Ha végleg leáll a társadalmi lift

Tömegek néznek ma Nyugat-Európában is önmagukba: igazán otthon vannak-e a saját szülőhazájukban?

Lausanne, 2020. június 14. A Black lives matter (A fekete életek számítanak) mozgalom támogatói a rasszizmus és rendõri erõszak ellen tüntetnek Lausanne-ban 2020. június 13-án. Világszerte számos városban tüntettek az utóbbi napokban a rendõri brutalitás és a faji megkülönböztetés ellen. A tiltakozásokat George Floyd afroamerikai férfi halála váltotta ki, aki egy rendõri túlkapás következtében vesztette életét május 25-én Minneapolisban. MTI/EPA-KEYSTONE Fotó: Jean-Christophe Bott

Ma patikamérlegen mérik az etnikai, nemi és minden más arányt. Mindenki latolgatja, elnyerte-e már az őt megillető helyet a társadalomban. Van mérce. A szövetségi legfelsőbb bíróság régóta élen jár a vallási, bőrszín szerinti, nemi és nyelvi sokszínűség megteremtésében. Louis Brandeis 1916-ban került a testületbe az első nem keresztény (zsidó) tagként, Thurgood Marshall (1967) lett az első fekete bíró, Sandra Day O’Connor (1981) az első női, Sonia Sotomayor (2009) pedig az első spanyol ajkú tag. Ma minden tájékozottabb amerikai tisztában van azzal, hogy a legfelsőbb bíróság kilencede fekete, kilencede nem angol anyanyelvű, az egyharmada pedig nő.

A feladat tehát nem is lehetne egyszerűbb: ezeket a mérlegen kiporciózott arányokat kell kivetíteni a 330 milliós társadalom egészére és a köztéri szobrokon megjelenített történelmi alakokra. A déli fekete Thurgood Marshall helyét egyébként már évtizedekkel ezelőtt a szintén déli fekete Clarence Thomas vette át, és – hogy legyen némi csavar a történetben – ma messze ő a legkonzervatívabb főbíró. Thomast republikánus elnök, idősebb George Bush nevezte ki, miközben az amerikai feketék kilencven százaléka demokrata szavazó. Joe Biden számít is erre a választások előtt.

Én nem úgy nőttem fel, hogy azt sulykolták volna belém, a bőrszín prizmáján keresztül nézzem a társadalmat – írja Facebook-bejegyzésében a csaknem harminc éve Amerikában élő magyar egyetemi csoporttársam, aki ugyanakkor érti, legalábbis érteni véli, mi történik. George Floyd halála mélyről hozott a felszínre sérelmeket, az elkeseredettség mellett a bosszú és a gyanú is megjelenik az utóbbi hetek tüntetés- és zavargáshullámában. Kaliforniában nem törődnek bele az emberek, hogy két fekete, akiket közterületen – két különböző helyen – találtak nemrég felakasztva, önkezével vetett volna véget az életének. A lincselés nyomait vélik felfedezni. Annak az esélye, hogy egy fekete nyilvánosan felakasztja magát, annyi, mint hogy egy zsidó gázkamrában legyen öngyilkos, írják a közösségi médiában, némiképp meghökkentő módon. De sokan megosztják ezt.

Tömegek néznek ma Nyugat-Európában is önmagukba: igazán otthon vannak-e a saját szülőhazájukban? Főleg másod-, harmadgenerációs­ bevándorlók. A vendégmunkások első nemzedéke, amely ötven éve érkezett Európába, még csendben volt. Dolgoztak a gyárban, a szolgáltatóipar alsóbb szegmenseiben, söpörték az utcát, takarították az irodákat. Meghúzták magukat, nem lázadoztak – arra ott volt a ’68-as generáció –, azt gondolták, majd a gyerekeik, unokáik előbbre jutnak. Valamennyit jutottak is, de a legtöbben nem eleget. Elakadt a társadalmi lift – mondta sok évvel ezelőtt az akkor még Pá­rizsban élő szociológus, Hegedűs­ ­Zsuzsa, amikor a franciaországi külvárosi zavargások hátteréről kérdeztem egy riporthoz.

A harmadgenerációs fiatalnak nem kell egész nap gürcölnie, mint az apjának vagy a nagyapjának – annyira nem, hogy sokszor munkája sincs. Telik neki annyira, hogy megvegye az élelmét, a cigarettáját, de susogós melegítőben ül lakótelepi lakásában, hogy várja a soha el nem érkező lehetőségeket. Eközben vele egyidős társai sem feltétlenül élnek rosszabbul Tunéziában vagy Törökországban, ahol széles középosztály jött létre. És utóbbiak legalább otthon vannak, nem csak a lakcímkártyájuk szerint.

Párizsban, Berlinben, Malmőben a bevándorlók közössége befelé fordul, mert kifelé hiá­ba tette. Párhuzamos társadalmak alakulnak ki, a külföldről fizetett imám pedig szép szavakkal csábít a szent háborúra. A franciaországi feketéknek is van George Floydjuk, aki csaknem ugyanúgy halt meg: a mali származású Adama Traoré, az ismert futballista névrokona. A németországi Stuttgartban százak törnek-zúznak, köztük fiatal külföldiek. A radikális baloldali Die Tageszeitung publicistája botrányt kelt cikkével: a szemétdombra kívánja a német rendőrséget. A belügyminiszer fel akarja jelenteni, majd visszakozik. Az újságírónőt Hengameh Yaghoobifarahnak hívják, Németországban született iráni.

Tanmesének is beillő krimit vetít a ZDF német közszolgálati televízió. Az alapsztori szerint látszólag migránsok ölnek meg egy német pénztárosnőt, egy másikat pedig megerőszakolnak egy rablás során. A megerőszakolt nő párja németül tökéletesen beszélő, de délszláv nevű férfi, aki már a film elején megjegyzést tesz az egyik nyomozó migráns hátterére. Mint kiderül,­ született németek terelték a migránsokra a gyilkos­ság és az erőszak gyanúját (a rablásban csak az egyik migráns vett részt, ő is sofőrként) – még­pedig egy szélsőjobboldali ideológusnő szavain felbuzdulva. A gyilkosról és erőszaktevőről kiderül, hogy született német, aki nem bírta elvi­selni, hogy a nő, akihez vonzódik, nem őt választotta, hanem a „jugót”. Ezért erőszakolta meg, az áldozata segítségére siető nőt pedig lelőtte.

A film vesztese a jugó. Azt hitte, otthon van Németországban. De másoktól megtudta, hogy nincsen.