A második világháború utolsó előtti éve a XX. századi magyar történelem egyik legsötétebb esztendeje: 1944 tavaszán a német csapatok megszállják Magyarországot, a kormány elrendeli, hogy a zsidók sárga csillagot viseljenek. Októberben Szálasi Ferenc lesz a miniszterelnök, és megkezdődik a közel hét hónapig tartó nyilasterror.
Az ember azt hinné, ilyen állapotok közepette a magyar költők nem találtak megéneklésre érdemes témát. A Szép versek 1944 ehhez képest nyolcvanhét lírikus kétszáznál több verséből közöl szemelvényeket.
Zoltán Gábor nem csupán azon alkotásokat mutatja be esszéfüzérében, amelyek mindmáig fennmaradtak az irodalmi kánonban, hanem azokat is, amelyek mostanra kikerültek belőle. Figyelme egyaránt kiterjed az üldözők és üldözöttek, az áldozatok és a szélsőséges eszmék híveinek verseire, miáltal munkája valóban az lett, aminek alcíme jelzi: abszurd antológia.
Fotó: Kalligram Kiadó
Irodalmi nagyságok (például Illyés Gyula, Márai Sándor, Weöres Sándor), a munkaszolgálatról vissza nem tértek (Radnóti Miklós, Szerb Antal), a megpróbáltatásokat túlélők (Vas István, Zelk Zoltán) versei éppen úgy helyet kaptak benne, mint a nyilasmozgalomban részt vevő költők produktumai. Az összkép tehát meglehetősen vegyes, a színvonal pedig erősen hullámzó, nem is lehet más: fájdalmasan tökéletes, megmosolyogtatóan naiv, rutinból letudott vagy épp kínosan ügyetlen versek váltogatják egymást a lapokon.
És hogy mi mindenről lehetett verset szerezni, miközben a háború hullámverése mind magasabbra csap? A tematikus elemek szerint szétválasztott fejezetekből kiderül.
Az első a nagyvárosok (elsősorban Budapest) bombázásával foglalkozó alkotásokat veszi sorra. A következő egység a jelképpé nőtt tájakra (a Balatonra és Erdélybe) vivő alkotásokat mutatja be, majd az „istenes” versek is megkapják a maguk oldalait. Itt olvasható a kötet talán legvisszataszítóbb versezete: Géza Ottó Beszélgetés egy pléh-Krisztussal című „költeményében” azt próbálja rímekbe szedni, miért helyénvaló gyűlölni a zsidókat. A klapancia így a nyilasgondolkodás lenyomatává válik, s nem irodalmi értéke, sokkal inkább kordokumentum jellege miatt érdemel figyelmet.
A záró fejezetben az otthon, a szülőföld és a haza kérdéskörét boncolgató alkotások szerepelnek. Márai Sándor 1945-ben napvilágot látott, de feltehetően ’44-es élményeket hordozó Huszonnégy című verse valós időben reflektál a deportálások tényére. „Az álom / Párája leng, mint köd a víz felett. / Egy gondolat kihuny a láthatáron, / A vagonban sírnak a gyerekek” – zárja költeményét. 1943–44-es naplójából ugyanakkor tudjuk, hogy a HÉV-en utaztában látta a téglagyárba terelt zsidókat, és tisztában volt azzal, hogy el fogják őket hurcolni.
