Erőszak

Egy feminista földrajzprofesszor, bizonyos Leslie Kern szerint ugyanis a magas épületek szexisták.

Kicsit kínos, de színt kell valljak: meglehetősen tudatlan voltam eddig. Sétáltam mit sem sejtve Budapest, Párizs, London, Berlin vagy más nagyvárosok utcáin, és fel sem tűnt, mennyire brutálisan elnyomnak: egy feminista földrajzprofesszor, bizonyos Leslie Kern szerint ugyanis a magas épületek szexisták. A hölgy szerint a mereven égbe lövellő épületek a toxikus maszkulinitás szégyentelen megnyilvánulásai. Az amerikai Mount Allison Egyetem professzora egy egész könyvet is szentelt eme gondolatnak Feminist City (Feminista város) címen, és nemrég egy esszét is publikált a témában a The Guardianen, amelyben bővebben is kifejti, hogy a szexizmus bizony a városi építészetben is tetten érhető.

Üvegplafonok, fallikus tornyok és sötét sikátorok – Kern szerint a városok fizikálisan és metaforikusan is telis-tele vannak a maszkulin erő demonstratív épületeivel, mégis ritkán beszélünk a városról mint a nemek közötti egyenlőtlenség aktív résztvevőjéről. Nekünk szegezi a kérdést: egy épület, bármennyire is fallikus, valójában nem lehet nőgyűlölő, igaz? Illetve bizonyára a felhőkarcoló nem felelős a szexuális zaklatásért, a bérszakadékért vagy akár az üvegplafonért. De akkor sem, ha utóbbi megtalálható az említett épületben?

A földrajzprofesszor szerint épített környezeteink tükrözhetik a nemi alapú diszkriminációt, ez pedig összefüggésben lehet mindenféle egyéb durva elnyomással és a családon belüli erőszakkal is. Az írás idézi Jane Darke feminista geográfust is, aki szerint városaink kőből, téglából, üvegből és betonból írt patriarchátusok, azaz tükrözik az őket felépítő társadalmak normáit – a szexizmus pedig mélyen gyökerező norma. Aztán Kern egy feminista építészprofesszor, Dolores Hayden 1977-es esszéjéből is idéz, aki a felhőkarcolókat már egyenesen nemi erőszakként írja le. Szerinte a fallikus épületek, szobrok és műemlékek az oszlopoktól az obeliszkeken át a világítótornyokig az építészek (férfi) nemi szervéből indulnak ki, és ezt a férfinyelvet örökítik tovább az építészeten belül ezekkel a felfele merevedő, az égbe kilövellő épületekkel. Kern úgy véli, hogy akár halálos is lehet (!) ez a maszkulin építészet, mivel a nők kényelmetlenül és fenyegetve érzik magukat ezekben a férfiak által épített, elnyomó városokban. Ösztönösen azt érzik: ez nem az ő helyük, és ez bizony a diszkrimináció egy formája, amelyet a város non­stop sugall nekik.

Ez az év persze elég meredek, ugye jöttek a bozóttüzek, a Covid, meghalt Kobe Bryant és Chadwick Boseman, Amerikában gyilkos darázsinvázió, Afrikában tomboló ebola, Mel Gibson folytatást akar csinálni a Passióból, szóval végül is simán elhihető az is, hogy egy akadémikus professzor könyvet szenteljen annak, hogy a nagyvárosok meredező épületei egytől egyig a toxikus, kirekesztő maszkulinitás elborzasztó jelképei. És ha jobban belegondolunk, mérlegeljük magunkban az elsőre talán abszurdnak ható felvetést, akkor talán esetleg még egy kicsit, hátha, nyomasztóbbnak érezzük majd a mindennapjainkat, nem igaz? Mert hát elnyomnak! Kilöknek a hideg betonra, amely nyáron meg forró, hogy kicsinek és gyengének érezzük magunkat a temérdek sokemeletes tégla-, üveg-, márvány- és acélfallosz elterülő árnyékában!

Ahogy viszont kiszaladnánk a rideg, marcona városból az anyatermészet lágy ölére, mindenütt égbe meredő fák kísértenek: hát hova kéne menekülnie az ember lányának, hogy biztonságban érezhesse magát?! Vulkánok, hegyek, dombok, sziklák zengik: ez sem a te helyed, inkább bújj be egy barlangba! Más építészek véleményére mondjuk felettébb kíváncsi lennék ebben a kérdésben. Mi lehet a megoldás? Esetleg hobbitlyukakban kéne elképzelni a jövőt? Bár a természet erre is kézenfekvő választ ad: ahol hegy van, ott van azért völgy is.