Népirtás egyenes adásban

A Jugoszláv Néphadsereg alakulataival megerősített boszniai szerb erők 1995. július 11-én foglalták el az ENSZ védelme alatt álló srebrenicai ­menekülttábort, és gyilkoltak le több mint nyolcezer férfit és fiút. Az azóta eltelt negyedszázad ahhoz elegendő, hogy a történtek elhalványuljanak a kortársak emlékezetében. Ahhoz viszont nem volt elég, hogy kiderüljön, mi történt, és miért is történt az, ami történt ott és akkor.

Tömegsírokból előkerült, azonosításra váró emberi maradványok a bosznia-hercegovinai Tuzlában. A Nyugat mindenről tudott, mégsem tett semmit Fotó: David Bathgate Forrás: Getty Images

Srebrenicai menekültek, mögöttük kéksisakosok, 1995. július 13. Teljes eltávolítás
Fotó: Reuters

A srebrenicai vérengzést több kisebb, de több ezer áldozattal járó – ahogy Radovan Karadžić boszniai szerb politikai vezető mondta – „etnikai tisztogatási” művelet előzte meg, amelyek 1992-ben elkezdődtek, amikor Bosznia-Hercegovina is a kiválásra szavazott a szétesőben lévő Jugoszláviából. A felégetett településekből az életben hagyott vagy szerencsésen elmenekült lakosság az említett három kelet-boszniai enklávéban összpontosult, amelyeket a Bosznia Köztársasági Hadsereg védett. Az ilyen módon jelentősen felduzzadt lakosság amellett, hogy állandó szerb bombázásoknak volt kitéve, az ezekkel egyidejűleg megvalósított blokád miatt mindenben – a legégetőbben élelemben és gyógyszerben – hiányt szenvedett.

A Srebrenicában kialakult áldatlan állapot indította arra 1993-ban Philippe Morillon francia tábornokot, hogy kijelentse: „Mostantól az ENSZ védelme alatt állnak. Sohasem hagyom magukra önöket.” Ennek megfelelően a világszervezet védett övezeteinek sorába emelte ezt a kelet-­boszniai városkát is, amely fölött attól kezdve az Unprofor (United Nations Protec­tion Force) kéksisakosai őrködtek. Ugyanebben az évben hozott határozatában az ENSZ Biztonsági Tanácsa rögzítette: bármiféle boszniai békemegállapodásnak az erőszak alkalmazásával etnikailag „megtisztított” területek feladásán kell alapulnia. A BT másik dokumentumában arra figyelmeztetett, hogy akár 25 ezer áldozattal is járhat, ha a szerb csapatok elfoglalják Srebrenicát. Erre a vélelemre minden alapja megvolt, hiszen Karadžić a boszniai szerb „parlamentben” vérfürdőt ígért.

Ezerkilencszázkilencvenöt tavaszára azonban a kontaktcsoport tagjai – az USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Oroszország – hallgatólagosan feladták azt az álláspontot, hogy nem szabad megjutalmazni az erőszakos területfoglalást, és Bosznia-Hercegovina megosztását kezdték szorgalmazni egy színtiszta szerb állam és egy bosnyák–horvát föderáció között. Korabeli amerikai dokumentumok tanúsága szerint az USA-nak már 1994-ben kész tervei voltak erre vonatkozóan. Bár látszólag minden érintett igényét figyelembe vették, a tervek értelmi szerzői tisztában voltak azzal, hogy a megoldások elfogadtatása mégsem lesz egyszerű. Ahhoz a terepen is megfelelő helyzetet kell teremteni (a teljes forgatókönyvet valószínűleg csak kevesen ismerték, Washingtont nem számítva London, Párizs és Belgrád esélyes). Erről a tárgyalóasztalnál és a hadszíntéren egyaránt gondoskodtak. A boszniai szerbek, megtoldva akkor még Euró­pa egyik legnagyobb hadseregével, a Jugoszláv Néphadsereggel katonailag nagyon jó pozícióban voltak, szükség volt a visszaszorításukra, ha másért nem is, legalább azért, hogy a szerb közvéleménnyel Drinán innen és túl el lehessen fogadtatni a békeszerződés által diktált kompromisszumokat. Ki kellett kényszeríteni továbbá a bosnyákok és a boszniai horvátok kibékülését, hogy ne egymással, hanem a szerbekkel harcoljanak.

Ez meg is történt az 1994. március 18-án aláírt washingtoni egyezménnyel, amely a boszniai horvátokat képviselő Horvát Köztársaság és Bosznia-Hercegovina akkor túlnyomórészt bosnyákokból álló kormánya között köttetett. Ezen egyezmény alapján jött létre a Bosznia-hercegovinai Föderáció, amely által megszűnt a boszniai horvátok állama, a Herceg-Bosna Horvát Köztársaság. Kompenzációként a szóban forgó egyezmény felkínálta a konföderáció létrehozásának lehetőségét Horvátországgal. Az erről szóló keretegyezményt Franjo Tuđman és Alija Izetbegović akkori horvát és bosznia-hercegovinai elnökök írták alá, szintén Washingtonban.

A békefolyamat tervezett második szakaszában került volna sor a szerbek bevonására a tárgyalásokba. Az eredeti elképzelés az volt, hogy megszűnik a boszniai szerb állam is, és Bosznia-Hercegovina egységes állam lesz, amelyben a megyék nagyfokú önállósága révén gondoskodtak volna az egyes etnikumok egyenlő jogainak biztosításáról. Ettől a megoldástól azonban később az USA elállt.

A jövőbeni határokra vonatkozó elképzeléseket a szerbekkel mindenesetre tudatták. Slobodan Milošević „birodalmi” szerb vezető és Ratko Mladić tábornok is véleményt nyilváníthatott, amin fölösleges csodálkozni, hiszen miközben Boszniában gyilkolták az embereket, előbbivel sűrűn kezet ráztak a civilizált Nyugat vezetői, Mladić pedig kiváló bajtársi kapcsolatban állt a boszniai nemzetközi erők parancsnokaival. Mindketten kifogásolták, hogy az enklávék, köztük Srebrenica „útjában állnak” egy összefüggő szerb terület kialakításának. Ettől kezdve egyre inkább tért hódított a nyugati „békeszerzők” körében az a nézet, hogy az enklávék tarthatatlanok, azokat fel kell adni.

Izetbegović nemzetközi nyomásra visszavonta a bosnyák erőket Srebrenicából, mondván, annak védelme immár a nemzetközi közösség feladata. A boszniai szerb katonai vezetés pedig az enklávék lassú „megfojtása” helyett 7. direktívájában offenzívát irányozott elő a terület teljes megtisztítása érdekében a muszlim elemektől. A boszniai szerb „parlamentben” Mladić úgy nyilatkozott, célja a muszlim lakosság teljes eltávolítása a területről. Mind a két információ rendelkezésére állt a nyugati kormányoknak, az érintett több tízezres tömeg érdekében mégsem tettek semmit.

A tábort védő holland kéksisakosok parancsnoka 1995 márciusában erősítést kért Srebrenicába, amelyet azon az alapon hárítottak el, hogy az enklávék amúgy is védhetetlenek. Biztos, ami biztos alapon a szerbek figyelmeztetésül négyszáz ENSZ-katonát túszul ejtettek. Bizonyára sokan emlékeznek még arra a cseh kéksisakosra, aki egykedvűen álldogált egy villanypóznához kötözve, hiszen a képe bejárta a világot. Volt is foganatja, Clinton amerikai, Chirac francia és Major brit miniszterelnök néhány napon belül telefonon megegyezett, egyelőre nem indítanak légitámadásokat a boszniai szerbek ellen. Sokat elárulhatott a szerb tervekről az is, hogy az enklávé lakóinak szabad elvonulását tárgyaló kenyai tábornok azt jelentette feljebbvalóinak: az nem vonatkozott a potenciális „háborús bűnösökre”, vagyis a hadra fogható férfiakra. Értsd, a nemzetközi közösség nagyon is tisztában volt azzal, mi vár a tábor férfi lakóira, 15 évestől aggastyán korúig.

Tömegsírokból előkerült, azonosításra váró emberi maradványok a bosznia-hercegovinai Tuzlában. A Nyugat mindenről tudott, mégsem tett semmit
Fotó: Getty Images

Mladić június 2-án adta ki a parancsot a három enklávé elfoglalására. Amint ezt később Voorhoeve akkori holland védelmi miniszter felpanaszolta, amerikai és brit kollégájának tudomása volt a szerb katonai tervekről, de ezt a terepen leginkább érintett hollandokkal elfelejtették közölni. Smith tábornok, a boszniai nemzetközi békefenntartó erők brit parancsnoka júniusban találkozott Akasi Jaszusi japán diplomatával, az ENSZ balkáni különmegbízottjával, és kifejtette neki, hogy katonai szempontból a legcélszerűbb volna átengedni az enklávékat a szerbeknek, de ez ugye elfogadhatatlan lenne a nemzetközi közösségnek.

Nos, nem volt az! Július 6-án megindultak a szerb tankok. Mivel az ENSZ részéről szinte semmi reakció nem volt, a szerbek végigvitték az akciót, és elérték, amit akartak. A túlerőtől megrémült holland katonák gondolkodás nélkül kiszolgáltatták védenceiket hóhéraiknak. Sőt üzemanyagot biztosítottak a fiúkat és férfiakat a vesztőhelyre szállító buszokba. Még a buldózerekbe is jutott belőle, amelyek a tömegsírokba tolták az áldozatokat. A titkosítás alól azóta feloldott amerikai táviratokból kiderül, hogy a nyugati titkosszolgálatok és politikai döntéshozók előtt világos volt, mi történik Srebrenicában. A CIA emberei Bécsben egyenes adásban láthatták a kémműholdakról sugárzott képeken. Mégsem történt semmi. Carl Bildt, az EU különmegbízottja, Smith tábornok és Akasi találkoztak Mladić tábornokkal és Miloševićcsel, miközben javában folyt az öldöklés, de erről egy szót sem ejtettek. Július 11-én filmfelvétel készült arról, amint Mladić megveregeti a kis muszlim fiúk fejét, és cukorkát osztogat nekik, miközben tizenéves bátyjukat elviteti a vesztőhelyre.

Miután kipattant a botrány, sokan és sokféleképpen mentegették a nemzetközi közösség passzivitását. Butrosz Butrosz-Gáli akkori ENSZ-főtitkár például a BBC-nek azt mondta: „Megaláztak és bolonddá tettek bennünket. Ezzel együtt kell élnünk. Néhány nap múlva az egész már a múlté lesz.” A 21 tömegsírból máig sem sikerült azonosítani az összes áldozatot. De minden évben nagyszabású ünnepségen emlékeznek meg a történtekről, a ma befolyásos posztokat betöltő politikusok megtöltik a VIP-páholyokat, kegyeletteljes beszédek hangzanak el. Megható, de vajon másként lenne, ha ma történne ilyesmi? Aligha.

Annyi azonban mégis megváltozott, hogy az ENSZ tekintélye alaposan megcsappant, s a nemzetközi közösségben tovább csökkent egymás iránt a bizalom, ami még lehangolóbb, s egy csöppet sem kevésbé szemforgató.

A szerző délszlávszakértő