A dolog meglepte. A lány írásában egyrészt azon háborgott, hogy a szülei (azaz Ábel) generációja az örökös múltba nézéssel kiábrándultságot, pesszimizmust és haragot örökít át rájuk, másrészt, hogy kivándorlásra biztatja csemetéit, mondván: tanuljanak nyelveket, mert csak külföldön boldogulhatnak. (Ez utóbbi „biztatással” majd máskor foglalkozunk, de már most mélyen elítéljük.) „Ha Trianon miatt siránkozunk, elveszíthetjük azt is, amink most van” – így a lány. Törődjünk inkább a jövő problémáival: a migrációval, a közelgő ivóvízhiánnyal, és építsünk atombunkert a vízhiány miatt a bokrok alján ólálkodó harmadik világháború idejére. A múltat pedig le kell zárni. „A kilencvenes években és az utána születettek már nem – vagy alig pár évig, kisgyerekként – ismerhettek olyan rokont, aki Nagy-Magyarországot tudhatta hazájának. Mi már egy kis közép-európai országocskában nőttünk fel.” Mit akarunk tehát? A kérdésnek van létjogosultsága, és foglalkozni kell vele akkor is, ha nem kedveljük a mögötte meghúzódó életfilozófiát. És akkor is, ha a felvetés egyáltalán nem új, hiszen minden generáció életében eljön a Nagy Lomtalanítás pillanata, amikor szeplőtelen újrakezdést szeretne, de már a múlt hasznavehetetlen kacatjai, netán relikviái nélkül. Ártatlan csecsemőként gügyögni a jövő kebelén.