A szóbeli döntőn a korábbi évekhez hasonlóan több témából lehetett választani, a bírálóbizottság természetesen a jelen helyzetre reagálókat is megadott, amelyeket aztán három percben kellett előadniuk a versenyzőknek. Az Amit a digitális oktatás hátrányának érzek… címűt választották a legtöbben, nyilatkozat formájában kellett megfogalmazniuk gondolataikat elképzelt tévéműsor stúdiójában. Nagyon tanulságos megállapítások hangzottak el, például az, hogy a diákoknak a saját felelősségükre kellett alapozniuk a napirendet. A digitális testnevelésóra kapcsán az egyik diák megemlítette, fotókiállításon látott képet egy átlagos dolgozó maratonjáról: valaki az erkélyen futópadon edz. Ezenkívül a következők hangzottak még el: „A végén már a tanárok is hiányoztak.” „A vírushelyzet felnyitotta a szemünket: jó iskolába járni!” Ezek az őszinte mondatok nagy derültséget teremtettek a hallgatóság körében, és mindenki egyetértett azzal, hogy a humorérzékünket, amíg csak lehet, őrizzük meg. Ehhez kapcsolódott részben a második téma: Legyen vége már… Élet a vírus után című, amelynek a műfaja fejtegetés volt a teremben ülők számára. Az egyik diáklány elmondta, hogy várja azt a pillanatot, amikor valaki rászól, hogy vegye le a maszkot, mert már nem kötelező hordani. Valaki kijelentette, hogy eleinte elrettentette: egész nap a szülőkkel kell együtt lennie, de aztán belátta, ezek a közösen eltöltött napok különösen kedvesek voltak számára, még ha eközben hiányoztak is a diáktársai. Egyszóval az iskola és a munkahely hazaköltözött. „Bájosak” voltak azok a gondolatok, amelyek a hivatalos stílusréteg jegyeit hordozták magukon. „A közösség hiánya is felütötte a fejét.” „Mivel nem kellett utazni, ez igen költséghatékony volt.” „Egyéb anyagi szükséglettől eltekinthettünk.”
