Kivan a kerekem

A rolleremmel spórolok az egészségbiztosításnak, kisebb az ökológiai lábnyomom, de remek!

Szerényi Gábor rajza

A nagy, szuper amerikai filmeposzokban egy ilyen „flashback”, múltba visszavillantó emlékkép megidézése után a dübörgő jelen képsorai jönnének. És valóban. Nem kapkodtam el, de hatvanévesen megleptem magam egy új rollerrel. Már a vásárlás helyszínén, egy játékboltban kipróbálva éreztem, hogy itt valami ősi, súlyos lélektani mélységből eredő szenvedély bukkan elő. Már a pénztárhoz rollerrel gurultam, kibírva a rosszalló pillantásokat.

Újra és újra hangsúlyoznom kell, hogy nem elektromos hajtású eszközről van szó. Hanem izzasztó, teljes testi erőfeszítést igénylő járműről. A kezdeti hónapok, évek után, amikor jobbára csodabogárnak néztek – mégiscsak egy ősz hajú veterán hajtja magát –, lassan, de biztosan utolért a divat. Jöttek a hírek, hogy Bécsben öltönyös brókerek rollerrel tépnek a Grabenen, sőt a biciklitárolók mellett a „kis öcsinek” számító apró kerekűeknek is kialakítottak parkolóhelyeket.

Szerényi Gábor rajza

A kezdeti örömök mellett – tényleg háromszor gyorsabb, mint gyalog menni! – jöttek a gondok is. Hol menjen a lábbal hajtó rolleres? Volt, aki mutogatott, hogy menjek a bicikliseknek fenntartott úton. A bicikliúton bringás csöngetett rám, talán a gyalogosok közt a helyem

– szerinte. Egy biciklis hölgy egyenesen az autóútra irányított volna. A szellemes(nek vélt) érvelések többnyire hatástalanok. („Tetszik tudni, ez járókeret. Igaziból »bi-cikli«, ahogy a latin eredetű szóösszetételből következik, tehát kétkerekű. Csak éppen ülés, pedál és lánc nincs rajta. És hát ugye fényesebb a láncnál…”)

A pesti utakon a rögtönzött latin nyelvlecke nem sokat segít. „Nyeles gördeszka!” A viccet se szereti a frusztrált közlekedőtárs.

Megyek hát, ahol, ahogy tudok. Egy barátomtól csöngőt is kaptam, de sose használom. Még ha sietek, akkor se sürgetek senkit. Egy ideje viszont – minden csodaolajozás ellenére – zörög a rollerem. A csapágyat időnként cserélni kell, de ennek még – szakember mondta – nem jött el az ideje. Így aztán, ha megyek a nyikorgó rollerrel, megyek serényen, akusztikusan jelződöm az úton előttem imbolygó, poroszkáló gyalogosoknak. (Tényleg, elképesztő, milyen bávatagon tudnak lődörögni, jobbra-balra szédelegni a nézelődők. De: ezt bizony tiszteletben kell tartanom, ez az egyik alapszabályom, a nem csöngetés mellett.)

Ritkán, de előfordul, hogy buszra, villamosra, metróra szállok rolleremmel. Bármilyen tapintatos, udvarias, mások megértésére törekvő, kedves ember vagyok, volt, hogy rám szóltak, ugyan csuknám már össze a rollerem. Hát arról szó sem lehet. Ezzel a logikával a 44-es cipőim is gondot okozhatnának, hisz nem éppen kicsik. Javaslatom, hogy inkább örüljünk a rollereseknek, jót tesznek a természetnek, nincs károsanyag-kibocsátás, csak száz százalék természetes kifáradás. Ezzel együtt tudom, hogy sokakat irritál, hogy „kivan a két kerekem”, ellenségesen méregetnek. Mit tehetek? Igyekszem minél nagyobb ívben kikerülni mindenkit.

A közlekedés mellett persze egészségmegőrzésről is szó van. Vércukor, koleszterin, keringés, vérnyomás – te jó ég, mennyi mindenre kell figyelni, s mennyi mindenre hat jótékonyan ez a kis egyszerű eszköz. Spórolok az egészségbiztosításnak, kisebb az ökológiai lábnyomom, de remek!

Igen, tudom, váltott lábbal hajtom magam, holott nekem is az egyik – a jobb – oldali talpalás esik jobban. Nem lenne teljes a beszámolóm, ha kihagynám baleseteim. Volt kisebb esés, karcolás, zúzódás, de törtem is szilánkosra a könyököm a nedves Október 6. utcai útburkolaton. És amikor már azt hiszem, hogy na, többet ilyen nem lesz, akkor sikerül még – igazi hazai pályán, az Egyetem téren – átesni saját lábamon, és lefejelni a kövezetet. Pozitívum a rossz élményben: két ismeretlen lány is odajött vérző fejemhez, hogy segítsenek.

Ahogy a lóversenypályán az akadályt leverő pacival még megugratnak egy könnyebb részt, hogy ne a bukás legyen az aznapi utolsó élménye, én is lassan hazagurultam az esés után.

Gáláns kalandok is adódnak olykor, miközben a „zörgő csontú táltos”, Don Quijote lova után Rozinanténak nevezett rollerrel poroszkálok a pesti aszfalton. Egyszer a Puskás-stadionnál fordulva láttam ám, hogy egy ifjú hölgy figyeli, ahogy érkezem. Mikor közelébe értem, meg is szólított. Odaadnám-e egy kis kipróbálásra a rollert, mert tervezgeti egy ideje, hogy vesz egy ilyet. Megfordult a fejemben, hogy esetleg – nagyvárosi paranoia! – elszáguld a próbajárat örvén, s én biza utol nem érném, s búsan mehetnék gyalog haza. Amikor fellépett a fedélzetre, s kicsit meglendítette járművem, láttam bizonytalan imbolygásán, hogy itt vad eliramodás nem lesz. (Restelltem is magamban szerencsére némán maradt gyanakvásom.) Elmondtam szakmai véleményem, hogy melyik típust válassza, ha vásárol majd („mindenképp olyat, amelyiken a hátsó keréknél is van lengéscsillapító rugó”), majd e-mail-címet cseréltünk.

A családneve ismerős volt. Egy korábbi kollégám a Magyar Televízióban, neves operatőr vezetékneve ugyanaz. („Az édesapám” – vallotta be.) Tényleg falu ez a nagyváros, még teljesen vadidegennel sem könnyű összefutni.