A haláltánc bűvöletében

Portré a Párizsi Egyetemen tanuló, tehetséges, ám a bűn útját járó, börtönök celláit megismerő emberről.

François Villon a középkori költészet kiemelkedő alakja, bizonyos sorai – „hol van a tavalyi hó?” – szállóigévé váltak, önálló monográfia azonban mind ez idáig nem jelent meg róla magyar nyelven. Az akasztófa árnyékában ezen a helyzeten kíván változtatni.

Magyar Miklós irodalomtörténész professzor munkája nemcsak azt közli, amit Villon életútjáról többé-kevésbé biztosan tudhatunk (onnantól kezdve, hogy 1431-ben – Jeanne d’Arc elítélésének és máglyahalálának évében – világra jött, egészen odáig, hogy harminckét éves korában elhagyta Párizst – ez volt ugyanis szabadon engedésének és az ellene hozott halálos ítélet semmissé nyilvánításának feltétele), de röviden áttekinti legfontosabb alkotásait is. Magyar Miklós Villon jelentőségét elsősorban abban látja, hogy minden kötelező elemétől megfosztotta a korban irányadónak számító udvari költészetet, és csak rá jellemző lírát teremtett – új hanggal, más tematikával, más megközelítésmóddal.

Az akasztófa árnyékában lényegre törő portrét rajzol a Párizsi Egyetemen tanuló, kiemelkedően tehetséges, ám a kicsapongás és a bűn útjára lépő, a börtönök celláit belülről megismerő alkotóról, s számos apró részlettel hozza közelebb hozzánk a kort, amelyben élt. Megtudhatjuk például, hogy kétszáz párizsi ivó közül a Pomme de Pin (Fenyőtoboz) volt költőnk kedvenc kocsmája, a Navarrai Kollégium kirablását mégis a La Mule (Az öszvér) nevű italmérésben ötlötte ki; vagy azt, hogy 1461 nyarán – amikor Orléans püspöke börtönbe záratta – kényszeritatásnak vetették alá.

„Az elítéltet négy, a szétfeszített kezekhez és lábakhoz erősített kötéllel kikötözték, és apró kortyokban több liter vizet öntöttek a szájába”, mutatja be e kínzási módot a szerző, megemlítve: az, hogy Villont fogsága idején e módszerrel vallatták, a magyar fordításból nem derül ki világosan, ám A nagy testamentumban szereplő francia kifejezés egyértelműen erre utal.

De ha már az ivás került szóba: Cotard mester, akinek „szomjú lelke” bevonult az irodalomtörténetbe, nem más, mint az előbb bűnözők védőügyvédjeként, utóbb ügyészként tevékenykedő Jean Cotart – Villon vagy egyik, vagy másik minőségében kerülhetett kapcsolatba vele.

Ami pedig az egyes művek hátterét illeti, kiderül, hogy a Kérdések kérdése című ballada – az emlékezetes, „Csak azt nem tudom, ki vagyok” refrénnel – végső soron paródia: azon költői monológokat figurázza ki, amelyekben a korábbi századok rímfaragói dicsérték és fitogtatták tehetségüket. Villon legismertebb verse azonban alighanem Az akasztottak balladája. Noha a költőt 1462-ben kötél általi halálra ítélték, alkotásának ihletője feltehetően nem ez az élmény volt, hanem a párizsi Le cimetière des Innocents-et – vagyis az Ártatlanok temetőjét – díszítő Danse macabre (Haláltánc) című alkotás.

A teljes középkori társadalmat bemutató (ma már nem látható, a XVII. században megsemmisült) képsorozat mindegyik darabján két-két emberi alak szerepelt – például a pápa és a császár –, amint egy mosolygó vagy grimaszoló csontváz, a Halál jelképe eljön értük, és magával viszi őket. „A halál közelsége, az elmúlás elleni küzdelem hiábavalósága […] Villon költészetének állandó témája”, mutat rá a szerző. Egyes elemzők szerint fő műve, A nagy testamentum maga is egy elnyújtott haláltánc.

A kötet viszont nem aprózza el – a további részletek iránt érdeklődő olvasó nyilván bánja majd, hogy így van (hiszen például a kérdés, hogy költőnk tagja volt-e a kor hírhedt bűnbandájának, a Kagylósoknak vagy sem, bővebb terjedelmet is megérdemelt volna). Ám aki lényegre törő összegzésre vágyik, valószínűleg örömmel fogadja, hogy alig néhány órát kell az akár egy ültő helyben elolvasható, ugyanakkor információkban gazdag kötetre szánnia – mondjuk akár a soron következő szemináriumi dolgozat vagy szigorlat előtt.

(Magyar Miklós: Az akasztófa árnyékában – François Villon. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2020, 196 oldal. Ára: 3499 forint)