Gyula aranyos sisakban

A kép sarkán pedig odairva a jelmondat: Ha Isten velünk, ki ellenünk.

Benczúr Gyula a hétnek csak egy napján fogad műtermi vendéget. E házirend szigorúsága alól természetesen kivétetnek a modelljei. De más idegen számára – legyen az műbarát, kritikus, vagy kiváncsi reporter – az élénk és mozgékony, sőt meglepetésszerűen ifjú temperamentumu művész a hétnek csak egy napján van otthon. A szerdai nap délutánja ez, amikor a concierge, aki hivatásának megfelelően, éber szemekkel őrködik, hogy mesterét máskor ne zavarják: elveszi névkártyánkat, s aztán várnunk kell a Velasquez-másolattal díszített előszobában, míg a szerencse ránk kerül. Akár a minisztereknél.

Biztos vagyok benne, hogy Rubens, a királyok barátja, a diplomaták részéről csodált művész s a művészek részéről irigyelt diplomata, avagy Van Dyck, a lordok festője, hasonló szokást követett. De biztos vagyok abban is, hogy Benczúrnál ez nem azért van érvényben, mert főrendiházi tag. Az ok egyszerűen az, hogy Benczúr Gyula képírót – ő ma is nyelvünk e szép régi szavát használja – sokan keresik, viszont tevékenysége nem kisebb, mint volt azelőtt. Oly életkorban, amely másoknál rendszerint a szerzett babérokon való megpihenés és elernyedés ideje: Benczúr Gyula frissen és ruganyosan él a festés örömének. S hogy ebben ne zavarja a külvilág, ezért engedélyez számára egy félnapot, bármennyire is hálás a személye, műterme és művészete iránt nyilvánuló érdeklődésért.

Egy novemberi szerdán mentünk tehát Benczúr Gyulához. Minő más kép fogadott azonban abban a nagy kertben, amelyet modern komfortról zengő villák közt, a Bajza- és Munkácsy-utcák határolnak! Míg máskor a vaskerítésen kívül bankárfogatok hajtatnak tova: belül a múzsák lépdelnek, keresve a reményteljes homlokot, amely csókukra érdemes. Hova lettek most a „Képzőművészeti Főiskola” felírást viselő pavillon hangos és ifjú emberei? Hova lett Stróbl mester, akinek délceg és optimista lényével oly könnyű volt találkozni a kis görög csarnokos pavillon oszlopai alatt? A kert díszéül szolgáló szobrok – Napoleon halotti maszkja, az ökölvívó atléta figurája – helyükön vannak, s az utakon olykor fehérköpenyes alakok sietnek át. A szobrok körül azonban a komor Mars felkötött karú vitézei álldogálnak, s a fehér köpeny nem gipszszel és agyaggal dolgozó szobrászok testét takarja, hanem orvosokét és ápolókét. A padokon, ahol máskor a pesti modellvilág professzionista tagjai fordulnak meg, elmúlt szuronyrohamok élményei festik pirosra a beszélgetők arcát, a termekben, ahol formák és arányok szépségeiről szoknak előadni, ambulancia van, az ismert piktori műhelyekben, ahol képmások és kompozíciók születnek, csöndesen feküsznek távoli mezők fiai, idegenajkúak s barna arcú drága magyarok.

Az őszi éjszakák letarolták a fákat, de más szél az, amelynek nyomai e kertben ujak a szemünknek. A háború szélvésze, amely itt is kicserélt és felborított mindent. Előle rebbenve tűnt el a művészet, a nagy kert otthonos lakói, a mesterek és művészjelöltek. Egyedül Benczúr Gyula maradt itt, egyedül ő ragaszkodik megszokott falaihoz, amelyek egy más világ – mily messzinek tetsző világ – atmoszférájára vallanak. Ám az ellentmondást bizonyára éreznie kell s érzi is nap-nap után, hivatása, mesterségének célja s a környezet közt. Mert másként miért szólt volna: hogyan, ki az, aki most érdeklődik művészet iránt? Másként miért nézett volna ránk, leplezni akarva ugyan csodálkozását s mégis határozott meglepődéssel? Holott amikor bekopogtunk, szerda volt.

Benczúr Gyula műtermében két képen látható, hogy háború van. Anélkül, hogy e képeken a legcsekélyebb nyoma volna ágyuk, lovak és katonák fergetegének.

A képek csupán portraitok.

Az egyik Tisza István képmása, amit a művész még tavasz táján kezdett, jóval a szerbek vidovdán-napjának tragikus dátuma előtt. Azóta a kép, amely a parlament számára készül, ugyanegy stádiumban van vázlatosan. Továbbhaladásához az kellene, hogy Tisza István legalább egy órára felvegye a piktori modell szerepét. Mikor fogja azonban elmondani Magyarország miniszterelnöke, hogy van egy ily gazdátlan órája?

A másik kép a mester önarcképe, s ez már egyenest a mostani események hatása alatt festődött. A művész szokatlan kifejezést mutat rajta: meglehetős harciasat. Izmos és vállas alakján polgári ruha feszül ugyan, de a fején egy csillogó, tarajos és aranyos sisak. A kép sarkán pedig odairva a jelmondat: Ha Isten velünk, ki ellenünk.

(Művészet, 1914. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)

Száz éve, 1920. július 16-án hunyt el Benczúr Gyula festőművész