Ábelék éppen a vasárnapi ebédnél ültek, amikor elhangzott a rádióban a kormány felhívása, miszerint idén nyaraljunk Magyarországon. Eddig az volt a jelmondat, hogy „maradj otthon!”, most meg az, hogy „maradj itthon!”.
– Oké – nézett Ábel a családra –, akkor az idén Magyarországon nyaralunk: megnézzük Kassát, Kolozsvárt és Szabadkát. – A fiúk somolyogtak serkenő bajuszuk alatt. – Apa, tényleg ennyire becsípődött nálad Trianon? – kérdezte mosolyogva a legnagyobbik. Egy félig derűs, félig feddő tekintet volt a válasz.
Az igazság azonban az, hogy időnként Ábelen is átsuhan a kétely, hogy vajon jó-e az, ha generációk fájdalmát és frusztrációját plántáljuk át utódaink lelkébe, biztos akadályaként annak, hogy valaha is derűs, gondtalan és szabad életet éljenek. Nem kellene-e már túllépni ezen, s ne mind nézegetni hátra, nehogy „megfájduljon a nyakunk”? De igen, mondják egyesek, hagyjuk már az egész trianoni hóbelevancot, és nézzünk előre, építsünk egy új Magyarországot. Ebből a kicsiből, ami megmaradt nekünk. Ismerős, nem? Kicsi, sárga és savanyú, de…
Ábel nemrégiben olvasta ez ügyben egy alig huszonéves, de a gondolkodással máris közeli barátságot ápoló lányismerőse kifakadását.
A dolog meglepte. A lány írásában egyrészt azon háborgott, hogy a szülei (azaz Ábel) generációja az örökös múltba nézéssel kiábrándultságot, pesszimizmust és haragot örökít át rájuk, másrészt, hogy kivándorlásra biztatja csemetéit, mondván: tanuljanak nyelveket, mert csak külföldön boldogulhatnak. (Ez utóbbi „biztatással” majd máskor foglalkozunk, de már most mélyen elítéljük.) „Ha Trianon miatt siránkozunk, elveszíthetjük azt is, amink most van” – így a lány. Törődjünk inkább a jövő problémáival: a migrációval, a közelgő ivóvízhiánnyal, és építsünk atombunkert a vízhiány miatt a bokrok alján ólálkodó harmadik világháború idejére. A múltat pedig le kell zárni. „A kilencvenes években és az utána születettek már nem – vagy alig pár évig, kisgyerekként – ismerhettek olyan rokont, aki Nagy-Magyarországot tudhatta hazájának. Mi már egy kis közép-európai országocskában nőttünk fel.” Mit akarunk tehát? A kérdésnek van létjogosultsága, és foglalkozni kell vele akkor is, ha nem kedveljük a mögötte meghúzódó életfilozófiát. És akkor is, ha a felvetés egyáltalán nem új, hiszen minden generáció életében eljön a Nagy Lomtalanítás pillanata, amikor szeplőtelen újrakezdést szeretne, de már a múlt hasznavehetetlen kacatjai, netán relikviái nélkül. Ártatlan csecsemőként gügyögni a jövő kebelén.